Magyarország, 1900. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1900-01-02 / 1. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. JANUÁR 2. KEDD, VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpardille számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Politikai újév. Budapest, jan. 1. A magyar politikai életnek ma- egy momentum kivételével— szürke újéve volt. A kijelentések kevés újat és még kevesebb érdekeset tartalmaztak. Maga Széll Kálmán miniszterelnök beszédében azt emelte ki legjobban, hogy politikájának irányelvei ugyanazok, mint azelőtt voltak. Az ország átalakításában, vagy —r- amint ő nevezte — a «reformmunkákban» az akadályozta, hogy a kiegyezési ügyek nem voltak rendezve. Most azonban azt hiszi, hogy ezek nyugpontra jutottak, és így ígéri, hogy ezután már nem pusztán kijelentésekkel, hanem eredményekkel is fog dolgozhatni. A miniszterelnök beszéde sokakra jó, sokakra talán rossz hatást tett, de egészben nagyobb emócziót nem feltett. Az újévi üdvözletek egyhangú, sablonos tömegéből szinte kirí az az életerős, tettekre vágyó szózat, amelyet Tigron Gábor mondott az ő politikai barátainak. Rövidebben, tömörebben, és mégis kimerítőbben aligha lehetne megvázolni a magyar nemzeti politika alapvonalait, mint ahogy ő tette. Meg van jelölve a czél: a független Magyarország. És meg van jelölve az út, amelyen ezt a czélt elérni, lehet az, hogy meg kell kezdeni a munkát. A nemzet nem bírja el, ha a mostani félbemaradt állami szervezetet egyszerre lebontja, de másrészt a czélt soha sem éri el, ha a megbontást egy vagy más ponton meg nem kezdi. Ilyen a kezdő pont: az önálló vámterület megalkotása, és a hadsereg magyar csapatainál az állami nyelv érvényre jutása. E fejlődési processzushoz mesteri háttérül állította oda Ugrón a letűnt 19-ik század történelmi jellegét, amely század egy nemzetet sem tiport el, ellenben számosakat, amelyeket az idő humuszrétegei már-már eltakartak, új életre keltett, vagy egyesített. De ez a nemzetéltető század egy nagy adósságot hagyott hátra utódjának, az ismeretlenséggel terhes huszadiknak, a magyar nemzet függetlenségének megteremtését. A szabadelvű párt kebelében történt üdvözlésekről kevés följegyezni valónk van. A párt valamennyi szónoka annak szükségességét hangoztatta, aminek hiányát valamennyien a legélénkebben érinti: a pal, egységinek, belső szilárdságának szükségességét. Attól tartunk azonban, hogy ezek a beszédek önmagukban nem fogják meggyógyítani ennek a nagy tömegű pártnak ezt a nagy belső gyöngeségét. A szabadelvű pártnak előbb egy nagy, összeolvasztó tűzpróbán kell átmennie és a salakot magából kidobnia, mielőtt olyan homogenitást nyerne, amely biztosítana részére egy bizonyos akcióképességet. Fog-e ez neki sikerülni? Az még a jövő titka. A Kossuth Ferencz elnöklete alatti függetlenségi és 48-as pártban szép szavakkal hirdették az elvek szigorú, dogmatikus körvonalazásának szükségességét. Tudósításaink a politikai újévről a következők: Tigrán Gábornál. A függetlenségi és 48-as pártnak Bartha Miklós elnöklete alatti része d. e. 11 órakor kereste föl elnökét, Bartha Miklóst, ahol Polónyi Géza meleghangú beszéddel üdvözölte a pártelnökét, aki meghatottan köszönte meg a pártnak mindenkor tanúsított ragaszkodását. Innen a párt tagjai Tigron Gáborhoz, a párt vezéréhez mentek, ahol Bartha Miklós a következő beszédet mondotta: Tisztelt vezérünk ! Összegyűlt bajtársaidnak fogadd őszinte, meleg üdvözletét egy új század hajnalán. Az imént elmúlt évszáz első fele megtermékenyítette nemzetünket jogokkal, és mikor a jogszerzés békés műve befejezést nyert, véres példát adott e nemzet hősiességéről és hazaszeretetéről. Utolsó felében a századnak eltért a nemzet azoktól a hagyott lányoktól, ayelyeknek igazságát karddal is följegyezte a történelem lapjain és önszántából összezsugorította állami jogait és megcsonkította parlamentjének hatáskörét. E jogoknak és e hatáskörnek visszaszerzésén fáradozik pártunk a te vezérleted alatt. Sok jel mutat arra, hogy az események megnyitják számunkra azt az alkalmat, hogy fáradozásainknak sikere legyen. Éppen ezért minden téren keresnünk kell elveink gyakorlati megvalósitá- Hobipon bácsi. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Abonyi Árpád. Robinzon bácsi hatvankét esztendős volt, s már vagy tizenhat év óta jószivü testvérbátyja kegyelemkenyerén élősködött. Igazi nevén Mikolai Fölnéznek hívták, a családi név azonban már rég kizárólag a bátyját illette meg. A falusi urak, a plébános, a nótárius, az erdőmester és valamennyien, akik a Mikolai-udvarba bejáratosak voltak, «Robinzon» néven szólongatták egymásközt, ha a különös ember nem volt jelen. Bátran tehették, mert ritkán mutatkozott. Midőn úgy tizenhat esztendő előtt lerongyosodva, a tökéletes elzüllés szánalmas állapotában váratlanul megjelent a faluban s bátyja elé lépve, lesütött fejjel, kivörösödött szélű szemeit a földre szegezve, bizonytalan, el-elakadó hangon rövid időre menedékhelyet kért tőle: a bátyja azt hitte, hogy valamelyik jókedvű ördög akarja hirtelenében megtréfálni. Az öszszes ismerősök, felesége, leányai, ő maga is, úgy tudták, hogy kitűnő sorsnak örvend: a keleti vasúttársaság mérnökei között talán kettő sem akadt, akinek nagyobb összegeket fizettek volna, mint neki. Gyermekei nem voltak, felesége eszes, nagy műveltségű,szép asszony hírében állott. Számítottak rá, hogy egyszer majd meglátogatja őket, s akkor nyilván úgy fog bevonulni a családi portára, mint egy király, de csak úgy vonult be gyalogszerrel, a hátulsó kis ajtón, rongyosan, bozontos szakállal, piszkos gallérral, nyakravaló nélkül, mint egy földönfutó gézengúz, kit csak az imént dobtak ki valamelyik nyomorult kocsmából, ahol pénz hijján fél meszely pálinkát ivott. Mikolai Ádámot a közvetlenül előtte lecsapó villám sem döbbentette volna meg jobban, mint öcscsének szomorú állapota, amelyre teljességgel nem volt elkészülve. Tágra nyílt szemekkel, ijedten, megzavarodva bámult rá egy pillanatig . . . Azután erőt vett szívén az elnéző, nemes Mikolai-vér: kezét nyújtotta a rongyos embernek, s szelíden, nyugodtan, szemrehányás nélkül így szólt: — Isten hozott, Feri! Gyere be és ha akarod, mondd el, mi történt veled. — Engedd meg, hogy itt a hátulsó kerti házban húzzam meg magam . . . mormogta halkan az ember. — Nem, nem! Szívesen látunk . . . — Köszönöm, de semmi szín alatt sem megyek be. Majd csak hátul maradok ... a kerti házban ... Az a kis szoba jó lesz nekem. Ádám . ... ott hátul, ahol senki sem láthat ... a kerti házban . . . Nehezen, akadozva ejtette ki a szavakat és jóformán minden mondatot megismételt. Kéréséhez viszont makacsul ragaszkodott s Mikolai Ádám végre is engedni volt kénytelen : bevezette a kerti ház egyetlen szobácskájába, ahol néhány nádszék, egy régi bördiván és egy fonott virágállvány volt az összes bútorzat. Egy óra múlva ágy, szekrény és íróasztal is került a szobába. Majd függöny az egyetlen ablakocskára és ruha a rongyos embernek, hogy felöltözhessen, — szappan, kefe és olló, hogy megmosdhasson és bozontos szakáll?.!," levághassa. S aztán egy szó sem esett a dologról. A háznép úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Senki sem szégyenítette meg kiváncsi kérdezősködéssel a kerti ház új lakóját, a ki estig nem mozdult ki a szobácskából, s bizonyára akkor sem lépett volna bátyja családi körébe, ha Mikolai le nem megy utána és át nem hívja. — Két vagy három hétig tűrjetek meg, — mondotta, a nélkül, hogy zavaros fényű szemeit föl merte volna vetni — azután nem leszek terhetekre . .. Csak két-három hétig, Ádám - -— Maradhatsz, ameddig akarsz — felelte Mikolai egyszerűen és karonfogva öcscsét, átvitte családjához. Mikolainé és a leányok a legnagyobb szívélyességgel és gyöngédséggel fogadták. A meghökkenés mindössze egy pillanatig tartott; he■lyét a szánalom és a legtartózkodóbb női kiemélet foglalta el az első percztől kezdve. A leányok Feri bácsinak szólították és rajta voltak, hogy valamiképpen felvidítsák a hallgatag, komor embert, akinek titokzatos tragédiája — Mikolainé különösen kiszínezett magának élénk fantáziája segélyével egy ilyen szörnyű tragédiát — valamennyiek részvétét azonnal felköltötte. Rendkívül súlyos oknak kellett lennie,gondolta magában szánalommal és némi kandisággal is az asszony, hogy egy ily máskülönben erőteljes, izmos és szerencsés ember egyszerre összemenjen, hogy ne csak a teste rokkanjon meg tőle, de még kitűnőnek tartott szellemi tehetségét is majdnem teljesen elveszítse. A felvidítás kegyes művelete sem aznap, sem másnap nem sikerült. A vendég szomorú és egykedvű maradt. Lapunk mai száma Ifi oldal.