Magyarország, 1899. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)

1899-09-01 / 241. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1899. SZEPTEMBER 1. PÉNTEK._______________VI. ÉVFOLYAM 241. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 3 forint 50 kr., egész évre 14 frt* Főszerkesztő: Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: Teréz-körért 19. szám. Egyes Szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Holló Lajos* Hirdetések nonpardiile számítással díjszabás sz­rint A székelyek. Budapest, aug. 31. Fáj bár konstatálnunk, tény az, hogy a Küküllő vize mellett és az Olt s a Ma­ros partján veszendőben van a magyar táj ama törzse, a­mely országvédő és fajfentartó misszióját oly hősies kitartás­sal teljesítette egy hosszú ezredéven át. A székelység közgazdasági elzüllése ma már történelmi tény; most ezenfelül még az a rém fenyeget, hogy etnikailag és moraliter is teljesen tönkremegy. Ruhája már régóta rongyos, de az erkölcse tiszta és mocsoktalan volt világéletében. Rég nincs már kenyere, de az asszonyainak becsületére mégis büszke volt, és a lelkü­­lete nemes, puritán és folt nélkül való. És most fájdalommal kell észlelnünk, hogy a nyomor megtörte a székelyt; fiai, leá­nyai az ínség elöl külföldre menekülnek, a­hol talán jólét, de egyben erkölcsi el­­züllés is vár reájuk. Az otthonlevő ezzel nem is sokat törődik már, mert a lelké­ből a hires nemesércz most olvadoz ki. — De hiszen istennek kellene a székely­nek lenni, hogy ezen, az általános em­beri törvények ellenére a saját erejéből változtatni tudjon. Mert anyagilag immár teljesen tönkre­ment. Elhanyatlott a kézműipar, a­mely a keletre való export révén századokon át föntartotta, el van adósodva az ingéig, úgy hogy telekkönyveinek teherlapját ré­gen pótivekkel kellett megtoldani. A dú­san jövedelmező üveghuták kéménye rég nem füstölög már, a vashámorokban is régeste­ régen elhamvadt a parázs és már az utolsó gyárkémény füstje is eloszlott a levegőben. A nyomorba jutott nép úgy segít ma­gán, a­hogy tud. A halál elöl oda mene­kül, a­hol egyáltalában élni képes, ha keservesen is­­ kivándorol Romániába, honnan csábító ajánlatokkal jár hozzája száz és száz lelketlen ügynök. A magyar­román vámhivatalok hivatalos kimutatása szerint a múlt esztendőben 67.982 szé­kely távozott Romániába és visszatért 60.575. Tehát egy esztendő alatt a szé­kelyföldről hétezernégyszázhét lélek ve­szett kint Romániában. Az utolsó nyolc­ év adatai szerint összesen h­atnincsnyolcz­­ezer székelyt nyelt el Románia. Oly statisztikai tény ez, a­mely a lelke mélyéig megdöbbenti az embert. És még­sem történik semmi, hogy a kivándorlás megakadályoztassék, vagy legalább is csökkentessék. Hogyan lehetséges ez ? Hiszen e számokból a legigazibb haza­­fiúi panasz mély akkordja búg ki és en­nek a hangnak az ország szivét kellene fájdalmasan megrezegtetnie! Sajátságos, hogy a kormány, a­mely évenként kezébe kapja a székelyföld sta­tisztikáját, még csak nem is gondolko­dott a bajok megszüntetésén. A ruthén nép érdekében országos akc­iót indított meg és költségvetésileg biztosította föl­­segítésüket. És meg is tette. Miért nem törődik a székegységgel ? Igaz, a ruthén is magyar állampolgár, és testvéreinktől sohasem irigyeltük a kenyeret, annál kevésbbé akarunk lenni soviniszták, csak felütjük a történelmet, s abban össze­hasonlítjuk a ruthén testvérek érdemeit a székelyekével. És úgy találjuk, hogy ha első­sorban már a ruthének részesül­tek a kormány figyelmében, legalább másodsorban méltóak volnának reá a székelyek is. Minden iskolás­ gyerek tudja, hogy Er­dély a letiport, szétszaggatott és rabszijra fűzött Magyarországnak századokon át egyetlen mentsvára volt és sajá­t létezése koczkáztatásával megmentője annyiszor maga a székelység a nemzeti ügynek erős, biztos menedéke; és most a béke, az önálló állami élet virágkorában — a szabadelvű kormányzást így nevezi az uralkodó párt — ezt a szerepét sem Er­dély, sem a székelység nem tudná meg­ismételni ! Égető szükség és nem szabad elodázni, hogy a székelység megmentessék a ha­zának, kivándorlását minden áron, tör­vényhozási intézkedésekkel meg kell aka­dályozni , a leánycsábító bűnszövetkeze­tet kinyomozni és példásan megfenyí­teni és ezzel egyidejűleg lehetővé kell tenni azt, hogy a be­szorított székelység otthon megélhessen. A­hol kidobni való milliók találtattak egy gyalázatos választás tilalmas költsé­geire, abban az országban kell módot találni arra is, hogy a magyarság egy de­rék, szívós és kiváló törzse megmen­tessék. Útközben. — A Magyarország eredeti tárczája. ~ Irta: Gömbösné-Galamb Margit. Csupán mi ketten ültünk a kupéban. A tár­sam egy feltűnő elegáns fiatal asszony volt. A hosszú után, míg olvastunk, vagy gondolataink­ban voltunk elmerülve, lopva megfigyeltem. Ma­gas, vékony alakján egyszerű, sima utiruhát vi­selt, kissé komoly, kissé hideg vonásain valami leírhatatlan báj ömlött el,­­ sötét­kék szemei voltak és nemes, kicsiny fején magasra fésülve fekete haja. Nagyon jól szabott, fess czipői és feszes, finom kis keztyüi egymagukban is el­árulták volna a telivér uriasszonyt. Bőröndjének huzatján ötágú korona alatt ékes­kedett a monogrammja és mellette hevert a bársony­párnán egy rendkívül finom czigaretta­­tárcza, a sarkában valami női névvel. Mikor beléptem, észrevettem arczán a rosz­­szul palástolt bosszúságot, de aztán,hamarosan kisimultak a vonásai. A­hogy elővettem az új­ságomat, ő is a könyve után nyúlt. Egy sárga­­borítékos franczia könyv volt, egyik felkapott, modern író szenzácziós műve. Kezdtem érdeklődni iránta s az apró meg­figyelésekből teljes képet alkottam róla ma­gamnak. Ez az asszony bosszankodott, mikor bejöttem, tehát szereti a magányt. Ebből következik, hogy van benne tartalom, gondolkodó fő, a lelke felfog minden benyomást és ha egymagában van, megeleveníti azokat. Egészen­­belemerül abba a könyvbe, a­mely az emberi szívet analizálja épp oly szép, mint magas filozófiá­val, tehát műveltsége több lehet az átlagosnál, és minden, a­mit gondol, előbb a lelkén szű­rődik át. Aztán meg a­mint elnéztem, olyan ismerősnek is tetszett. .. Mikor letettem a lapomat, engedőlmet kért, hogy átnézhesse. Akkor ismertem meg a hang­járól. Ezelőtt tizenkét évvel együtt hagytuk el a g . . . i zárdát, a­hol öt évet töltöttünk együtt. Az utunk még jó ideig egy irányba vitt. Ő valahova fel, a tenger mellé készült, még maga sem tudta, hogy hova. Egészen terv nélkül ment egy nagyobb állomásig, hogy ott határoz­zon. Elmondta a tavalyi nyarát. A­mit beszélt, egészen az emlékezetemben maradt, onnét má­solom le híven, s míg egyre-másra tömörülnek a sorok, úgy hallom, mintha mély, csengő sza­vával mondaná ...* — Egyik meleg tavaszi délután jutott eszembe, hogy jó volna elmenni valahová messze, a­hol senki sem ismer, a­hol én sem ismerek senkit. A társaság még jóformán együtt volt s én már rég elfáradtam. Testben, lélek­ben egyaránt. A tél is csupa heccz volt, csupa robot, ott voltam mindenütt, torkig voltam a nagyvilági élettel. De hát lehet is tenni ez el­len valamit, ha az ember benne él a forgatag­ban ! És tagadhatatlan, hogy mindennek hiá­nya jobban boldogtalanná tett volna, mint a­mennyire elfárasztott. Kimondhatatlanul vágy­tam az abszolút nyugalmat, a zavartalan pihe­nést. Ha romantikus volnék, — vannak néha ilyen rohamaim is és akkor csaknem poéta va­gyok — azt mondanám neked, hogy elmentem keresni a boldogságot . . . Ne gondolj magadban semmit, én nagyon boldog lehetnék, ha meg nem volnék győződve arról, hogy nincsen boldogság. Vagy ha­ van, hát nekem hiányzik az arra való képességem. De mikor esténkint úgy egyedül voltam és el­néztem képzeletemmel a távolba, messze­­messze, a­hova csak a gondolataimmal érhet­tem el, mindig azt gondoltam, hogy azokban a kicsiny, tiszta falukban, a­hol még az ősember él a maga bárdolatlan egyszerűségében, a­kinek szívét meg nem ronthatta a század végének ultra-modern szelleme, ott a nádfödeles házak között — de messze, túl a kék hegyeken — ott a boldogság . . . Nádfödeles, alacsony parasztházba vágytam a vera-violetta-illatos szalonok után. Ismersz még a zárdából, tudod, hogy ha meglep egy-egy ötlet, mindjárt engedek neki. S ez úgy megkapta a fantáziámat, hogy hama­rosan otthagytam a fővárost összes mulatságai­val, zajával és kezdődő melegségével együtt. Elfeledtem, hogy azelőtt egy évvel, mikor sok bánat ért és fázott a lelkem, a napsugaras délre siettem le, s azt hittem — de mennyire hittem ! — hogy ott, a­hol titkos mormolással regél a tenger, fövénynyel játszik a napsugár és egymást csókolja egybeolvadva ég és víz: meggyógyulok... Hiába volt. A térképen találomra kiválasztottam a vi­déket, a­hová menni akartam. Dunántúlra esett a választásom. Megváltottam jegyemet az utolsó Lapunk mai száma 18 oldal.

Next