Magyarország, 1900. január (7. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-02 / 1. szám

á­ sának feltételeit és lehetőségeit. Ezt tettük akkor is, midőn téged a közös ügyek tárgya­lására kiküldött országos bizottságba válasz­tottunk. Éreztük, tudtuk, hogy éles elméd a nemzetközi viszonyok bonyodalmában is meg­találja azt az utat, a­melyen küzdelmünk czélja felé közeledhetünk. Szeretetünk és bi­zalmunk követett, midőn oda mentél, elis­merésünk és hálánk fogad most, hogy mér­séklettel, szellemmel és igazságokkal tolmá­csoltad felfogásunkat és nézeteinket. Isten adjon neked kitartást, buzgalmat, erőt, hogy baj­társaidat tovább vezethesd a haza hű szolgálatában ! Ugron Gábor a következő, kijelentésekben gazdag beszéddel válaszolt: Kedves barátaim! Köszönöm baráti figyelmeteket, melylyel kitüntettek e napon. Nevezetes nap ez, mert a kereszténység határjelnek állította egy szá­zad végéhez. És milyen század végéhez! Ez örökre ne­vezetes korszak lesz az emberiség történeté­ben, mert az emberiséget tudósainak alkotásai által mint egy érző, gondolkodó, cselekvő, dol­gozó, küzdő egészet fűzte össze, legyőzvén a távolságot, tengert, vihart. Fajon, nemzeten, felekezeten, világrészek különbözőségei felett mint új Neptun a háborgó tenger felett emelkedik ki a haladó emberiség a maga egységében, kezében a szabadság, testvériség, egyenlőség tritonjával. Mióta a világ áll, a föld népei ily roppant szellemi, erkölcsi, anyagi, munkálkodó közösséget nem alkottak soha és megalkották Czézárok hatalna, had­seregek fegyvere nélkül. És e közösség, mely­ben a nemzetek egymásra találtak, új és mindeneket lebiró hatalommá fog kifej­lődni, melynek helyeslése előrevisz­en, ítélete lesújt, könyörülete megment. A mit az em­beriség e nagy egysége megalkot vagy le­bont, az lesz a jövő századok rendje. Meg­törik az erőszak uralma. Csodálatos, hogy ez egységnek szálait sza­porán szövő erőszakos 19-ik sz­ázad egy nem­zetet sem tiport el, legyen bármily kicsiny az, hanem számtalant új életre keltett és évszá­zadok mohos koporsójából az élő népek közé vezetett, mintha a czivilizáczió ékes szövetéhez uj színekre, uj csillogások­ra, uj szálakra volna szüksége. A magyar nemzet, melynek izmaiban annyi erő, szíveiben annyi érzelem, ajkán annyi zene, agyában annyi gondolat, egész valójában annyi nemes elhatározás pihen, e czivilizácziónak el nem veszíthető — Ne bántsátok, — intette családját Miko­­lai, — majd később, ha valamennyire megeny­hül szivében a keserűség . . . Ez a kilátásba helyezett, «később» azou­ban semmiképpen sem akart elkövetkezni. A szo­morú ember alig egy-két órára — ebéd és va­csora idején — mozdult ki a magányos kerti házból, s előbb akkor is mindig megkérdezte valamelyik útjába vetődő cselédet, hogy nin­­csen-e vendég odafönn. Ha volt, szó nélkül visszaballagott s becsukta maga után az ajtót. Aznap nem látták többet. Ki nem jött volna idegen ember szemei elé egy fél világért. Az urak és kiváncsi asszonyságok persze bosszan­kodtak, s ráraggasztották gú­nyos mellékértelem­mel a «Robinson» nevet, hozzátoldva a «bá­­csi»-t is, hadd legyen neki egyszerre kettő. Tudta, hogy így nevezik, de nem haragudott érte. S lehetetlenség volt belőle kicsikarni, hogy voltaképpen mi történt vele. Mikolainé akárhányszor megpróbálta. Finom modorban, ügyesen, az asszonyi ravaszság sokféle fegyve­rével, de­ mindhiába. — Robinzon bácsi szemei a földöm révedeztek, szája szegleteiben meg­jelent e­gy fájdalmas mosoly, legyintett mélységes rezigná­czióval a kezével, miközben halk hangon választ adott a hozzáintézett kérdésekre. Ezek­ből azonban emberfia ugyan ki nem találta, hogy mi történt vele tulajdonképpen, s az ilyen diskur­zus végén rendesen megjelenő kijelentést sem igen lehetett megérteni. Robinzon bácsi ugyanis so­hasem mulasztotta el kijelenteni, hogy már csak igen rövid ideig lesz terhére a családnak; két-három hét múlva búcsút fog venni, mert itt az ideje, hogy élete zátonyra vetett sajkáját kiszabadítsa és tovább evezzen a férfi komoly czéljai felé. része és önállósága, függetlensége olyan feladat, melyet a tizenkilenczedik század a huszadiknak adósságul hagyott. Az id­ő megörli állami és nemzeti létünk akadályait, megbontja haladásunk torlaszait, de azokat elhordani a mi kötelességünk. Az utolsó 50 esztendő végezte a maga hivatását és az utolsó évek és napok zavarai eléggé nógatták a magyar nemzetet, hogy sorsát vegye kezébe, ne hagyja a véletlen kegyel­mére , ellenes jóakaratára, és bármily nehéz is az, vegye vállára és kettőzött erő­feszítésével tolja el független állami létének akadályait. Én a 48-as alkotmány elveihez való visz­­szatérésben látom a kibontakozás jogos és történelmi útját. Ehhez való hűségre és ezért való küzdésre kérlek fel. Erre kell a nem­zetet felhívnunk, mert elég volt harminc­ év elvesztegetése. Tovább nem hagyhatja cserben a nemzet saját függetlenségét, mi­dőn az események előkészítették és fel­ajánlják. A 48-as alkotmány nem theológia, melyet elég csak hirdetni, az igében fentartani, ha­nem életerős szervezet, mely volt, élt, hatott, és lennie kell, hogy éltessen, szervezzen és irányítson. A jelenlegi, félúton megállott és félben is maradott állami szervezetünket a 48-as alkotmány elvei szerint kell átalakítani, ki­építeni, befejezni, hogy a mi várunk legyen és ne az osztrákoké. E munkát kezdeni ítéli, mert bármily hangos harsonák zajára Yeriko falai manapság nem omlanak le egy napon. Terhes lesz alkotmányos munkánk, mert bármely ponton kezdjük is a munkát, azzal fognak rágalmazni, miért nem visszük el egyszerre az egészet. Ilyen kezdő részlet­­munka, a­melyre pártkülönbség nélkül már most föl kell hívnunk a velünk egyetértőket: az önálló vámterület megalkotása és a közös hadsereg magyar csapatainál a magyar állami nyelv minden irányban való érvényre jutása. Ezen elv hangoztatása, az érte való harcz és az ellenőrzés súlyos kötelessége vezetett a delegáczióba és ott igyekezni fogunk nem­zetünk gondolkodásának, érdekeinek, sérel­meinek, vágyainak hangot adni. Szíves csat­lakozástok csak bátorít ez után. És istenbe vetett bizalommal, a­ki az utolsó században annyi népnek adott függetlenséget, folytatjuk munkálkodásunkat a magyar nemzet függet­lenségéért. Köszönöm nektek, hogy helyeslitek és mél­tányoljátok külügyi felfogásomat; ebben kü­lönbben nem is kételkedhettem, mert hiszen a ti nézeteiteket iparkodtam tolmácsolni. Ma, midőn harangok zúgása közepette sik­lott át az idő az új századba, menjetek el és hirdessétek barátaim , ébredjetek polgárok! ébredjetek új kitartó munkára, egyetértő el­szántságra, az igazság szeretetére, a nagy Isten dicsőítésére, hogy megérdemeljétek az új század jutalmát, a független Magyar­­országot! A szabadelvű pártban. A Lloyd-klubban meglehetős nagy számban egybegyűlt képviselők élén Hódossy Imre üd­vözölte Podmaniczky Frigyes bárót, a jót biz­tosított az egész szabadelvű párt őszinte szere­­tetéről. E párt czéljai és eszközei — úgymond — annak történelmi alapjában keresendők. Szabadelvűség és törvényesség. Erre szüksége van különösen most, a­mikor hazánk felé nyu­gatról nehézségek és veszélyek tornyosulnak. Ezeknek szétoszlatása végett szükség van az egész párt összetartására és őszinte buzgal­mára. Az ősz Podmaniczky Frigyes báró az e be­szédre adott válaszában parafrázisát adta Hó­dossy beszédének. Nemcsak a párt egyes tag­jainak, de az egész pártnak kíván jó egészsé­get, hogy megnyugvást és boldogulást szerez­hessen a hazának. Csak egyetértés és összetar­tás, minden személyes érdeknek háttérbe szorí­tása biztosítja a pártnak azt, hogy lelkiismere­tesen oldhassa meg a haza megnyugvására c­élzó kötelességeit, melyek főleg azt irányoz­zák, hogy az ország közgazdasági állapotainak teljes megjavulásával készülhessen a reá vára­kozó feladatok megoldására. Ha így működik majd a párt, akkor tovább is fő tényezője marad a haza felvirágoztatásának. Ezzel vége volt a tisztelgésnek a Llyod­­klubban. Hosszú kocsisor vonult most fel a budavári miniszterelnöki palotába, melynek nagytermében már előzőleg számos főrend, Pest vármegye küldöttsége és sok más vendég­­ gyűlt össze. A terem zsúfolásig megtelt. A­mikor Széll Kálmán és vele az egész kormány megjelent, hosszantartó éljenzés hang­­zott fel. A zaj lecsillapultával gróf Csáky Albini intézett beszédet a miniszterelnökhöz, hogy biztosítsa őt a párt változatlan bizalmáról. Tisztelet és barátság képezi annak a frigynek kettős pecsétjét, melyet a párt vele a múlt esztendőben kötött A miniszterelnöknek sikerült — úgymond — rendkívül bölcs és tapintatos ve­zérletével azokat a vékony válaszfalakat ledön­teni, meg a lényegileg amúgy is összetartozó I­ ­IA.SZABORSZAG Budapest, 1900. kedd, január 2. — Búcsút veszek tőletek, — mormogta téve- i­dézve, mialatt nyilván új frázisok után kutatott agyának elszegényedett tárházában, — s ismét fölvéve az élet harczát, cselekedni fogok . . . A férfinak elvégre komoly czéljai vannak. — Hová akarsz menni, Feri? — kérdezte mosolyogva az asszony. — Vissza, keletre, a vasúthoz! — felelte dunnyogva az ember. — Hol voltál utoljára? •— Szalonikiben. —­ S a feleséged? Robinzon bácsi fejét rázta. — Nem tudom ... . — De kérlek, ez lehetetlen! — vallatta élén­ken az asszony, s közelebb nyomult székével az asztalhoz, a mely mellett a hallgatag rokon gubbasztott összezsugorodva, mint őszi időkben egy megázott, kopott túzok. — Azt csak tud­nod kell, hogy hél volt azalatt Lujza, mig te Szalonikiben tartózkodtál ? Gondolom, haza utazott ... az anyjá­hoz ... — úgy ? Hát elváltatok? — Nem ... azt nem . . . — Tehát elhagyott ? — Gondolom, igen, —■ felelte összerezzenve az ember és gyorsan fölállt, hogy eltávozzék. — Kérlek szépen, — motyogta alig érthető, alázatos, könyörgő hangon, — ne gondoljatok Lujzáról semmi rosszat, ő nem oka semminek... csak­ én. Bár most, már, gondolom, megjavul­tam!,'— de ott,' keleten . . . a­hol a vasutat építettük . . . méltatlan életet folytattam. Lel­kem a gonoszság örvényeibe zuhant, mert a kártya és a pezsgő ... izé ... a pálinka ... Lujza végre is jól tette, hogy elhagyott. Meg-s érdemeltem. Mert, hogy is mondjam ... az ital, mely hatalmába kerített és lassan kint egészen megrontott, okozta azt is, hogy még szegény Lujzám holmiját is elárverezték. De most már megjavultam és cselekedni fogok. Mindent visszaszerzek ! Mert soha többé ajka­mat szeszes ital nem érinti. Láthatjátok, hogy még egy pohár bort sem iszom. Mikolainé igenlő fejbólintással kisérte ezt a zavaros előadást, s egy árva igét sem hitt el belőle. Kártya, pezsgő, pálinka . .. nem, nem ! Ez túlságosan banális megoldás lenne. A rokon valószínűleg el akarja sikkasztani az igazságot, meg a tragédiát, a­melynek áldozatául esett, s azt képzeli, hogy ezzel megszabadul. Hohó! Erről szó sincs. Okvetetlenül ki kell derülnie, micsoda rettenetes titok az, a­melynek elleple­­zése végett még attól sem riad vissza, hogy iszákos lumpnak tüntesse föl magát,­­ holott nyilvánvaló, hogy mióta itt van, még egy po­hárka bort sem lehetett ráerőszakolni, akármily kitartó unszolással kínálták is. Az iszákos em­ber képtelen ellentállni. Tehát mindabból, a­mit beszélt, egy szó sem igaz. Többet azonban egyelőre nem tudott tőle kicsikarni. Robinzon bácsi visszavonult a kerti házba, s úgy két hét múlva így szólt Mikolaihoz: — Ma este elmennék, Ádám ... Isten fizesse meg a jóságodat... —­ Már hová mennél? — Cselekedni fogok, — dörmögte szakállába’ az ember. Mikolai mosolyogva tekintett rá, azután meg­csóválta szánalommal a fejét, s megsimogatta a maga elé bámészkodó ember vállát. — Kedves barátom, — mondotta pár pilla-

Next