Magyarország, 1900. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1900-01-02 / 1. szám
á sának feltételeit és lehetőségeit. Ezt tettük akkor is, midőn téged a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottságba választottunk. Éreztük, tudtuk, hogy éles elméd a nemzetközi viszonyok bonyodalmában is megtalálja azt az utat, amelyen küzdelmünk czélja felé közeledhetünk. Szeretetünk és bizalmunk követett, midőn oda mentél, elismerésünk és hálánk fogad most, hogy mérséklettel, szellemmel és igazságokkal tolmácsoltad felfogásunkat és nézeteinket. Isten adjon neked kitartást, buzgalmat, erőt, hogy bajtársaidat tovább vezethesd a haza hű szolgálatában ! Ugron Gábor a következő, kijelentésekben gazdag beszéddel válaszolt: Kedves barátaim! Köszönöm baráti figyelmeteket, melylyel kitüntettek e napon. Nevezetes nap ez, mert a kereszténység határjelnek állította egy század végéhez. És milyen század végéhez! Ez örökre nevezetes korszak lesz az emberiség történetében, mert az emberiséget tudósainak alkotásai által mint egy érző, gondolkodó, cselekvő, dolgozó, küzdő egészet fűzte össze, legyőzvén a távolságot, tengert, vihart. Fajon, nemzeten, felekezeten, világrészek különbözőségei felett mint új Neptun a háborgó tenger felett emelkedik ki a haladó emberiség a maga egységében, kezében a szabadság, testvériség, egyenlőség tritonjával. Mióta a világ áll, a föld népei ily roppant szellemi, erkölcsi, anyagi, munkálkodó közösséget nem alkottak soha és megalkották Czézárok hatalna, hadseregek fegyvere nélkül. És e közösség, melyben a nemzetek egymásra találtak, új és mindeneket lebiró hatalommá fog kifejlődni, melynek helyeslése előreviszen, ítélete lesújt, könyörülete megment. A mit az emberiség e nagy egysége megalkot vagy lebont, az lesz a jövő századok rendje. Megtörik az erőszak uralma. Csodálatos, hogy ez egységnek szálait szaporán szövő erőszakos 19-ik század egy nemzetet sem tiport el, legyen bármily kicsiny az, hanem számtalant új életre keltett és évszázadok mohos koporsójából az élő népek közé vezetett, mintha a czivilizáczió ékes szövetéhez uj színekre, uj csillogásokra, uj szálakra volna szüksége. A magyar nemzet, melynek izmaiban annyi erő, szíveiben annyi érzelem, ajkán annyi zene, agyában annyi gondolat, egész valójában annyi nemes elhatározás pihen, e czivilizácziónak el nem veszíthető — Ne bántsátok, — intette családját Mikolai, — majd később, ha valamennyire megenyhül szivében a keserűség . . . Ez a kilátásba helyezett, «később» azouban semmiképpen sem akart elkövetkezni. A szomorú ember alig egy-két órára — ebéd és vacsora idején — mozdult ki a magányos kerti házból, s előbb akkor is mindig megkérdezte valamelyik útjába vetődő cselédet, hogy nincsen-e vendég odafönn. Ha volt, szó nélkül visszaballagott s becsukta maga után az ajtót. Aznap nem látták többet. Ki nem jött volna idegen ember szemei elé egy fél világért. Az urak és kiváncsi asszonyságok persze bosszankodtak, s ráraggasztották gúnyos mellékértelemmel a «Robinson» nevet, hozzátoldva a «bácsi»-t is, hadd legyen neki egyszerre kettő. Tudta, hogy így nevezik, de nem haragudott érte. S lehetetlenség volt belőle kicsikarni, hogy voltaképpen mi történt vele. Mikolainé akárhányszor megpróbálta. Finom modorban, ügyesen, az asszonyi ravaszság sokféle fegyverével, de mindhiába. — Robinzon bácsi szemei a földöm révedeztek, szája szegleteiben megjelent egy fájdalmas mosoly, legyintett mélységes rezignáczióval a kezével, miközben halk hangon választ adott a hozzáintézett kérdésekre. Ezekből azonban emberfia ugyan ki nem találta, hogy mi történt vele tulajdonképpen, s az ilyen diskurzus végén rendesen megjelenő kijelentést sem igen lehetett megérteni. Robinzon bácsi ugyanis sohasem mulasztotta el kijelenteni, hogy már csak igen rövid ideig lesz terhére a családnak; két-három hét múlva búcsút fog venni, mert itt az ideje, hogy élete zátonyra vetett sajkáját kiszabadítsa és tovább evezzen a férfi komoly czéljai felé. része és önállósága, függetlensége olyan feladat, melyet a tizenkilenczedik század a huszadiknak adósságul hagyott. Az idő megörli állami és nemzeti létünk akadályait, megbontja haladásunk torlaszait, de azokat elhordani a mi kötelességünk. Az utolsó 50 esztendő végezte a maga hivatását és az utolsó évek és napok zavarai eléggé nógatták a magyar nemzetet, hogy sorsát vegye kezébe, ne hagyja a véletlen kegyelmére , ellenes jóakaratára, és bármily nehéz is az, vegye vállára és kettőzött erőfeszítésével tolja el független állami létének akadályait. Én a 48-as alkotmány elveihez való viszszatérésben látom a kibontakozás jogos és történelmi útját. Ehhez való hűségre és ezért való küzdésre kérlek fel. Erre kell a nemzetet felhívnunk, mert elég volt harminc év elvesztegetése. Tovább nem hagyhatja cserben a nemzet saját függetlenségét, midőn az események előkészítették és felajánlják. A 48-as alkotmány nem theológia, melyet elég csak hirdetni, az igében fentartani, hanem életerős szervezet, mely volt, élt, hatott, és lennie kell, hogy éltessen, szervezzen és irányítson. A jelenlegi, félúton megállott és félben is maradott állami szervezetünket a 48-as alkotmány elvei szerint kell átalakítani, kiépíteni, befejezni, hogy a mi várunk legyen és ne az osztrákoké. E munkát kezdeni ítéli, mert bármily hangos harsonák zajára Yeriko falai manapság nem omlanak le egy napon. Terhes lesz alkotmányos munkánk, mert bármely ponton kezdjük is a munkát, azzal fognak rágalmazni, miért nem visszük el egyszerre az egészet. Ilyen kezdő részletmunka, amelyre pártkülönbség nélkül már most föl kell hívnunk a velünk egyetértőket: az önálló vámterület megalkotása és a közös hadsereg magyar csapatainál a magyar állami nyelv minden irányban való érvényre jutása. Ezen elv hangoztatása, az érte való harcz és az ellenőrzés súlyos kötelessége vezetett a delegáczióba és ott igyekezni fogunk nemzetünk gondolkodásának, érdekeinek, sérelmeinek, vágyainak hangot adni. Szíves csatlakozástok csak bátorít ez után. És istenbe vetett bizalommal, aki az utolsó században annyi népnek adott függetlenséget, folytatjuk munkálkodásunkat a magyar nemzet függetlenségéért. Köszönöm nektek, hogy helyeslitek és méltányoljátok külügyi felfogásomat; ebben különbben nem is kételkedhettem, mert hiszen a ti nézeteiteket iparkodtam tolmácsolni. Ma, midőn harangok zúgása közepette siklott át az idő az új századba, menjetek el és hirdessétek barátaim , ébredjetek polgárok! ébredjetek új kitartó munkára, egyetértő elszántságra, az igazság szeretetére, a nagy Isten dicsőítésére, hogy megérdemeljétek az új század jutalmát, a független Magyarországot! A szabadelvű pártban. A Lloyd-klubban meglehetős nagy számban egybegyűlt képviselők élén Hódossy Imre üdvözölte Podmaniczky Frigyes bárót, a jót biztosított az egész szabadelvű párt őszinte szeretetéről. E párt czéljai és eszközei — úgymond — annak történelmi alapjában keresendők. Szabadelvűség és törvényesség. Erre szüksége van különösen most, amikor hazánk felé nyugatról nehézségek és veszélyek tornyosulnak. Ezeknek szétoszlatása végett szükség van az egész párt összetartására és őszinte buzgalmára. Az ősz Podmaniczky Frigyes báró az e beszédre adott válaszában parafrázisát adta Hódossy beszédének. Nemcsak a párt egyes tagjainak, de az egész pártnak kíván jó egészséget, hogy megnyugvást és boldogulást szerezhessen a hazának. Csak egyetértés és összetartás, minden személyes érdeknek háttérbe szorítása biztosítja a pártnak azt, hogy lelkiismeretesen oldhassa meg a haza megnyugvására célzó kötelességeit, melyek főleg azt irányozzák, hogy az ország közgazdasági állapotainak teljes megjavulásával készülhessen a reá várakozó feladatok megoldására. Ha így működik majd a párt, akkor tovább is fő tényezője marad a haza felvirágoztatásának. Ezzel vége volt a tisztelgésnek a Llyodklubban. Hosszú kocsisor vonult most fel a budavári miniszterelnöki palotába, melynek nagytermében már előzőleg számos főrend, Pest vármegye küldöttsége és sok más vendég gyűlt össze. A terem zsúfolásig megtelt. Amikor Széll Kálmán és vele az egész kormány megjelent, hosszantartó éljenzés hangzott fel. A zaj lecsillapultával gróf Csáky Albini intézett beszédet a miniszterelnökhöz, hogy biztosítsa őt a párt változatlan bizalmáról. Tisztelet és barátság képezi annak a frigynek kettős pecsétjét, melyet a párt vele a múlt esztendőben kötött A miniszterelnöknek sikerült — úgymond — rendkívül bölcs és tapintatos vezérletével azokat a vékony válaszfalakat ledönteni, meg a lényegileg amúgy is összetartozó I IA.SZABORSZAG Budapest, 1900. kedd, január 2. — Búcsút veszek tőletek, — mormogta téve- idézve, mialatt nyilván új frázisok után kutatott agyának elszegényedett tárházában, — s ismét fölvéve az élet harczát, cselekedni fogok . . . A férfinak elvégre komoly czéljai vannak. — Hová akarsz menni, Feri? — kérdezte mosolyogva az asszony. — Vissza, keletre, a vasúthoz! — felelte dunnyogva az ember. — Hol voltál utoljára? •— Szalonikiben. — S a feleséged? Robinzon bácsi fejét rázta. — Nem tudom ... . — De kérlek, ez lehetetlen! — vallatta élénken az asszony, s közelebb nyomult székével az asztalhoz, a mely mellett a hallgatag rokon gubbasztott összezsugorodva, mint őszi időkben egy megázott, kopott túzok. — Azt csak tudnod kell, hogy hél volt azalatt Lujza, mig te Szalonikiben tartózkodtál ? Gondolom, haza utazott ... az anyjához ... — úgy ? Hát elváltatok? — Nem ... azt nem . . . — Tehát elhagyott ? — Gondolom, igen, —■ felelte összerezzenve az ember és gyorsan fölállt, hogy eltávozzék. — Kérlek szépen, — motyogta alig érthető, alázatos, könyörgő hangon, — ne gondoljatok Lujzáról semmi rosszat, ő nem oka semminek... csak én. Bár most, már, gondolom, megjavultam!,'— de ott,' keleten . . . ahol a vasutat építettük . . . méltatlan életet folytattam. Lelkem a gonoszság örvényeibe zuhant, mert a kártya és a pezsgő ... izé ... a pálinka ... Lujza végre is jól tette, hogy elhagyott. Meg-s érdemeltem. Mert, hogy is mondjam ... az ital, mely hatalmába kerített és lassan kint egészen megrontott, okozta azt is, hogy még szegény Lujzám holmiját is elárverezték. De most már megjavultam és cselekedni fogok. Mindent visszaszerzek ! Mert soha többé ajkamat szeszes ital nem érinti. Láthatjátok, hogy még egy pohár bort sem iszom. Mikolainé igenlő fejbólintással kisérte ezt a zavaros előadást, s egy árva igét sem hitt el belőle. Kártya, pezsgő, pálinka . .. nem, nem ! Ez túlságosan banális megoldás lenne. A rokon valószínűleg el akarja sikkasztani az igazságot, meg a tragédiát, amelynek áldozatául esett, s azt képzeli, hogy ezzel megszabadul. Hohó! Erről szó sincs. Okvetetlenül ki kell derülnie, micsoda rettenetes titok az, amelynek elleplezése végett még attól sem riad vissza, hogy iszákos lumpnak tüntesse föl magát, holott nyilvánvaló, hogy mióta itt van, még egy pohárka bort sem lehetett ráerőszakolni, akármily kitartó unszolással kínálták is. Az iszákos ember képtelen ellentállni. Tehát mindabból, amit beszélt, egy szó sem igaz. Többet azonban egyelőre nem tudott tőle kicsikarni. Robinzon bácsi visszavonult a kerti házba, s úgy két hét múlva így szólt Mikolaihoz: — Ma este elmennék, Ádám ... Isten fizesse meg a jóságodat... — Már hová mennél? — Cselekedni fogok, — dörmögte szakállába’ az ember. Mikolai mosolyogva tekintett rá, azután megcsóválta szánalommal a fejét, s megsimogatta a maga elé bámészkodó ember vállát. — Kedves barátom, — mondotta pár pilla-