Magyarország, 1900. március (7. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-01 / 59. szám

BUDAPEST, 1900. MÁRCZIUS 1. CSÜTÖRTÖK. VII. ÉVFOLYAM 59. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A győzelem értéke. Budapest, febr. 28. Az angolok a délafrikai háború történe­tében mindenesetre győzelmet jegyezhet­tek föl. Hogy olyant-e, melyet fegyvereik segítségével, hadvezéri tehetségüknek fölé­nyével, avagy csak hagyományos szeren­cséjükkel és az óriási túlerőnek alkalma­zásával vívtak ki? — az e pillanatban mel­lékes kérdés talán és legkevésbbé foglal­koznak vele az angolok, a­kik öröm­mámorban úsznak és a­kik az öt havi vereségek hosszú sorozata után, legalább egy pillanatra, óriási lidércznyomástól szabadultak meg. A világ részvéte és érdeklődése ma is a búrok iránt nyilatkozik meg, a szabadsághősök iránt, a­kikről most derül ki, hogy az öldöklő csatában, a­mely csak Cronje önkéntes megadá­sával volt befejezhető, sokkal kisebb volt a számuk, mint azt gondolni lehe­tett volna, úgy vélte mindenki, hogy 8—10 ezer búr harc­ossal szemben áll az 50 ezer angol. Tehát az ötszörös túl­erő, a­melyre az angoloknak szükségük volt, hogy mindjárt az első napon meg ne futamodjanak. És ime kitűnik, hogy az a haderő tízszeres túlsúlyban volt a búrok felett, hogy 10 angol katona esett minden egyes búr katonára és 180 ágyú okádta pusztító tüzét 6 kisebb búr ágyú ellen. A világ részvétéhez és érdeklődéséhez most a bámulat járul, az a bámulat, me­lyet a tisztelet kelt az emberi lélekben, a­mikor az meghajlik ily hősies nagyság előtt. Beszámolva tehát most azzal a nagyon is leszállítandó dicsőséggel, a­mely egész Angliának lakosságát valósággal fejtetőre állította, bízvást mondhatjuk, hogy a presztízs megmentése csak látszólagos. Eldicsekedhetik Chamberlain, hogy Anglia egy második Majubát sohasem fog el­szenvedni, l elkérkedhetik vele Roberts, hogy megtorolta az 1881-iki Majubát, — Cecil Rhodes, a kalmárszellem e proto­­typusa, mint nagyrészvényes, végtelen örömmel jelenthette a bányarészvénye­seknek tegnapi kimberleyi ülésén, hogy az osztalék igen kedvező lesz, a tárgyi­lagos kritikát félrevezetni nem lehet, ez pedig Angliára lesújtó. Hasztalan támad most föl a győző tábornokban a gentleman, hasznal haj­lanak meg az angol lobogók, a­mikor a fogolylyá lett búr hős elvonul mellettük. A hasztalan kisérik öt fejedelemhez illő díszszel és pompával Fokvárosba, a­hol a háború befejezéséig fogva marad, — a világ rokonszenvét ez mind nem fordítja Anglia felé. Cronje kapitulácziója győzelem lehet az angolok nézete szerint, de az egész világ véleménye abban egyezik meg, hogy ez csak olyan epizódja ennek a véres had­járatnak, a­mely a nagyon is kikezdett becsületnek egy­es takaró foltja ugyan, a végeredményt azonban el nem dönti — legkevésbbé pedig az angolok javára. Meglehet, hogy Roberts hadai most el­lenállhatatlanul haladnak Bloemfontein felé, — nincs kizárva, hogy Oranje e fő­városa is meghódol rövidesen, talán föl­szabadul Ladysmith is, — de azért ez a háború tovább fog folyni mind­addig, a­míg vagy Angliának katonai ereje nem merül ki teljesen, vagy pedig a­mig Londonban is tisztába jönnek azzal, hogy" hamis jelszavakkal országokat feldúlni, embertörzseket kipusztítani nem lehet és nem szabad. Azok az okok, a­melyek a háborút fel­idézték, megvannak most is. Nem voltak elég fontos okok az emberirtás megindí­tására akkor sem, ma sem azok az irtás folytatására. Anglia Transzválnak minden kincsét, vagyonát akarta hatalmába kerí­teni és ürügyül az emberi jogok érvénye­sítésével állt elő. A transzváli kormány megértette a szándékot és nem ment lépre, így áll a dolog ma is. A paarde­­bergi győzelem után Angliának még ke­vesebb joga lehet arra, hogy békefeltéte­leket diktáljon, mint a­mennyi joga volt, a­mikor a transzváli kormányba minden áron belekötött. Angliát a pénz­vágy mellett a bosszúvágy vezérli, ez a két nemtelen ösztön pedig nem ér­vényesülhet akkor, a mikor egy ország. Egyedül. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lény­ay Sándor­né. A fiatal asszony abban a kis kétablakos szo­bában várt az órára, a­mely a szalon és a hálószoba között volt. Rákönyökölt az íróasz­talra, az arczképek, a foliánsok és egymásra halmozott levelek közé. Az asztalon égő ernyős lámpa nagy, világos foltot vetett, a szőnyegre, de a többi bútorok, ezek a régi jó ismerősök, melyek idővel csaknem kiegészítő részeivé lettek családi életüknek, ho­mályban maradtak. Ezek a régi, megszokott asztalok és fauteuil- jeök, ezek a függönyök, ezek az ugyanazon helyen felgyújtott világosságok, az órának min­dennapi egyhangú ketyegése, ez az egész kör­nyezet csak olyan volt, mint minden más este és ma mégis az egyedüllétnek különös, kelle­metlen érzését keltették fel a fiatal asszonyban... Azt nem lehetett volna mondani, hogy fél, mert hiszen nem volt mitől tartania, de hiány­zott a társa és távollétében úgy érezte, mintha rendkívüli események függenének a levegőben, olyanok, melyeket az ő puszta jelenléte meg tudna akasztani, a­melyek, ha ő itthon lenne, meg sem is történhetnének. Nyugtalan volt — de nem tudta volna meg­magyarázni, hogy miért. Százszor is elmondta önmagának : Ugyan, ugyan ! Hát mi baj érhetne, hiszen már elütötte all órát, mindjárt haza­jön az urad, te szegény nervózus asszony, te! Minek kínzód önmagadat rémképekkel! — De minden hiába volt, az izgatottság mint valami átható, szubtilis méreg beleszivárgott idegeinek legfinomabb rostjaiba —belevette magát a bú­torokba is, melyek nyugtalanul recsegtek-ropog­­tak s valósággal fenyegető kinézést öltöttek magukra. Amott a szoba hátterében különös alakú karosszék állott, melynek támláját egy Anubis­­fej éktelenitette el. Huh! Milyen csúnyán vi­gyorog reá, milyen gonoszul, mintha fő ténye­zője lenne annak a bajnak, a­mely őt érni fogja, a­melynek őt érnie kell . . . A várakozás pillanatról pillanatra tűrhetetle­nebbé vált. Egész idegzete gyorsan lüktetve hullámzott, az érzékei szomjasan lesték a be­nyomásokat, tudta, hogy az aggodalma rendel­lenes állapot és szabadulni akart tőle. Kezébe vette a lámpát, hogy bemenjen a hálószobájába és lefeküdjék. De annak a fehér, üres, hideg ágynak a látása önkéntelen borzadálylyal töl­tötte el, szinte már testén érezte a lepedőnek hideg érintését és megrázkódott belé. Újra visszatért a férje szobájába. Mit tegyen? Becsöngesse-e a szobalányt, hogy itt maradjon vele még, férje hazajön? Nem, ez mégis nevetséges lenne, — könyvet vett kezébe s olvasni próbált, szemei szinte falták a betűket, de ]"'•■. olvasott el tízszer is egy mondatot, nem él­tette meg a tartalmát, így hát már olvasni sem képes nélküle! Hiszen máskor is este olvasott — olvastak — itt a zöldernyős lámpa mellett ... A férje felkönyökölt az asztalra, ő pedig odahúzta a nagy bőr-karosszéket és háttal fordult a vilá­gosság felé. Hányszor bosszantotta azzal a férje, hogy igy olvasni abszurdum, hogy elrontja a szemeit, meg így, meg úgy — de ő sohasem hallgatott rá.­uk bár csak itt volna most és mondaná ezt neki: rögtön letenné a könyvet a kezéből... Férje tényleg az egész életét betölti; ha itt hagyja egyedül, csak félig él már — ezt tisztán érzi ma este. Saját egyénisége megszűnt, belefult, felszivódott a házasságba; a bátor, lázadó, daczos fiatal leányból szelíd, alkalmaz­kodó asszony lett és ez a metamorfózis csen­desen, minden küzdelem, minden megrázkód­tatás nélkül ment végbe. Lemondott a sze­mélyes gondolkodásról, lassan kint hozzáidomí­­totta egész érzésvilágát a férjéhez s annyira vitték a gondolatközösséget, hogy gyakran ugyan­azon időben ugyanazon szavakkal fejezték ki a nyert benyomásokat. — úgy kell lenni, — mondta önmagának — hogy lelkeink régi barátok voltak, a kik elvesz­tették, emlékezet feletti idők óta keresték s végre megtalálták egymást . . . Óh csak jönne is már! Bárcsak itt járna­­ benne, beszélne mellette . . . Újra elkezdenék az édes semmittevés óráit együtt az éjszaka csendjében — a férje beszélne, ő pedig hall­gatná, vagy pedig gondolkodás nélkül bámul­nának bele a tűzbe, öntudatlan boldogságban élvezve egymásnak közellétét. Vissza-visszajárt hozzá azoknak a közös be­szélgetéseknek a varázsa, midőn semmi mondani valójuk nem volt, csak azért beszéltek, hogy egymás hangját hallják. Ismerték egymást, mint a tenyerüket s mégis szükségét érezték annak, hogy elmondják egymásnak azt, amiről úgy is bizonyosan tudták, hogy a másik is tudja. Aztán végképp kialudt a tűz s az éj csendes órái lassan előhuzakodtak odúikból — midőn már a tárgyaknak körvonalait sem lehetett kivenni, férje tapogatózva nyújtotta ki kezét utána, végigsimította ruhájának az ujját s suttogva szólott: Tudni akartam, hogy igazán itt vagy-e... Óh, érezte­m ezeknek az időknek minden báját, varázsát mindig, de ma — Isten tudja, miért! — egészen elérzékenyíti ez a visszaem­lékezés — talán azért, mert felfedezte házas­ Laponk mai száma 16 oldal.

Next