Magyarország, 1900. január (7. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-02 / 1. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. JANUÁR 2. KEDD, VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos.­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpardille számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megnyitása iránt lehetőleg gyor­san szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Politikai újév. Budapest, jan. 1. A magyar politikai életnek ma­­-­ egy momentum kivételével— szürke újéve volt. A kijelentések kevés újat és még keve­sebb érdekeset tartalmaztak. Maga Széll Kálmán miniszterelnök beszédében azt emelte ki legjobban, hogy politikájának irányelvei ugyanazok, mint azelőtt voltak. Az ország átalakításában, vagy —r- a­mint ő nevezte — a «reformmunkákban» az akadályozta, hogy a kiegyezési ügyek nem voltak rendezve. Most azonban azt hiszi, hogy ezek nyugpontra jutottak, és így ígéri, hogy ezután már nem pusztán kijelentésekkel, hanem eredményekkel is fog dolgozhatni. A miniszterelnök beszéde sokakra jó, sokakra talán rossz hatást tett, de egészben nagyobb emócziót nem feltett. Az újévi üdvözletek egyhangú, sablo­nos tömegéből szinte kirí az az életerős, tettekre vágyó szózat, a­melyet Tigron Gábor mondott az ő politikai barátainak. Rövidebben, tömörebben, és mégis kime­rítőbben aligha lehetne megvázolni a magyar nemzeti politika alapvonalait, mint a­hogy ő tette. Meg van jelölve a czél: a független Magyarország. És meg van jelölve az út, a­melyen ezt a czélt elérni, lehet­ az, hogy meg kell kezdeni a munkát. A nemzet nem bírja el, ha a mostani félbemaradt állami szervezetet egyszerre lebontja, de másrészt a czélt soha sem éri el, ha a megbontást egy vagy más ponton meg nem kezdi. Ilyen a kezdő pont: az önálló vámterület meg­alkotása, és a hadsereg magyar csa­patainál az állami nyelv érvényre jutása. E fejlődési proc­esszushoz mesteri hát­térül állította oda Ugrón a letűnt 19-ik század történelmi jellegét, a­mely század egy nemzetet sem tiport el, ellenben számosakat, a­melyeket az idő humusz­­rétegei már-már eltakartak, új életre kel­tett, vagy egyesített. De ez a nemzetéltető század egy nagy adósságot hagyott hátra utódjának, az ismeretlenséggel terhes huszadiknak, a magyar nemzet függetlenségének megte­remtését. A szabadelvű párt kebelében történt üdvözlésekről kevés följegyezni valónk van. A párt valamennyi szónoka annak szükségességét hangoztatta, a­minek hiá­nyát valamennyien a legélénkebben ér­­inti: a­ pal­­, egysé­gi­nek, belső szilárd­ságának szükségességét. Attól tartunk azon­­ban, hogy ezek a beszédek önmagukban nem fogják meggyógyítani ennek a nagy tömegű pártnak ezt a nagy belső gyön­­geségét. A szabadelvű pártnak előbb egy nagy, összeolvasztó tűzpróbán kell át­mennie és a salakot magából kidobnia, mielőtt olyan homogenitást nyerne, a­mely biztosítana részére egy bizonyos ak­­c­ióképességet. Fog-e ez neki sikerülni? Az még a jövő titka. A Kossuth Ferencz elnöklete alatti füg­getlenségi és 48-as pártban szép szavak­kal hirdették az elvek szigorú, dogmatikus körvonalazásának szükségességét. Tudósításaink a politikai újévről a következők: Tigrán Gábornál. A függetlenségi és 48-as pártnak Bartha Miklós elnöklete alatti része d. e. 11 órakor kereste föl elnökét, Bartha Miklóst, a­hol Poló­­nyi G­éza meleghangú beszéddel­­ üdvözölte a párt­­elnökét, a­ki meghatottan köszönte meg a pártnak mindenkor tanúsított ragaszkodását. In­nen a párt tagjai Tigron Gáborhoz, a párt ve­zéréhez mentek, a­hol Bartha Miklós a követ­kező beszédet mondotta: Tisztelt vezérünk ! Összegyűlt bajtársaidnak fogadd őszinte, meleg üdvözletét egy új szá­zad hajnalán. Az imént elmúlt évszáz első fele megtermékenyítette nemzetünket jogokkal, és mikor a jogszerzés békés műve befejezést nyert, véres példát adott e nemzet hősiessé­géről és hazaszeretetéről. Utolsó felében a századnak eltért a nemzet azoktól a hagyo­­tt lányoktól, ayelyeknek igazságát karddal is följegyezte a történelem lapjain és önszántá­ból összezsugorította állami jogait és meg­csonkította parlamentjének hatáskörét. E jogok­nak és e hatáskörnek visszaszerzésén fáradozik pártunk a te vezérleted alatt. Sok jel mutat arra, hogy az események megnyitják számunkra azt az alkalmat, hogy fáradozásainknak si­kere legyen. Éppen ezért minden téren ke­resnünk kell elveink gyakorlati m­egvalósitá- Hobipon bácsi. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Abonyi Árpád. Robinzon bácsi hatvankét esztendős volt, s már vagy tizenhat év óta jószivü testvérbátyja kegyelemkenyerén élősködött. Igazi nevén Mi­­kolai Fölnéznek hívták, a családi név azon­ban már rég kizárólag a bátyját illette meg. A falusi urak, a plébános, a nótárius, az erdő­­mester és valamennyien, a­kik a Mikolai-ud­­varba bejáratosak voltak, «Robinzon» néven szólongatták egymásközt, ha a különös ember nem volt jelen. Bátran tehették, mert ritkán mutatkozott. Midőn úgy tizenhat esztendő előtt lerongyo­­sodva, a tökéletes elzüllés szánalmas állapotá­ban váratlanul megjelent a faluban s bátyja elé lépve, lesütött fejjel, kivörösödött szélű sze­meit a földre szegezve, bizonytalan, el-elakadó hangon rövid időre menedékhelyet kért tőle: a bátyja azt hitte, hogy valamelyik jókedvű ördög akarja hirtelenében megtréfálni. Az ösz­­szes ismerősök, felesége, leányai, ő maga is, úgy tudták, hogy kitűnő sorsnak örvend: a keleti vasút­társaság mérnökei között talán kettő sem akadt, a­kinek nagyobb összegeket fizettek volna, mint neki. Gyermekei nem voltak, fele­sége eszes, nagy műveltségű,­­szép asszony híré­ben állott. Számítottak rá, hogy egyszer majd meglátogatja őket, s akkor nyilván úgy fog be­vonulni a családi portára, mint egy király,­­ de csak úgy vonult be gyalogszerrel, a hátulsó kis ajtón, rongyosan, bozontos szakállal, pisz­kos gallérral, nyakravaló nélkül, mint egy föl­dönfutó gézengúz, kit csak az imént dobtak ki valamelyik nyomorult kocsmából, a­hol pénz hijján fél meszely pálinkát ivott. Mikolai Ádámot a közvetlenül előtte lecsapó villám sem döbbentette volna meg jobban, mint öcscsének szomorú állapota, a­melyre teljességgel nem volt elkészülve. Tágra nyílt szemekkel, ijedten, megzavarodva bámult rá egy pillanatig . . . Azután erőt vett szívén az elnéző, nemes Mikolai-vér: kezét nyújtotta a rongyos embernek, s szelíden, nyugodtan, szemrehányás nélkül így szólt: — Isten hozott, Feri! Gyere be és ha aka­rod, mondd el, mi történt veled. — Engedd meg, hogy itt a hátulsó kert­i házban húzzam meg magam . . . mormogta halkan az ember. — Nem, nem! Szívesen látunk . . . — Köszönöm, de semmi szín alatt sem megyek be. Majd csak hátul maradok ... a kerti házban ... Az a kis szoba jó lesz ne­kem. Ádám . ... ott hátul, a­hol senki sem láthat ... a kerti házban . . . Nehezen, akadozva ejtette ki a szavakat és jóformán minden mondatot megismételt. Kéré­séhez viszont makacsul ragaszkodott s Mikolai Ádám végre is engedni volt kénytelen : beve­zette a kerti ház egyetlen szobácskájába, a­hol néhány nádszék, egy régi bördiván és egy fonott virágállvány volt az összes bútorzat. Egy óra múlva ágy, szekrény és íróasztal is került a szobába. Majd függöny az egyetlen ablakocs­kára és ruha a rongyos embernek, hogy felöl­tözhessen, — szappan, kefe és olló, hogy meg­mosdhasson és bozontos szakáll?.!," levághassa. S aztán egy szó sem esett a dologról. A háznép úgy tett, mintha semmi sem tör­tént volna. Senki sem szégyenítette meg kiván­csi kérdezősködéssel a kerti ház új lakóját, a ki estig nem mozdult ki a szobácskából, s bizo­nyára akkor sem lépett volna bátyja családi körébe, ha Mikolai le nem­ megy utána és át nem hívja. — Két vagy három hétig tűrjetek meg, — mondotta, a nélkül, hogy zavaros fényű szemeit föl merte volna vetni — azután nem leszek terhetekre . .. Csak két-három hétig, Ádám - -— Maradhatsz, a­meddig akarsz — felelte Mikolai egyszerűen és karonfogva öcscsét, át­vitte családjához. Mikolainé és a leányok a legnagyobb szívé­lyességgel és gyöngédséggel fogadták. A meg­hökkenés mindössze egy pillanatig tartott; he­­■­lyét a szánalom és a legtartózkodóbb női ki­­e­mélet foglalta el az első percztől kezdve. A leányok Feri bácsinak szólították és rajta voltak, hogy valamiképpen felvidítsák a hallgatag, komor embert, a­kinek titokzatos tragédiája — Miko­lainé különösen kiszínezett magának élénk fan­táziája segélyével egy ilyen szörnyű tragédiát — valamennyiek részvétét azonnal felköltötte. Rendkívül súlyos oknak kellett lennie,­­gondolta magában szánalommal és némi kandisággal is az asszony, hogy egy ily máskülönben erőtel­jes, izmos és szerencsés ember egyszerre összemenjen, hogy ne csak a teste rokkanjon meg tőle, de még kitűnőnek tartott szellemi te­hetségét is majdnem teljesen elveszítse. A felvidítás kegyes művelete sem aznap, sem másnap nem sikerült. A vendég szomorú és egykedvű maradt. Lapunk mai száma Ifi oldal.

Next