Magyarország, 1900. február (7. évfolyam, 31-58. szám)
1900-02-01 / 31. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. FEBRUÁR 1. CSÜTÖRTÖK. VII. ÉVFOLYAM 31. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 Korona. Telyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpardiile számítással díjszabás szerint. Az imperializmus. Budapest, jan. 31. Az angol-búr háborúnak máris van egy nagyon fontos következménye: az, hogy a britt világbirodalom a legnagyobb valószínűség szerint elhatározza magát az általános védkötelezettségre alapított nagy szárazföldi hadsereg alakítására. Az angol trónbeszéd világosanerre utal, amikor ezeket mondja: «Meg vagyok róla győződve, hogy a parlament semmiféle kiadásoktól nem fog visszariadni, amelyek szükségesek arra, hogy védelmi fegyverkezésünket egyenlő színvonalra emeljük azokkal a felelősségekkel, melyeket ily nagy birodalom birtoka ránk ró. » Nagy fordulatot jelent ez a világos beszéd az angol világpolitika fejlődésében. A földgömbnek ez a legnagyobb birodalma olyan alkotórészekből áll, amelyek egymással és az anyaországgal nagyon laza összefüggésben vannak. Egy-egy angol gyarmat függetlenebb, mint Magyarország ; van önálló kormánya, parlamentje, saját hadserege, külön vámterülete, független financziája. Az angol világbirodalom alig egyéb, mint egy óriási államszövetség, amelyet a perszonális unió, az uralkodó személyének közössége fűz egybe, de e közösségben szabad mozgásuk és fejlődésük van azoknak az alkotórészeknek, amelyek már bizonyos kialakult egyéniséggel bírnak. Az angol nemzet, amely a legnagyobb világbirodalmat alapította, nem űzött imperiáns politikát, megtanulta a múlt századbeli északamerikai szabadságharcból, hogy óriási birtokait csak úgy tarthatja együtt, ha azoknak érdekeit lehetőleg kielégíti és szabad mozgásukat lehetővé teszi. Csak ebből magyarázható, hogy a legnagyobb hatalom tartotta a legkisebb szárazföldi hadsereget, és mégsem fenyegette veszedelem. Jól érezte magát mindenki abban a birodalomban, amelynek hatalma csak védett, de nem terhelt. Ezért nem ingott meg ennek az óriási kolosszusnak az alapja száz esztendő óta egyszer sem. És most közbejó ez az ostoba búr háború, és a nagy angol birodalom százados, kipróbált, egészséges politikájában fordulat következik be, amely ismeretlen utak és ismeretlen veszedelmek felé ragadja a világ első államát és vele az egész világot. De talán nem is oka ennek a búr háború, hanem inkább csak alkalma. Az imperializmus eszméje, mint a nagy járványok, koronként visszatér és meglepi s hatalmába keríti az emberiséget, úgy látszik, hogy most ilyen korszakot élünk. Két év előtt láttuk, hogy a világ legbékésebb állama, az észak-amerikai Unió, szakított minden régi tradícziójával, s állig fölfegyverkezett és olyan rablóhadjáratokat vitt végbe, hogy megszégyenítette velük XIV. Lajost, a napkirályt. Az európai hatalmak közül mindegyik, amelyiknek hatalma felülmúlja a középmértéket, imperiáns, világuralmi álmokban ringatózik. Mindenki, akinek hatalom van a kezében, hódítani, terjeszkedni, másokat meggyőzni és meghódítani akar. Az emberiségnek ezek a legkritikusabb, legvészteljesebb napjai. a tömérdek feszültség és érdekellentét keletkezik, amelyeknek kiegyenlítéseül vértenger és a szenvedések óczeánja zúdul az emberiségre. És most Anglia is beáll ebbe a fejlődési irányba a maga 400 millió alattvalójával, minek folytán ennek az irányzatnak a fejlődése egyszerre óriási arányokat ölt. Az imperiáls iránynyal együtt jár az alkotórészek szabad mozgásának megszorítása. A katonai Anglia nem teheti azt, hogy gyarmatainak azt a majdnem tökéletes függetlenséget biztosítsa, amit eddig nyújtott nekik; a katonai erőre támaszkodó hatalom erős központi kezelést kíván. A nagy birodalmat tehát azontúl nem az alkotó részek ragaszkodása, hanem a nyers erő fogja összetartani. A komplikáczióknak, a bonyodalmaknak végtelen sorozata keletkezik ebből. Angliának minden ellensége azon lesz, hogy a gyarmataiban keletkező elégületlenséget szítsa és fölhasználja. Képes lesz-e a nagy birodalom egyszerre megküzdeni ellenségeivel és alattvalóival? Nem jelenti-e az imperializmus Angliára is, mint a régi római birodalomra, a végnek kezdetét, bevezetését annak a világtörténeti proczesszusnak, amikor nagy birodalmak összeomlanak és romjaikkal elborítják a világot ? A kicsike. — A Magyarország tárczája. — Irta: Strindberg Gusztáv. Kicsike volt az én barátom, törpe és púpos. Származása homályos, mint a külvárosi zugutczák népéé. Ifjúsága meglehetős szomorú volt: már korán inasnak adták egy mázolóhoz. Előbb ajtókat és ablakokat festett, azután czimtáblákat, végül lépcsőházakba festett tájképeket. Egy napon a múzeumba tévedt, ahol jobbnál-jobb tájképeket látott. Könnyen érthető, hogy úrrá lett keblében a vágy, szintén ilyeneket festeni vászonra és magának hitt, nevet szerezni. Hazament és egy tenyérnyi vászonra azonnal festett is egy jó tájképet; mikor készen volt, megmutatta annak az öreg urnak, ki vele egy házban, fönn az emeleten lakott, és szintén festett műkedvelésből. Az öreg úr szánalmat érzett a kis nyomorék iránt és elhatározta, hogy segít rajta. Adott neki festéket, ecsetet, és megtanította az apróbb fogásokra; azután bemutatta barátainak, a tanároknak és besegítette az Akadémiába. Teljesen lekötötte magát a kicsike jövője iránt, hitte, hogy becsületet fog vele vallani. Emil — ez volt neve a törpének — ilyen módon nagy előnyben volt társaival szemben, kiknek maguknak kellett küzdeniök és kik az ő előnyét nem is becsülték sokra. — Támogatják őt, — volt a véleményük. — Nem művészet úgy, mikor az ember tegezheti a tanárokat, — mondották mások. De Emil úgy tett, mint aki messze túl szárnyalja valamennyit, Fels lejárt a tanteremben és kritizált. Belekotnyereskedett a nagyobbak és idősebbek munkájába, és ha azok néha-néha úgy alaposan odafeleltek neki, akkor megfogta a fülüket. Előbb csak tréfásan, később komolyan is. A nagyok nem merték őt viszont bántalmazni, meg a szívük is tiltakozott az ellen, hogy kezet emeljenek egy nyomorékra. Lassankint despota lett a kis Emil. Jótevői szalonjában belehelyezkedett a zsöllyébe és gúnyos megjegyzéseket koczkáztatott a festőkről. És mert senkinek sem volt szíve hozzá, hogy rendreutasítsa a ficzkót, hát csak nevették gonoszkodását. Hanem így megszokta, hogy mindent megmondjon, ami éppen a nyelvére kerül és annyira kiművelte csacskaságát, hogy idővel szellemesnek látszott, sőt valóban az is lett. Mikor már tanárait vette a, gúny nyilával czélba, ezek iszankodtak. De hát ki törődnék komolyan: amit egy ilyen liliputi fecseg! Meczénást keresett Emil, ki lehetővé tegye neki, hogy külföldre utazhasson. Meglehetős hamar talált is egyet és két hét múlva már Páris egyik jobb műtermében ül a törpe. Könynyen élt és gondtalanul, úgy ruházkodott mint egy kis bolond, pártfogásába vette a társait, és küldött haza új franczia ízlésű tájképeket. Jótevői meg is vették, vagy szereztek neki vevőt, mert mindig akadt jólelkű ember, aki segíteni akarta a kicsikét. Érdekes alakja lett Parisnak. A kávéházban övé volt a legjobb hely és a szó. A szó övé is maradt, mert ő már ehhez hozzá szokott és mert mindenki félt az éles nyelvétől. Az utczán azzal tüntetett, hogy rendesen egy hórihorgos társával sétált, akinek ő nyújtotta karját, hogy az belé kapaszkodjék. Az emberek nevettek rajta, ha látták, de önkéntelenül is vonzódtak hozzá. Az asszonyok nevettek rajta, ha közelükbe férkőzött, és térdükre ültették őt, mint az ölbeli gyermeket, de később meg is szerették. Hódított minden oldalon. Ő persze azt hitte, hogy személyi tulajdonai révén. Pedig csak a szív titkos ösztöne, a szánalom hajlította feléje az embereket. Így nőtte ki magát személyiséggé. Sőt tekintélyivé. Mindenkinek a nyakára tudott ülni. Műveletlen és tudatlan, de egy nagy dolgot tudott, amit kevesen tudnak: hallgatni a kellő perczben, ha arról szólnak, amihez ő nem ért. De ezt a hallgatást is úgy rendezte el, mintha puszta közöny indítaná rá; végül aztán megszólalt, hogy új formában elmondja azt, amit éppen az imént másoktól hallott, így tett szert a sokoldalúság hírnevére. Egyszer csak eszébe jut, hogy Velenczébe kellene mennie tanulmányútra. Jótevői tombolát rendeztek javára és a kicsike leutazott a lagúnák városába. A Grande Canale partján bérelt műtermet, gondolát tartott és játszotta a nagy urat. Furcsa kép volt az, mikor az a parányi ember talpig érő kabátban, vörös selyem nyakravalóban, szalmasárga kertyükkel, póznaszerű sétabottal lejött a palota lépcsőin, hogy gondolájába lépjen. Arczáról az erély kifejezése sugárzott le, s az emberek megbámulták azt a gyönge emberkét, akiben ily nagy lélek lakik. Nagy tetteket is vitt végbe. Egy reggel svéd hajót pillantott meg a kikötőben. Este már a Lapunk mai száma 30 oldal.