Magyarország, 1899. október (6. évfolyam, 271-301. szám)

1899-10-01 / 271. szám

Budapest, leül. vasárnap, Október 1. " OxlBiiAGI- es "sorsa parancsolja ránk, hogy vállvetve, a legmesszebb menő anyagi áldozatok árán is, minden eszközzel, mely rendel­kezésünkre áll, kezdjük meg a harczot, mely kétségbeesett, makacs lesz, de a­melynek eredménye nem lehet más, mint a mi győzelmünk! A társadalomra vár ez a szép hivatás. Százezer embert kell megmentenünk éven­­ként. Százezer munkás kezet! Ezer és ezer bimbót kell megvédenünk, hogy el ne pusztuljon még nyílása előtt. Nemesebb harczra még nem szólt a riadó. Szebb eszméért még alig lengett zászló. Sora­kozzunk, gyülekezzünk alája ! A diadal, melyet kivívunk, nemcsak a magunk diadala lesz. Emlékét a jövő fogja áldani. Induljon meg a gyűjtés az egész or­szágban. Szegények a filléreiket, gazda­gok a forintjaikat, h­a bővelkedők a fölöslegüket, a küzdők, a­mit elvonhatnak maguktól... De adjon mindenki! Épít­sünk e közadakozásból szanatóriumokat az egész országban. Adjunk jó levegőt, jó táplálékot azoknak, a­kiktől a végzet ezt is megtagadta. Közadakozásból szebb emlékeket alig állíthatnánk. Ezek örök időkre szólanak, és a­hány tüdővészest megmentünk, ugyanannyi babérkoszorút helyeztünk le annak az emlékműnek talap­zatára,­­ és felhívta az országos közegészségügyi tanácsot, hogy terjeszszen elő javaslatokat a tüdővész elleni védekezés tárgyában. Adakozások indultak meg ma­gánosoktól e czélra. Midőn látta, hogy fölszólalása után a humanismus által föllelkesült emberek nem csekély száma cso­portosul körülötte, és rövid pár hét alatt minden felszólítás nélkül 50,000 forint, valamivel később 100,000 forint egyenesen az ő kezeihez lett juttatva, midőn több tanár- és orvostársa saját, jószántából csatlakozott hozzá, akkor úgy vélte, hogy erkölcsi kötelességévé vált az irányzatot megadni az ügy előbbrevitelének, és így felkérte azokat, a­kik ado­mányaik által tanúsították érdeklődésüket egy érte­kezletre s ezen emberbarátoknak alig kifejezhető melegségű támogatásával — megalakítottuk az egyesü­letet arra a czélra, hogy a tüdővész által legnagyobb mértékben sújtott vagyontalan betegek gyógyítására alkalmas szanatóriumok létrehozását lehetővé tegyük. Az egyesület alakulásának eddigi története egészen megfelel a mi magyar jellemünknek, a­melyben benne fekszik a meleg lelkesedés minden humani­tárius, és különösen hazánk jóllétével kapcsolatos humanitárius törekvés iránt. Itt is bevált, hogy : a legelső magyar ember a király! ■Uralkodónk nemcsak elfogadta az egyesület véd­nökségét, de jelentékeny pénzadománynyal is járult alapjához, és ott van az egyesület élén József fő­­herczegnek fenséges neje, Klotild főherczegasszony, mint a hölgybizottság védnöknője. Elnök gróf Batthyány Lajos, a hölgybizottság elnöknője Andrássy Gézáné grófné, az egyesület czimképe Benczúr Gyula kezének és szellemének műve, és a nagyközönség közrehatásának felbuzdítására alant olvasható Jókai­ Mór felhívása. Építészetünk egyik legkiválóbb tagja, Czigler Győző műegyetemi tanár fölajánlotta az összes architektusi teendők díjtalan teljesítését. A pár hónappal ezelőtt Berlinben, az egész világ rész­vételével megtartott tuberkulózis-kongresszus minden­kinek megérthető módon kifejezésre hozta, hogy a küszöbön álló századnak nincsen egyetlen nagyobb fontosságú feladata, mint a tüdővész pusztításai elle­ni védekezés. Európában 800.000-re tehető az évenkénti tüdővészhalandóság. Ezzel szemben a szanatóriumok instituc­iója már minden polgárisuk, államban — Angliában 100 év óta — meghonoso­dott, bennünket immár Ausztria is megelőzött. Pedig a nemzeti érdekek sehol sem követelik a tüdővész műkedvelő­ előadást terveztek s természetes, hogy eljöttek Flórát is fölkérni. — Nem szeretem azt a komédiázást, — mondta a járásbiró a feleségének. S nagyon haragudott, hogy Flóra már eligér­­kezett. — Meg kell üzenni, hogy nem játszik. Az asszony tiltakozott. Ugyan hogy üzenhet­nék már azt? Mit mondanának az emberek? De a járásbiró hajthatatlan volt. Nem bánja ő, akármit mondanak, nem engedi a leányát, punktum. Arra eljött a hölgyek küldöttsége s megma­gyarázta a nyakas öreg urnak, hogy igy meg úgy, a jótékony ezél... a közkívánat... ne tessék ellenkezni. Ámde azok is hiába jártak, a járásbíró nem engedett. A felesége meg nem foghatta, micsoda meg­átalkodott makacsság ez, mikor mindenki azt mondja, hogy most még fényesebb szerepe volna Flórának, mint a múltkor. Egy ideig még nem osztják ki a szerepet, várnak , de mikor látják, hogy hiába várnak, odaadják a szerepet a postás-kisasszonynak, a­ki elhadarja valahogy, de azért tapsolják, él­­jenzik. A próbán ott ült a nézők közt Zebegényi Flóra is az anyjával s lázasan villogott a szeme és kipirult az arcza. Oh Istenem, ha ő játsz­hatná azt a szerepet! Valami csodálatos mámor szállta meg a fejét. Nem birt egyébre gondolni, csak a színpadi dicsőségre, a tapsra, a virágra. — Menjünk* anyám, menjünk, — szólt re­megve és fölállt. Nem várták meg a próba végét. . Csak el innen, el. Vacsoránál föl­t­ű­nt a járásbírónak a leány lázasan kipirult arcza. Látja, hogy nem eszik, nem szól, csak mereven néz a tányérjára.­­. elleni kitartó küzdelmet s a szanatóriumok útján történő hathatós védekezést olyan mértékben, mint nálunk. Egy hatalmas állam és egy életerős magyar kultúra létesítésére törekszünk, de el lehet-e azt érni a mi népesedési viszonyaink közt? A feleletet meg­akasztja az aggodalom. Magyarország a századok folyása alatt már több­ször állott a kultúra és hatalom kimagasló polctán, de ezen attribútumok kontinuitása nehezen tartható fenn egy kis számú, rokontalan nemzet által, még az idők kedvező folyása alatt sem, mennyivel inkább küzdelmes időkben! A hatalom és kultúra konti­nuitásának sarkalatos föltételei közé tartozik, hogy egyesek és csoportok a munkában egymást fölvált­sák, . . . váljon elég-e erre a fajunkbeliek száma? És miért nem vagyunk többen ? . . . A magyar faj szaporodási képessége a legmaga­sabbak közé tartozik, de a kultúrnemzetek sorában, halandósága is a legnagyobbak közé; sok az újszü­lött, kevés az érett ember, s ezeknek is aránytalan nagy száma beteg. Országunk legelterjedtebb betegsége pedig éppen a tüdövész. A­ki hatalmas magyar államot akar létesíteni, annak elő kell mozdítani közegészség­­ügyünket minden téren, segítő jobbját kell nyújtania főleg a tüdövész elleni küzdelemhez! Ezen eszmék­ vezették Korányi tanárt életpályáján, és ezekből ki­folyólag ajánlja kérését szives elfogadásra. Fölhívás a magyar emberiséghez. A Budapesti Szegénysoron Tüdőbetegek Szanató­­riuma Egyesülete az 1896-ik millennáris esztendőben született meg. Korányi Frigyes egyetemi tanár és nagynevű tudósunk indította meg az akcziót. Az ország egyik végétől a másikig fellángolt lelkesedés közben úgy érezte, hogy megjött a kellő pillanat, a­melyben a hazánk népességében dúló, megerősödé­sét és gyarapodását óriási mérvben akadályozó tüdővész jelentőségére a figyelmet fölébreszteni sike­rült, s ezen meggyőződés hatása alatt szólalt föl előbb a sajtóban s utána a főrendiházban.­­­- Fölszólalásunk eredménye felülmúlta minden vára­kozását. A sajtó egyhangúlag helyeselte azt. A kom­ány 20.000 forintot bocsátott rendelkezésére örülne a mama, ha minden újság tele volna az ő hírével-nevével ? Ha nem itt ebben a kis fészekben, hanem Budapesten, a Nemzeti Szín­házban aratná a tapsokat. Ha egy egész ország rajongna érte. Az anyja nem tud neki mit felelni rá. Hát örülne, örülne, de azért mégis jobban szereti, ha nem beszél többet erről. Apa soha meg nem engedné. A leány elhallgatott, ámde virágbokrétáit s a babérkoszorút, a­miket a műkedvelő-előadá­son kapott, gondosan őrzi mint drága ereklyé­ket. Ki-kiszedi fiókjából s csillogó szemekkel nézi. Úgy rémlik neki, mintha megelevenedné­nek a hervadt virágok, érzi illatukat s szinte hallja a dörgő tapsokat, melyek a virágokat kisérik. Milyen dicső este volt az ! Aztán elolvassa azt a magasztaló czikket, melyet a virágokkal együtt el­tett. Százszor is elolvasta már s még mindig újra olvassa. Kezé­ben remeg a félig elrongyolt lap és fényes szín­pad válan föl káprázó szeme előtt. Ott jár­t, virágzápor közt, viharos tapsok közt. — Oh édes anyám, hadd menjek én föl a szini­iskolába! — Jaj, ne beszélj olyat, — akarja elnémítani az édes anyja. Egyszer azonban mégis valahogy előhozta a dolgot a férjének, nem egyenesen, hanem csak úgy kerülgetve, másokról példálózva. Lám, a Dormándyék leánya is fölment Budapestre a szini­iskolába. — No, a mienk nem megy ! — jelentette ki a járásbíró nagyon határozottan. — Én inkább kitekerném a nyakát, mintsem oda ereszszem. Valami félévig, vagy tovább is nem volt az­tán szó erről a bolondságról. Az aggódó apa egészen megnyugodott. _ Akkor megint­­ valami Fölszólalok, mint ember, és mint magyar. Van egy pusztító vész, mely áldozatait könyörtelenül elragadja. Ez a tüdővész. A rét-­­tegett ragályok, az ázsiai kolera, a keleti pestis nem oltanak ki annyi emberéletet, mint­ a tüdővész. Amazok ellen védekezhetünk határ-­ zárokkal: ez itt táboroz közöttünk. És hazánk, a szép Magyarország, az erőteljes magyar faj hazája, első sorban áll azon országok között, a statisztika ítélete szerint, a­hol a tüdővész­ legtöbb áldozatot követel. Mindenkinek meg kell döbbenni erre a szóra, • a­kinek keblében emberi és hazafias szív dobog. Évenkint százezernyi embernek, kenyérkereső­ apának, családápoló anyának, reményteljes­ ifjúnak a megmentéséről van szó a mi magyar hazánkban. — Mi lelte Flórát ? — kérdezi a járásbíró a feleségétől. Az asszony nem tudja, de azt hiszi, a mai próba fölizgatta. — Hát miért mentetek el? — morog a já­rásbiró. —• Már nézni sem eresztenél bennünket? — sopánkodott az asszony. Másnap reggel nagy volt a rémülés a járás­­biróéknál. Az asszony ájuldozott, az öreg úr dühösködött. Még a puskáját is emlegette, mely ott lógott a falon megtöltetlen, berozsdásodva vagy tizenöt év óta. De csak emlegette, nem nyúlt hozzá, nem is ment az eltűnt leány után. A nevét nem ejtette ki többé soha. A levelet sem akarta elolvasni, melyet Flóra hátrahagyott: — Minek? Nem akarom tudni, hogy a vilá­gon van. Ám az anya eltette azt a levelet, könnybe borult szemmel elolvassa százszor, ezerszer és­’ várja, hogy egyszer majd dicsőséggel vissza fog térni az ő leánya, mikor már híres mű­vésznő, ünnepelt művésznő lesz. Múlnak az évek s nem hall róla semmi hírt, aggódva keresi nevét a lapokban, de nem ta­lálja. Álnevet vett föl bizonyosan, de vájjon melyik az ő neve ? A sok közül melyik ? Mi­helyt egy új színésznőt dicsérve emlegetnek, mindjárt az ő leányát sejti, de mindig csalódik. Flóra nincs sehol, Flórát nem találja. Jobb is, hogy nem találja. Az a sáppadt, elzül­­lött leány, a­ki hányódik-vetődik egyik vándor­­csapattól­ a másikhoz, s aki nem bír semmire sem vergődni és nem jut soha semmi nagyobb sze­rephez, már nem álmodozik a dicsőségről, csak szégyel hazamenni szegény. Inkább a föld alá, csak haza nem! ■Ml

Next