Magyarország, 1900. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. FEBRUÁR 1. CSÜTÖRTÖK. VII. ÉVFOLYAM 31. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 Korona. Telyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpardiile számítással díjszabás szerint. Az imperializmus. Budapest, jan. 31. Az angol-búr háborúnak máris van egy nagyon fontos következménye: az, hogy a britt világbirodalom a legnagyobb valószínűség szerint elhatározza magát az általános védkötelezettségre alapított nagy szárazföldi hadsereg alakítására. Az angol trónbeszéd világosan­­erre utal, a­mikor ezeket mondja: «Meg vagyok róla győződve, hogy a parlament semmiféle kiadásoktól nem fog visszariadni, a­melyek szükségesek arra, hogy védelmi fegyverkezésünket egyenlő színvonalra emeljük azokkal a felelőssé­gekkel, melyeket ily nagy birodalom birtoka ránk ró. » Nagy fordulatot jelent ez a világos be­széd az angol világpolitika fejlődésében. A földgömbnek ez a legnagyobb birodalma olyan alkotórészekből áll, a­melyek egymással és az anyaországgal nagyon laza összefüggésben vannak. Egy-egy an­gol gyarmat függetlenebb, mint Magyar­­ország ; van önálló kormánya, parlamentje, saját hadserege, külön vámterülete, füg­getlen financziája. Az angol világbiroda­lom alig egyéb, mint egy óriási állam­­szövetség, a­melyet a perszonális unió, az uralkodó személyének közössége fűz egybe, de e közösségben szabad mozgá­suk és fejlődésük van azoknak az alkotóré­szeknek, a­melyek már bizonyos kiala­kult egyéniséggel bírnak. Az angol nemzet, a­mely a legnagyobb világbirodalmat alapí­totta, nem űzött imperiáns politikát, megta­nulta a múlt századbeli északamerikai szabadságharc­ból, hogy óriási birtokait csak úgy tarthatja együtt, ha azoknak érdekeit lehetőleg kielégíti és szabad mozgásukat lehetővé teszi. Csak ebből magyarázható, hogy a legnagyobb hata­lom tartotta a legkisebb szárazföldi had­sereget, és mégsem fenyegette veszede­lem. Jól érezte magát mindenki abban a birodalomban, a­melynek hatalma csak védett, de nem terhelt. Ezért nem ingott meg ennek az óriási kolosszusnak az alapja száz esztendő óta egyszer sem. És most közbejó ez az ostoba búr há­ború, és a nagy angol birodalom száza­dos, kipróbált, egészséges politikájában fordulat következik be, a­mely ismeretlen utak és ismeretlen veszedelmek felé ra­gadja a világ első államát és vele az egész világot. De talán nem is oka ennek a búr há­ború, hanem inkább csak alkalma. Az imperializmus eszméje, mint a nagy jár­ványok, koronként visszatér és meglepi s hatalmába keríti az emberiséget, úgy lát­szik, hogy most ilyen korszakot élünk. Két­ év előtt láttuk, hogy a világ legbé­késebb állama, az észak-amerikai Unió, szakított minden régi tradícziójával, s ál­­lig fölfegyverkezett és olyan rablóhadjá­ratokat vitt végbe, hogy megszégyení­tette velük XIV. Lajost, a napkirályt. Az európai hatalmak közül mindegyik, a­melyiknek hatalma felülmúlja a közép­mértéket, imperiáns, világuralmi álmok­ban ringatózik. Mindenki, a­kinek hata­lom van a kezében, hódítani, terjesz­kedni, másokat meggyőzni és meghódí­tani akar. Az emberiségnek ezek a leg­kritikusabb, legvészteljesebb napjai. a tömérdek feszültség és érdekellentét ke­letkezik, a­melyeknek kiegyenlítéseül vértenger és a szenvedések óczeánja zúdul az emberiségre. És most Anglia is beáll ebbe a fejlődési irányba a maga 400 millió alattvalójával, minek foly­tán ennek az irányzatnak a fejlődése egy­szerre óriási arányokat ölt. Az imperiáls iránynyal együtt jár az alkotó­részek szabad mozgásának meg­szorítása. A katonai Anglia nem teheti azt, hogy gyarmatainak azt a majdnem tökéletes­ függetlenséget biztosítsa, a­mit eddig nyújtott nekik; a katonai erőre támaszkodó hatalom erős központi keze­lést kíván. A nagy birodalmat tehát azon­túl nem az alkotó részek ragaszkodása, hanem a nyers erő fogja összetartani. A komplikáczióknak, a bonyodalmaknak végtelen sorozata keletkezik ebből. Angliá­nak minden ellensége azon lesz, hogy a gyarmataiban keletkező elégületlenséget szítsa és fölhasználja. Képes lesz-e a nagy birodalom egyszerre megküzdeni ellensé­geivel és alattvalóival? Nem jelenti-e az imperializmus Angliára is, mint a régi római birodalomra, a végnek kezdetét, bevezetését annak a világtörténeti pro­­czesszusnak, a­mikor nagy birodalmak összeomlanak és romjaikkal elborítják a világot ? A kicsike. — A Magyarország tárczája. — Irta: Strindberg Gusztáv. Kicsike volt az én barátom, törpe és púpos. Származása homályos, mint a külvárosi zug­­utczák népéé. Ifjúsága meglehetős szomorú volt: már korán inasnak adták egy mázolóhoz. Előbb ajtókat és ablakokat festett, azután czimtáblá­­kat, végül lépcsőházakba festett tájképeket. Egy napon a múzeumba tévedt, a­hol jobbnál-jobb tájképeket látott. Könnyen érthető, hogy úrrá lett keblében a vágy, szintén ilyeneket fes­teni vászonra és magának hitt, nevet szerezni. Hazament és egy tenyérnyi vászonra azon­nal festett is egy jó tájképet; mikor készen volt, megmutatta annak az öreg urnak, ki vele egy házban, fönn az emeleten lakott, és szintén festett műkedvelésből. Az öreg úr szánalmat érzett a kis nyomorék iránt és elhatározta, hogy segít rajta. Adott neki festéket, ecsetet, és meg­tanította az apróbb fogásokra; azután bemu­tatta barátainak, a tanároknak és besegítette az Akadémiába. Teljesen lekötötte magát a ki­csike jövője iránt, hitte, hogy becsületet fog vele vallani. Emil — ez volt neve a törpének — ilyen módon nagy előnyben volt társaival szemben, kiknek maguknak kellett küzdeniök és kik az ő előnyét nem is becsülték sokra. — Támogatják őt, — volt a véleményük. — Nem művészet úgy, mikor az ember te­gezheti a tanárokat, — mondották mások. De Emil úgy tett, mint a­ki messze túl szár­nyalja valamennyit, Fel­s lejárt a tanteremben és kritizált. Belekotnyereskedett a nagyobbak és idősebbek munkájába, és ha azok néha-néha úgy alaposan odafeleltek neki, akkor megfogta a fülüket. Előbb csak tréfásan, később komolyan is. A nagyok nem merték őt viszont bántal­mazni, meg a szívük is tiltakozott az ellen, hogy kezet emeljenek egy nyomorékra. Lassankint despota lett a kis Emil. Jótevői szalonjában belehelyezkedett a zsöllyébe és gú­nyos megjegyzéseket koczkáztatott a festőkről. És mert senkinek sem volt szíve hozzá, hogy rendreutasítsa a ficzkót, hát csak nevették go­noszkodását. Hanem így megszokta, hogy min­dent megmondjon, a­mi éppen a nyelvére ke­rül és annyira kiművelte csacskaságát, hogy idővel szellemesnek látszott, sőt valóban az is lett. Mikor már tanárait vette a, gúny nyilával czélba, ezek iszankodtak. De hát ki törődnék komolyan: a­mit egy ilyen liliputi fecseg! Meczénást keresett Emil, ki lehetővé tegye neki, hogy külföldre utazhasson. Meglehetős hamar talált is egyet és két hét múlva már Páris egyik jobb műtermében ül a törpe. Köny­­nyen élt és gondtalanul, úgy ruházkodott mint egy kis bolond, pártfogásába vette a társait, és küldött haza új franczia ízlésű tájképeket. Jó­tevői meg is vették, vagy szereztek neki vevőt, mert mindig akadt jólelkű ember, a­ki segíteni akarta a kicsikét. Érdekes alakja lett Parisnak. A kávéházban övé volt a legjobb hely és a szó. A szó övé is maradt, mert ő már ehhez hozzá szokott és mert mindenki félt az éles nyelvétől. Az utczán azzal tüntetett, hogy rendesen egy hórihorgos társával sétált, a­kinek ő nyújtotta karját, hogy az belé kapaszkodjék. Az emberek nevettek rajta, ha látták, de önkéntelenül is vonzódtak hozzá. Az asszonyok nevettek rajta, ha köze­lükbe férkőzött, és térdükre ültették őt, mint az ölbeli gyermeket, de később meg is sze­rették. Hódított minden oldalon. Ő persze azt hitte, hogy személyi tulajdonai révén. Pedig csak a szív titkos ösztöne, a szánalom hajlította feléje az embereket. Így nőtte ki magát személyiséggé. Sőt tekintélyivé. Mindenkinek a nyakára tudott ülni. Műveletlen és tudatlan, de egy nagy dol­got tudott, a­mit kevesen tudnak: hallgatni a kellő perczben, ha arról szólnak, a­mihez ő nem ért. De ezt a hallgatást is úgy rendezte el, mintha puszta közöny indítaná rá; végül aztán megszólalt, hogy új formában elmondja azt, a­mit éppen az imént másoktól hallott, így tett szert a sokoldalúság hírnevére. Egyszer csak eszébe jut, hogy Velenczébe kellene mennie tanulmányútra. Jótevői tombo­lát rendeztek javára és a kicsike leutazott a lagúnák városába. A Grande Canale partján bérelt műtermet, gondolát tartott és játszotta a nagy urat. Furcsa kép volt az, mikor az a parányi ember talpig érő kabátban, vörös selyem nyakravalóban, szalmasárga kertyükkel, póznaszerű­ sétabottal lejött a palota lépcsőin, hogy gondolájába lépjen. Arczáról az erély ki­fejezése sugárzott le, s az emberek megbámul­ták azt a gyönge emberkét, a­kiben ily nagy lélek lakik. Nagy tetteket is vitt végbe. Egy reggel svéd hajót pillantott meg a kikötőben. Este már a Lapunk mai száma 30 oldal.

Next