Magyarország, 1899. december (6. évfolyam, 332-360. szám)

1899-12-01 / 332. szám

Budapest, 1899. péntek, deczember­­i MAGYARORSZÁG módon oldották meg, mely országunk kétségbevon­hatatlan jogainak és a­ való helyzetnek megfelel. A javaslatnak 2. §-a föntartja az eddigi állapotot abban a tekintetben, hogy mindaddig, míg a magyar­­korona országai és Ausztria között a közösség a vámügyekben fönnáll, a vámjövedék tiszta jövedelme ■mindenekelőtt a közösügyi szükségletek fedezésére fordítandó, mivel a múltnak tapasztalatai ennek az eljárásnak kielégítő voltát igazolják ez és ellen kifo­gást nem emeltünk. Beható tanácskozásaink tárgya természetesen legelső­sorban a hozzájárulási arány számbeli megállapítása volt. A javaslat értel­mében a magyar korona országainak hozzájárulása 3 százalékkal fölemeltetvén, összesen 34­4 százalékot fogna kitenni. Az országgyűlés által kiküldött ma­gyar országos bizottságok négy éven át többrend­beli megszakítással tárgyalták a hozzájárulási arány kérdését az e végből kiküldött osztrák kvóta-bizott­ságokkal. Ismeretes, hogy az osztrák bizottság ere­detileg ahhoz a számítási alaphoz ragaszkodott, mely a népesség arányán épült fel és a­mely ennél­fogva oly kvótát eredményezett, melyet a magyar bizottság még csak vitathatónak sem ismert el. Terjedelmes üzenetváltások után (melyek­nek túlnyomó része a múlt országgyűlés iro­mányaiban foglaltatik) az osztrák bizottság a népesedési aránynak mint számítási alapnak elejtésére ráállt. Mindamellett ezután sem történt a két bizottság között számottevő közeledés, egysze­rűen abból az okból, mert mindkét fél által elfo­gadható számítási alap nem létezett, valamint, hogy ilyen alapnak megszerkesztése a legtöbbet vitatott és a legnehezebben megoldható problémák közé tar­tozik. Éppen ezért a magyar kvótabizottság helyén­valónak látta továbbra is ragaszkodni ahhoz a — mondhatni — tradiczionális magyar számítási alaphoz, melyet különösen az 1887-iki kvóta­bizottság tárgyalásai kidomborítottak és a melyet jobbnak és megbízhatóbbnak hiányában aránylag legigazságosabbnak talált. Ezen metódus szerint a kvótaszámítás alapját teszi egy tízéves cziklus egye­nes és közvetett adóinak bruttó összege, melyből az átfutó tételek, valamint az egyoldalúan léte­sített adók előzetesen levonattak. Természetes, hogy ez a magyar részről konstruált számítási alap osztrák részről számos és érdemleges ki­fogással és ellenvetéssel találkozott abban az irányban, hogy a két fél közül mindegyik a maga számításába mit tartozzék felvenni és mely tételeket legyen, jogosítva a számításból kihagyni. Osztrák részről ezt a javaslatot egyébként soha el nem fogadták, különösen azon okból, mert egyebek között a földtehermentesítési járuléknak egész összegé­ben való kihagyását, valamint az italmérési illetéknek és adónak kihasítását kifogásolták. Nem fogadták el továbbá, hogy az általános jövedelmi pótadó, valamint a régebben fennállott belfogyasztási adók a magyar számításból kihagyassanak. A kvóta­bizottság jelentése előadja azokat az okokat, me­lyeknél fogva az ezután következő tárgyalá­soknak során nem utasítja el magától telje­sen valamely kompromisszumnak gondolatát. Sa­ját magatartására nézve azonban akkor is ál­landóan irányt adó volt az 1887-iki számítási alap, melynek adatai 1896—1897-iki zárszám­adási adatokkal kiegészíttetvén, egy 33’84 szá­zalékos magyar hozzájárulási arányt igazoltak. Ebből kiindulva, a magyar bizottság jelentésében és üze­neteiben kifejtett pénzügyi motívumokon felül mér­legelte az általános közgazdasági helyzetet is, va­lamint azt az alkotmányjogi motívumot, mely szerint mindenekfelett kívánatos, hogy a megegyezés a két törvényhozás kiküldött bizottságainak egyetértő elő­terjesztése alapján, még­pedig ne egy évre, hanem az éveknek bizonyos során jöjjön létre. A két bizottság végül — miután az osztrák bizott­ság a maga álláspontját annyira módosította, hogy a megegyezés lehetőségére komoly kilátás nyílt — a kiegyezési törvénynek megfelelően kölcsönös alku útján 34,4 százalékos magyar kvótaszámban egye­zett meg. Ezen megállapodás után a magyar kvóta­bizottság 4 pontban foglalta össze jelentését, melyet a kormányhoz beterjesztett. A kormány ezt a négy pontot a jelen törvényjavaslat alakjában mutatta be a képviselőháznak, mely a javaslatot a pénzügyi bi­zottsághoz utasította. Részünkről a legkomolyabban mérlegeltük azt a súlyos pénzbeli megterheltetést, mely az országra a kvótának 3 százalékkal való felemeléséből hárul. Különösen nyomasztó­nak láttuk ezt a megterheltetést, tekintettel arra, hogy Magyarország mezőgazdaságában épp­úgy, mint az ipar és vállalkozás terén az utolsó évek alatt a mostoha gazdasági viszonyok követ­keztében, melyeket még komplikált a két ál­lam között élesen vitatott pénzügyi kérdéseknek egész sorozata, nem volt tapasztalható a kivánatos előrehala­dás, egyébként is minden újabb megterheltetés két­szeres sulyával neh­ezedvén oly országra, a­melyben a Vagy: — Ah, az, a­ki olyan bátran és egyenesen kimondja véleményét ? . . . Látnivaló ezekből, hogy azon az úton ha­ladt, a­melyen leggyorsabban érhette el czélját, reményeinek a megvalósulását. A nép megszerette és tekintélye napról-napra öregbedett. Végre is szélesebb tért nyitottak tehetségének: a nép bizalma a parlamentbe küldte, tőkegyűjtés felette nehéz, s mely kénytelen polgárainak adózó képességét nagy mértékben megfeszíteni, egyrészt azért, hogy államháztartásának egyensúlyát és szilárd rendjét minden körülmények között föl­tétlenül biztosítsa, másrészt azért, hogy intézményeit polgárai szükségleteinek s a kornak színvonalára mindamellett fölemelhesse. Alapos és lelkiismere­tes vizsgálat után magunkévá tettük a kvótabizottság számításait és következtetéseit, és elfogadtuk a kor­mánynak ezeken alapuló javaslatát. Midőn ezt tettük, felelősségünk teljes tudatában komolyan mérlegeltük azokat a nagy szempontokat, a­melyek úgy az államgazdaság, mint a nemzet­­gazdaság érdekében sürgették, hogy a monarchia két állama közt függő kérdések elintéztessenek, és hogy parlamentáris úton intéztessenek el. Ezek után köteles­­ségszerűen az államháztartás szempontjából vettük bírálat alá a kvóta-ügy javasolt megoldását. A kormány szóbeli előterjesztéseiből, valamint saját számításaink­ból azt a megnyugvást merítettük, hogy: számbavéve a kiegyezésnek és a kiegyezéssel egyidejűleg rendezett egyéb­ ügyeknek financ­iális eredményét, számbavéve továbbá, hogy az átutalási eljárás folytán Magyar­­ország birtokába lép azoknak az összegeknek, melyek kincstárát a fogyasztási adók czímén megilletik, és hogy a kiviteli jutalmak rendezése következtében na­gyobb összegekkel nem lesz jövőre megterhelve, mint a­melyek a magyar kivitelnek megfelelnek, végül pe­dig, hogy a kiegyezéssel egyidejűleg történt más egyezmények következtében is Magyarország állam­­kincstára az őt megillető jövedelmeket ezután tel­jes mértékben élvezni fogja. Az államháztartási egyensúly megzavarásától tartanunk ez okból nem kell, és hogy — a kvótát beleértve — a kiegyezés­nek teljes mérlege reánk hátránynyal nem záródik. Ha tehát a közös kiadásoknak főösszege jövőre szer­telenül nem emeltetik — minek meggátlása mindig a törvényhozástól függ — bizton elvárható, hogy a javasolt megegyezés államháztartásunk mérlegét megzavarni nem fogja. Ebből merítjük azt a reményt is, hogy midőn a köztünk és Ausztria között fenforgó pénzügyi vitás kérdések közül a legutolsó parlamentáris uton ren­­deztetik, egyúttal hosszabb időre letűnnek azok a súrlódások és a nyomukban járó izgalmak, a­me­lyek a két állam közgazdasági viszonyait eddig saj­nos módon befolyásolták. Reméljük, hogy ezután közgazdaságunk hosszabb ideig zavartalanul fejlőd­hetik, és hogy ezen idő alatt képesek leszünk ez magába vonul, félrehúzódik egy sarokba és elrejti ezt az emléket, mint egy gyönge virág­­szálat, és mindig arra gondol és mindig azért él. És óvja széltől és óvja portól ezt a gyönge, beteges virágot, a­míg — végre is — elfony­­nyad, elveszti színét és elhullatja pic­inybe le­veleit. De vele fonnyad, vele sárgul maga a leány is.* Nos, hát igen: Ruggiero Conradi mentsége az, hogy nem volt kivétel. Fordult az idő ke­reke és egyszerre csak azon vette magát észre, hogy benne van az élet kegyetlen forgatagában. Három nap alatt vesztette el apját is, anyját is. Hogy kijutott a temető csöndességéből és ismét hallotta a város zaját, érezte maga kö­rül a tömeg nyüzsgését, szinte kéjes öröm járta át. Jól esett elgondolnia, hogy egyedül csatan­­gol az utczán és ezek között a lótó-futó embe­rek között egy sincs, a­kire támaszkodhatnék. Büszkén szegte föl fejét: — Magam vagyok . . . És éppen ezért nagyobbnak, erősebbnek, jobbnak és hatalmasabbnak érezte magát a többinél. IV. Ezidőtájt kezdett irogatni. Apróbb politikai czikkek voltak ezek, telve az igazság lángoló szereldével és a bűn, a romlottság kegyetlen ostorozásával. Mintha kétféle tintába mártotta volna tollal: lelkesedésével gyújtott, maró gúny­­jával égetett. Az emberek önkéntelenül is elismerték: — Minő ész . . . Minő éles judiczium . . . És lassan-lassan ismertté és kedveltté tette azt a nevet, a melyet viselt. Ha valahol szó volt róla, csak ilyeneket lehetett hallani: — Ah, Ruggiero Conradi . . . Az, a­ki azo­kat a kemény czikkeket írja? V. Harminczéves volt ekkor. Sokan azt mond­ták, hogy még gyerek. A­mit azonban tudtak felőle, az már jó volt. A­mit pedig sejtettek róla, az szinte félelmetessé tette. Természetes, hogy ilyen körülmények között akadtak igen sokan, a­kik okos politikának tartották mosolyogni előtte és a közelébe fér­kőzni. A különböző érdekkörök, az egymás vonalait alattomosan szeldeső politikai cso­portok minden erejüket latba vetették, hogy megnyerjék a maguk számára öt, a sokat ígérő tehetséget. De ő egyikhez sem csatla­kozott. Egy öreg bankár azonban, neve szerint Giulio Morandi, ravaszabb és állhatatosabb volt a többinél. Megszimatolta benne a jövő férfiát s föltette magában, hogy törik-szakad, de meg­szerzi magának ezt a Conradit. Egy szép napon odament hozzá, karonfogta és könnye­dén, szinte tréfálva mondta: — Vegye el a leányomat. A­mire a gáláns Ruggiero Conradi, mint a­ki érti a tréfát, jóízűen nevetett: — Miért ne ? De csak megengedi, hogy meg­nézzem előbb ? . . . Édes Istenem, a leány csinos is volt, gazdag is volt, hát, megnézte és elvette. Egy­szerű ez nagyon. Történnek különösebb dolgok is a világon, úgyszólván a nap minden órájá­ban, és nem találunk rajtuk semmi fönnakadni valót. Miért csodálkoznánk hát éppen ezen? VI. Az utcza tombolt és örömmámorban úszott, a­mikor megtudta, hogy a hetekig húzódó vál­ság végre is az ő kedvenezét juttatta diadalra. — Evviva .. . Evviva . . . Ezt az egy szót visszhangozták százszorosan Róma falai, a­melyek között a háromszinű trikolórt vidáman lengette az enyhe délszaki szél. Ki gondolt volna most az öreg Giulio Mo­­randira, a­ki olyan kopottan járt, akárcsak egy vén poéta? Kinek jutott volna eszébe az, hogy tulajdonképpen ennek a keze dolgozott az egész válságban ? Ellenben Ruggiero Conradi legendás alakká vált. Minden kunyhó alatt naiv lelkesedéssel csüngtek egy még naivabb történeten, a­melyben egy apátián, anyátlan szegény fiú útra kél, hogy meghódítsa az egész világot. És ez a fiú megy, és megy, a­míg csak el nem ér a gazdagok városához. Itt az őrök be sem akarják eresz­teni, de a fiú furfanggal él és bejut. És láng­eszével királya lesz a gazdagoknak . . . Na, nem egészen király, csak éppen minisz­ter. De Giulio Morandinak, az apósnak ez ép­pen elég. Mindennap ott látni őt Ruggiero Gunradival, a­mint karonfogva méregetik a tör­vényhozás épületének folyosóját és mély böl­­cseséggel vitatják meg az ország dolgait. Hogy Ruggiero Cunradi gyakran ideges ilyenkor, az már jelleméből önként következik. Ki merne arra gondolni, hogy a ravasz öreg talán olyas­valamiben fárad, a­mi a miniszter részéről csakugyan ideges, szenvedelmes válaszokra, mondhatnám : felháborodásra ad okot ? !

Next