Magyarország, 1899. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)
1899-09-01 / 241. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1899. SZEPTEMBER 1. PÉNTEK._______________VI. ÉVFOLYAM 241. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 3 forint 50 kr., egész évre 14 frt* Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körért 19. szám. Egyes Szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Holló Lajos* Hirdetések nonpardiile számítással díjszabás szrint A székelyek. Budapest, aug. 31. Fáj bár konstatálnunk, tény az, hogy a Küküllő vize mellett és az Olt s a Maros partján veszendőben van a magyar táj ama törzse, amely országvédő és fajfentartó misszióját oly hősies kitartással teljesítette egy hosszú ezredéven át. A székelység közgazdasági elzüllése ma már történelmi tény; most ezenfelül még az a rém fenyeget, hogy etnikailag és moraliter is teljesen tönkremegy. Ruhája már régóta rongyos, de az erkölcse tiszta és mocsoktalan volt világéletében. Rég nincs már kenyere, de az asszonyainak becsületére mégis büszke volt, és a lelkülete nemes, puritán és folt nélkül való. És most fájdalommal kell észlelnünk, hogy a nyomor megtörte a székelyt; fiai, leányai az ínség elöl külföldre menekülnek, ahol talán jólét, de egyben erkölcsi elzüllés is vár reájuk. Az otthonlevő ezzel nem is sokat törődik már, mert a lelkéből a hires nemesércz most olvadoz ki. — De hiszen istennek kellene a székelynek lenni, hogy ezen, az általános emberi törvények ellenére a saját erejéből változtatni tudjon. Mert anyagilag immár teljesen tönkrement. Elhanyatlott a kézműipar, amely a keletre való export révén századokon át föntartotta, el van adósodva az ingéig, úgy hogy telekkönyveinek teherlapját régen pótivekkel kellett megtoldani. A dúsan jövedelmező üveghuták kéménye rég nem füstölög már, a vashámorokban is régeste régen elhamvadt a parázs és már az utolsó gyárkémény füstje is eloszlott a levegőben. A nyomorba jutott nép úgy segít magán, ahogy tud. A halál elöl oda menekül, ahol egyáltalában élni képes, ha keservesen is kivándorol Romániába, honnan csábító ajánlatokkal jár hozzája száz és száz lelketlen ügynök. A magyarromán vámhivatalok hivatalos kimutatása szerint a múlt esztendőben 67.982 székely távozott Romániába és visszatért 60.575. Tehát egy esztendő alatt a székelyföldről hétezernégyszázhét lélek veszett kint Romániában. Az utolsó nyolc év adatai szerint összesen hatnincsnyolczezer székelyt nyelt el Románia. Oly statisztikai tény ez, amely a lelke mélyéig megdöbbenti az embert. És mégsem történik semmi, hogy a kivándorlás megakadályoztassék, vagy legalább is csökkentessék. Hogyan lehetséges ez ? Hiszen e számokból a legigazibb hazafiúi panasz mély akkordja búg ki és ennek a hangnak az ország szivét kellene fájdalmasan megrezegtetnie! Sajátságos, hogy a kormány, amely évenként kezébe kapja a székelyföld statisztikáját, még csak nem is gondolkodott a bajok megszüntetésén. A ruthén nép érdekében országos akciót indított meg és költségvetésileg biztosította fölsegítésüket. És meg is tette. Miért nem törődik a székegységgel ? Igaz, a ruthén is magyar állampolgár, és testvéreinktől sohasem irigyeltük a kenyeret, annál kevésbbé akarunk lenni soviniszták, csak felütjük a történelmet, s abban összehasonlítjuk a ruthén testvérek érdemeit a székelyekével. És úgy találjuk, hogy ha elsősorban már a ruthének részesültek a kormány figyelmében, legalább másodsorban méltóak volnának reá a székelyek is. Minden iskolás gyerek tudja, hogy Erdély a letiport, szétszaggatott és rabszijra fűzött Magyarországnak századokon át egyetlen mentsvára volt és saját létezése koczkáztatásával megmentője annyiszor maga a székelység a nemzeti ügynek erős, biztos menedéke; és most a béke, az önálló állami élet virágkorában — a szabadelvű kormányzást így nevezi az uralkodó párt — ezt a szerepét sem Erdély, sem a székelység nem tudná megismételni ! Égető szükség és nem szabad elodázni, hogy a székelység megmentessék a hazának, kivándorlását minden áron, törvényhozási intézkedésekkel meg kell akadályozni , a leánycsábító bűnszövetkezetet kinyomozni és példásan megfenyíteni és ezzel egyidejűleg lehetővé kell tenni azt, hogy a beszorított székelység otthon megélhessen. Ahol kidobni való milliók találtattak egy gyalázatos választás tilalmas költségeire, abban az országban kell módot találni arra is, hogy a magyarság egy derék, szívós és kiváló törzse megmentessék. Útközben. — A Magyarország eredeti tárczája. ~ Irta: Gömbösné-Galamb Margit. Csupán mi ketten ültünk a kupéban. A társam egy feltűnő elegáns fiatal asszony volt. A hosszú után, míg olvastunk, vagy gondolatainkban voltunk elmerülve, lopva megfigyeltem. Magas, vékony alakján egyszerű, sima utiruhát viselt, kissé komoly, kissé hideg vonásain valami leírhatatlan báj ömlött el, sötétkék szemei voltak és nemes, kicsiny fején magasra fésülve fekete haja. Nagyon jól szabott, fess czipői és feszes, finom kis keztyüi egymagukban is elárulták volna a telivér uriasszonyt. Bőröndjének huzatján ötágú korona alatt ékeskedett a monogrammja és mellette hevert a bársonypárnán egy rendkívül finom czigarettatárcza, a sarkában valami női névvel. Mikor beléptem, észrevettem arczán a roszszul palástolt bosszúságot, de aztán,hamarosan kisimultak a vonásai. Ahogy elővettem az újságomat, ő is a könyve után nyúlt. Egy sárgaborítékos franczia könyv volt, egyik felkapott, modern író szenzácziós műve. Kezdtem érdeklődni iránta s az apró megfigyelésekből teljes képet alkottam róla magamnak. Ez az asszony bosszankodott, mikor bejöttem, tehát szereti a magányt. Ebből következik, hogy van benne tartalom, gondolkodó fő, a lelke felfog minden benyomást és ha egymagában van, megeleveníti azokat. Egészenbelemerül abba a könyvbe, amely az emberi szívet analizálja épp oly szép, mint magas filozófiával, tehát műveltsége több lehet az átlagosnál, és minden, amit gondol, előbb a lelkén szűrődik át. Aztán meg amint elnéztem, olyan ismerősnek is tetszett. .. Mikor letettem a lapomat, engedőlmet kért, hogy átnézhesse. Akkor ismertem meg a hangjáról. Ezelőtt tizenkét évvel együtt hagytuk el a g . . . i zárdát, ahol öt évet töltöttünk együtt. Az utunk még jó ideig egy irányba vitt. Ő valahova fel, a tenger mellé készült, még maga sem tudta, hogy hova. Egészen terv nélkül ment egy nagyobb állomásig, hogy ott határozzon. Elmondta a tavalyi nyarát. Amit beszélt, egészen az emlékezetemben maradt, onnét másolom le híven, s míg egyre-másra tömörülnek a sorok, úgy hallom, mintha mély, csengő szavával mondaná ...* — Egyik meleg tavaszi délután jutott eszembe, hogy jó volna elmenni valahová messze, ahol senki sem ismer, ahol én sem ismerek senkit. A társaság még jóformán együtt volt s én már rég elfáradtam. Testben, lélekben egyaránt. A tél is csupa heccz volt, csupa robot, ott voltam mindenütt, torkig voltam a nagyvilági élettel. De hát lehet is tenni ez ellen valamit, ha az ember benne él a forgatagban ! És tagadhatatlan, hogy mindennek hiánya jobban boldogtalanná tett volna, mint amennyire elfárasztott. Kimondhatatlanul vágytam az abszolút nyugalmat, a zavartalan pihenést. Ha romantikus volnék, — vannak néha ilyen rohamaim is és akkor csaknem poéta vagyok — azt mondanám neked, hogy elmentem keresni a boldogságot . . . Ne gondolj magadban semmit, én nagyon boldog lehetnék, ha meg nem volnék győződve arról, hogy nincsen boldogság. Vagy ha van, hát nekem hiányzik az arra való képességem. De mikor esténkint úgy egyedül voltam és elnéztem képzeletemmel a távolba, messzemessze, ahova csak a gondolataimmal érhettem el, mindig azt gondoltam, hogy azokban a kicsiny, tiszta falukban, ahol még az ősember él a maga bárdolatlan egyszerűségében, akinek szívét meg nem ronthatta a század végének ultra-modern szelleme, ott a nádfödeles házak között — de messze, túl a kék hegyeken — ott a boldogság . . . Nádfödeles, alacsony parasztházba vágytam a vera-violetta-illatos szalonok után. Ismersz még a zárdából, tudod, hogy ha meglep egy-egy ötlet, mindjárt engedek neki. S ez úgy megkapta a fantáziámat, hogy hamarosan otthagytam a fővárost összes mulatságaival, zajával és kezdődő melegségével együtt. Elfeledtem, hogy azelőtt egy évvel, mikor sok bánat ért és fázott a lelkem, a napsugaras délre siettem le, s azt hittem — de mennyire hittem ! — hogy ott, ahol titkos mormolással regél a tenger, fövénynyel játszik a napsugár és egymást csókolja egybeolvadva ég és víz: meggyógyulok... Hiába volt. A térképen találomra kiválasztottam a vidéket, ahová menni akartam. Dunántúlra esett a választásom. Megváltottam jegyemet az utolsó Lapunk mai száma 18 oldal.