Magyarország, 1900. január (7. évfolyam, 1-30. szám)
1900-01-07 / 6. szám
4 MAGYARORSZArt Budapest, 1900. vasárnap, január 7. Nemzetiségi fészkelődések —Saját tudósitónktól. — Nagy-Szeben, jan. 5. Itt minden magyar ember igy sóhajt föl: Vajha vége szakadna már annak az örökös széthúzásnak, gyűlölködésnek, mely a magyarok és a nemzetiségek közt hosszú idő óta állandóan folyik. Ez a remény azonban alighanem hiábavaló. Megtörik ez a nemzetiségek némelyikének halálos gyűlöletén, amelyet mindenre kiterjesztenek, ami magyar. Az a csekélyszámú magyar, amely itt kénytelen élni, örökös vörösposztóként szerepel a nemzetiségek szemében. Bosszújukat és gyűlöletüket lépten-nyomon éreztetik azokkal, akik még magyarul mernek beszélni s nem szászul, vagy oláhul. Ezekről a nemzeti sérelmekről egy-egy hír kiszivárog a nagyvilágba, beszélnek róla, aztán elfelejtik, a nagyszebeni magyarság pedig továbbra is czéltáblája a gyűlölködésnek, a botránynak. Hiszen még élénk emlékezetünkben van a legutóbbi színházi botrány, ahol egyes. és kir. honvédkapitánynak kellett erélyesen tiltakoznia a magyarságnak flagráns megsértése, kigúnyolása ellen. De ezek a sérelmek úgyszólván hétről-hétre ismétlődnek. Különösen nagy a felháborodás a helységnevekről szóló törvény miatt. Nem tudnak ezek a vak gyűlölettől elfajult emberek belenyugodni a törvénybe, lépten-nyomon megsértik, kijátszszák azt. Most legújabban a magyar ipar ellen indítanak Ádáz harczot. Hetenkénti összejöveteleiknél elhatározták, hogy jövőre nézve, viszonzásul a magyarok zsarnokoskodására, semmiféle magyar iparczikket nem vásárolnak. De ezzel nem elégesznek meg, hanem arra törekednek, hogy ez az elhatározásuk mind szélesebb körben elfogadtassák. A kereskedők, iparosok és gépraktárosok készleteteiket mind külföldről, jobbára Németországból szerzik be. A nagykereskedők közül különösen egy Seraphin nevű szász, a «Hermania» elnöke fejt ki nagy tevékenységet e czél elérésére. A kereskedők üzleteikben magyar anyanyelvű segédet és inast nem alkalmaznak s alkalmazottaiknak szigorúan meghagyták, hogy csak németül válaszoljanak a kérdésekre. Ezt az eljárást nemcsak az ottani szászok, hanem a románok is követik, teljesen kiközösítve a magyarokat, hogy még anyanyelvüket sem hallják. Az egészen természetes dolog, hogy az összes szállókban csupán német nyelvű étlap látható. Sőt a «Kronprinz Rudolf» szállóban, ahova a magyarok szállnak, sincs magyar étlap. Megtörtént egy alkalommal, hogy egy nagyobb kiránduló csoport magyar étlapot követelt. A tulajdonos látva vendégeinek elégületlenségét, csupán erre az alkalomra magyar étlapot adott. Ezt annyira zokon vették tőle a szász-románok, hogy bojkottálni akarták szállóját. Ilyen körülmények között lehetetlen valaha jó, de még tűrhető viszonyt is létesíteni a magyarok és a nemzetiségek között. Így van ez nemcsak a társadalmi érintkezésben, hanem a közigazgatás minden terén, sőt állami szolgálatban is. Elfogadott (de azt nem tudja senki, ki által?) elv az, hogy német és román nyelvű beadványokat is el kell intézni, daczára a törvény világos rendelkezésének. A pénzügyigazgatóság pl. alig győzi a román és német nyelvű beadványok elintézését. Ügyvédek, közjegyzők mind németül vagy oláhul leveleznek, sokszor talán nem jószántukból, de kénytelenek vele, mert rá vannak utalva a népre, amely pedig 2 százaléka híján idegen nemzetiségű. A pénzügyigazgatósághoz benyújtott összes beadványok, felebbezések 70 százaléka nem magyar. A városi és megyei tisztújító választásokon a magyar anyanyelvű pályázót már eleve kizárják a pályázatból, s csak szász, illetőleg román anyanyelvű pályázót választanak meg. Ilyen körülmények között azután nem lehet csodálni, Ita a közszolgálat minden ágában a magyar hivatalos nyelv háttérbe szorul. Ilyenek a viszonyok itt. De e néhány sor csak halvány visszfényét adja azon visszaéléseknek, amit a magyar állameszme rovására elkövettetnek. S a magyarok még nem is panaszkodhatnak, mert az országos sajtónak nincs helye és ideje a mi lokális viszonyainkkal foglalkozni, hiszen magyar orgánum az egész megyében nincs. Magyar sajtóorgánumot kérünk, hogy legalább panaszkodhassunk, egy régi, arany keretecskét talált, amelyben az ő és a papa képe volt, magához rejtette és sohasem vált meg többé tőle. Aztán hirtelen elhatározta, hogy látni akarja. Fel fogja keresni! Ezerféle ürügyet talált, hogy elmehessen hazulról. Maga járt vásárolni és elfelejtette a szükséges dolgok felét, hogy másnap újra elmehessen. Bebarangolta a legélénkebb utczákat, keresztülsietett a nagy áruraktárakon, piacztereken, bement a templomokba és forró imákat rebegett, megajándékozta a szegényeket, hogy jótékonysága szerencsét hozzon neki. Balgának mondta önmagát, így nem teljesülhet a kívánsága. A nagy városban, a végtelen utczákon, a sok ezer ember, a sok száz gyermek közt mint találja meg őt, öt, akit nem is öszhert? Hiszen ez a legnagyobb balgaság. De azért valami mély, makacs bizalom újra és újra buzdította. Egész Párisnak egyetlen gyermekmulató helyét sem kerülte el. Ott fáradhatatlanul nézte a kicsikéket, végigjárta a padokon, székeken ülő anyák sorait, német társalkodónéját úgy czipelte magával, hogy annak még a lélegzeteis elfúlt és nem tudta mire vélni, mi ördög bújt a tanítványába. Denise mégsem találta meg azt, amit keresett. Szomorú, szórakozott lett. Kerülte a kérdéseket, este pedig, amikor szótlanul ült a teánál és oldalról nézte az apját, gyakran közel volt hozzá, hogy ráboruljon és így szóljon neki: -r~ Mondd meg nekem, hol van ő! Mondd meg hát, hol találhatom ! De mégsem merte megkérdezni. Napok, hetek múltak , nyár lett. _ Denise a tenger partján töltötte el szüleivel. Őszre viszszajött, égett benne a vágy a kis ismeretlen után ... és újra megkezdte zarándokútát Parisban. A német társalkodónő azalatt visszaszármazott hazájába és Denise most kaczér komornájával járta az utczákat, így telt el a tél is. Egyszer egy tavaszi estén, amikor ismét a Monceau-parkon ment keresztül, Denise szivét különös érzés járta át. Előtte egy padon szegényes nő ült, keskeny, finom arczu nő, kit ő ismert. Ez ő volt ... az ő öcscsének anyja! Denise megállt. Szive viharzott. Aztán félretekintett. És ő . . . ő hol van ? Itt kell lennie, Isten nem hiúsíthatja meg ily kegyetlenül minden reményét. Jézus! Ott is van. Neki kell lennie! Ugyanazok a fürtök, a tiszta szemecskék, a duzzadt ajkak, mintha csak atyjának gyermekkori képe szállt volna ki keretéből. Ott állt ő, a kis ismeretlen, fájdalmasan szeretett öcsike ... ott áll és . . . báránykájának hátából egy gyapjúszálat igyekszik kirángatni. Denise még mindig úgy áll, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. Aztán hirtelen hozzárohan, karjaiba ragadja, őrülten csókolja száját, szemét, haját, a kis aranykeretet a kezeibe adja, aztán reszketve elsiet. A sötétülő lomb alatt, a fapadon pedig ott maradt feldúlt szívével egy csöndes asszony. Vágyva, epedve néz a távozó után. Ott maradt alázatosan, szegényesen . .. szivében pedig kígyóit a megbocsájtásnak csillogó sugara. .. —rapl. —B. A Petőfi-Társaság nagygyűlése. — Saját tudósítónktól. — Budapest, jan. 6. A legmorózusabb öregurak, kiérdemesült tudósok palotája; az Akadémia egyszer-kétszer, minden esztendőben a legszebb látványt nyújtja, amit emberi szem láthat. Sok száz szép asszony, szép leány gyűl össze, hogy megadja a stílszerű keretet a bájos dalokhoz, lelkesítő beszédekhez. Ma délelőtt tíz órára hirdette a Petőfi Társaság XXIV. nagygyűlését az Akadémia dísztermében. A terem már tíz órára megtelt fényes közönséggel, de azért még egyre érkeztek új és új csapatok. A Petőfisták közül Bársony Istvánt, Bartók Lajost, Bercsényi Bélát, dr. Erődi Bélát, Ferenczi Zoltánt, Jakab Ödönt, Jókai Mórt, Kiss Józsefet, dr. Kenedi Gézát, Koroda Pált, László Mihályt, Makai Emilt, Névy Lászlót, Prém Józsefet, Rákosi Viktort, Sebők Zsigmondot, Somló Sándort, Szana Tamást, Tolnay Lajost láttuk. Valamivel fél tizenegy előtt feltűnt a teremben Jókai Mór népszerű, jóságos alakja. Riadó éljen fogadta, s mikor ez lecsillapult, helyet foglaltak az elnöki aszatnál: Jókai Mór elnök, Bartók Lajos alelnök, Szana Tamás titkár, Jakab Ödön másodtitkár. Bartók Lajos szólásra emelkedett, hogy elmondja a Nemzeti kegyelet czimen elnöki megnyitó beszédét. A jelen év a haladás büszke századát zárja. Milyen utat vesz a jövő század szárnyalása? De viszont ez az év a nemzeti kegyelet záróköve. Most fejezte be szabadságharcza félszázados ünnepeit. Árpád, Pusztaszer a kezdet, Arad a végstádium. Mind megújítása annak az eszmének, hogy a nemzet szabadon akar élni. De Petőfi neve kiragyog a történelem nagyjai mellől. Ezért gyújt ma oltárt társaságunk a nagy név tiszteletére, lángot a nap tiszteletére. De a kor lelkéhez híven elemezzük még a lángot is. Mi az ? A kegyelet. A jelen hálája a múlt, a kicsinyeké a nagyok iránt, a nemzeté a nagyok iránt. Virág, mely csak az önfeláldozás sírján fakad. A kegyelet előtt boruljatok térdre, a kegyelet nemtője a nő. Ott volt Mária, ott volt Éva, aki saját kezével ássa meg fia sírját, ott volt Mohácsnál a nádor leánya. Föl-föllobban a nemes érzés, de nem lángol folytonosan. Klio kimondja, hogy nem volt ez a nagy eszmék ideje. Emlékezzünk hát a múltakról, nagyokról. Tüzeljék fel költőink a közönséget. Felénk villog a sötétből Rákóczy alakja. És az ő emlékeit eladták, és még zsámolyát is, melyen nagylelkű hazaszerető felesége térdepelt és imádkozott. Mátyás király szülőházát elhanyagolták, lealázták. Egyetlen volt, aki Bécset nemcsak ostromolta, de el is foglalta. Elhatározták, hogy újraépítik, de kell a költség a szoborra, így majd múzeummá alakítják, de várjon méltó lesz-e a nemzeti kegyeletre ! Leromboltak sok várat a törökök pusztításai, de a Drágffyak vára, Erdőd, még áll. A költő ott állott kertjében, a tó partján, ott vezette oltárhoz aráját. A birtokos család jószágigazgatója lehordatta, kímélendő a házbéradót. A tavat lecsapolták és az oltár helyét fölverte az öles csalán. Lett volna idegen Petőfi, emlékhely állna e helyen. Idegenek csak magunkhoz tudunk lenni! A Dunán útban áll egy székesegyház. Útban áll, ne álljon ! ott — mondják. Lebontsuk-e a király esküjének tanúját? Nevezzük rendszernek, nevezzük közönynek. Fel a kegyelet fáklyájával magasra! Irodalmi társaságunk teljesítette kötelmét. Velünk volt, élünkön Jókai Mór. (Lelkes taps.) Az uj századra vesse fényét társaságunk védnöke, Petőfi Sándor s a többiek teljesedjék be Vörösmarty jósigéje: Lesz még egyszer ünnep a világon ! Hosszas éljenzés jutalmazta az eszmékben gazdag elnöki megnyitó beszédet. Utána Szana Tamás olvasta fel titkári jelentését. Mindenekelőtt a nagyszabású Petőfi-ünnepről szólt lelkes szavakban. «Ódát érdemelne — úgymond — a nemzet, mely a segesvári szent sirhoz a vértanukat megillető kegyelettel zarándokolt el s mely még a legkisebb falvakban, sőt a pusztákon is hálás szívvel emlékezett meg költőjéről, arról a költőről, aki életében lanttal és karddal kezében szolgálta hazáját, halála után pedig népénél valóságos szimbóluma lesz a hazaszeretetnek, míg hazájának határain túl elismerést és hódolatot szerzett a magyar géniusz fényének és erejének.» De egyéb irodalmi mozzanatokban is részt vettünk a segesvári ünnepen kívül Bessenyey szobrának, az Arany-szobrának felavatásán, a Lauka Gusztáv jubileumán. Pályázataink szép eredményre vezettek. Ezek az adatok örvendetes mozzanatokról adnak számot. De vannak halottaink, a ninomszellemű Ötvös Adolf egyik, a másik egy nagy szellem dicsőítése közben lelte halálát. Legutóbbi közülésünkön Somló Sándorral és Koroda Pállal töltöttük be a helyeket. Két ízben lelkes fölhívást bocsátott ki a társaság a Petőfi-házra. Ez lesz a mi zarándokló helyünk, ereklyetárunk. Már eddig is számos kéziratot, adományt kaptunk a Petőfi-ház megalapítására, fölszerelésére. Jelentést tesz aztán a titkár a leendő Petőfi-ház tervéről, amely nemcsak a Petőfi dicsőségének lesz szentelve, de többi szellemi nagyjaink is otthonra találnak benne. Bercsényi Béla olvasta föl ezután Endrődi Sándor mély nyomon járó, egyúttal költői szárnyalásá t.-