Magyarország, 1900. március (7. évfolyam, 59-89. szám)
1900-03-01 / 59. szám
BUDAPEST, 1900. MÁRCZIUS 1. CSÜTÖRTÖK. VII. ÉVFOLYAM 59. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A győzelem értéke. Budapest, febr. 28. Az angolok a délafrikai háború történetében mindenesetre győzelmet jegyezhettek föl. Hogy olyant-e, melyet fegyvereik segítségével, hadvezéri tehetségüknek fölényével, avagy csak hagyományos szerencséjükkel és az óriási túlerőnek alkalmazásával vívtak ki? — az e pillanatban mellékes kérdés talán és legkevésbbé foglalkoznak vele az angolok, akik örömmámorban úsznak és akik az öt havi vereségek hosszú sorozata után, legalább egy pillanatra, óriási lidércznyomástól szabadultak meg. A világ részvéte és érdeklődése ma is a búrok iránt nyilatkozik meg, a szabadsághősök iránt, akikről most derül ki, hogy az öldöklő csatában, amely csak Cronje önkéntes megadásával volt befejezhető, sokkal kisebb volt a számuk, mint azt gondolni lehetett volna, úgy vélte mindenki, hogy 8—10 ezer búr harcossal szemben áll az 50 ezer angol. Tehát az ötszörös túlerő, amelyre az angoloknak szükségük volt, hogy mindjárt az első napon meg ne futamodjanak. És ime kitűnik, hogy az a haderő tízszeres túlsúlyban volt a búrok felett, hogy 10 angol katona esett minden egyes búr katonára és 180 ágyú okádta pusztító tüzét 6 kisebb búr ágyú ellen. A világ részvétéhez és érdeklődéséhez most a bámulat járul, az a bámulat, melyet a tisztelet kelt az emberi lélekben, amikor az meghajlik ily hősies nagyság előtt. Beszámolva tehát most azzal a nagyon is leszállítandó dicsőséggel, amely egész Angliának lakosságát valósággal fejtetőre állította, bízvást mondhatjuk, hogy a presztízs megmentése csak látszólagos. Eldicsekedhetik Chamberlain, hogy Anglia egy második Majubát sohasem fog elszenvedni, l elkérkedhetik vele Roberts, hogy megtorolta az 1881-iki Majubát, — Cecil Rhodes, a kalmárszellem e prototypusa, mint nagyrészvényes, végtelen örömmel jelenthette a bányarészvényeseknek tegnapi kimberleyi ülésén, hogy az osztalék igen kedvező lesz, a tárgyilagos kritikát félrevezetni nem lehet, ez pedig Angliára lesújtó. Hasztalan támad most föl a győző tábornokban a gentleman, hasznal hajlanak meg az angol lobogók, amikor a fogolylyá lett búr hős elvonul mellettük. A hasztalan kisérik öt fejedelemhez illő díszszel és pompával Fokvárosba, ahol a háború befejezéséig fogva marad, — a világ rokonszenvét ez mind nem fordítja Anglia felé. Cronje kapitulácziója győzelem lehet az angolok nézete szerint, de az egész világ véleménye abban egyezik meg, hogy ez csak olyan epizódja ennek a véres hadjáratnak, amely a nagyon is kikezdett becsületnek egyes takaró foltja ugyan, a végeredményt azonban el nem dönti — legkevésbbé pedig az angolok javára. Meglehet, hogy Roberts hadai most ellenállhatatlanul haladnak Bloemfontein felé, — nincs kizárva, hogy Oranje e fővárosa is meghódol rövidesen, talán fölszabadul Ladysmith is, — de azért ez a háború tovább fog folyni mindaddig, amíg vagy Angliának katonai ereje nem merül ki teljesen, vagy pedig amig Londonban is tisztába jönnek azzal, hogy" hamis jelszavakkal országokat feldúlni, embertörzseket kipusztítani nem lehet és nem szabad. Azok az okok, amelyek a háborút felidézték, megvannak most is. Nem voltak elég fontos okok az emberirtás megindítására akkor sem, ma sem azok az irtás folytatására. Anglia Transzválnak minden kincsét, vagyonát akarta hatalmába keríteni és ürügyül az emberi jogok érvényesítésével állt elő. A transzváli kormány megértette a szándékot és nem ment lépre, így áll a dolog ma is. A paardebergi győzelem után Angliának még kevesebb joga lehet arra, hogy békefeltételeket diktáljon, mint amennyi joga volt, amikor a transzváli kormányba minden áron belekötött. Angliát a pénzvágy mellett a bosszúvágy vezérli, ez a két nemtelen ösztön pedig nem érvényesülhet akkor, a mikor egy ország. Egyedül. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lényay Sándorné. A fiatal asszony abban a kis kétablakos szobában várt az órára, amely a szalon és a hálószoba között volt. Rákönyökölt az íróasztalra, az arczképek, a foliánsok és egymásra halmozott levelek közé. Az asztalon égő ernyős lámpa nagy, világos foltot vetett, a szőnyegre, de a többi bútorok, ezek a régi jó ismerősök, melyek idővel csaknem kiegészítő részeivé lettek családi életüknek, homályban maradtak. Ezek a régi, megszokott asztalok és fauteuil- jeök, ezek a függönyök, ezek az ugyanazon helyen felgyújtott világosságok, az órának mindennapi egyhangú ketyegése, ez az egész környezet csak olyan volt, mint minden más este és ma mégis az egyedüllétnek különös, kellemetlen érzését keltették fel a fiatal asszonyban... Azt nem lehetett volna mondani, hogy fél, mert hiszen nem volt mitől tartania, de hiányzott a társa és távollétében úgy érezte, mintha rendkívüli események függenének a levegőben, olyanok, melyeket az ő puszta jelenléte meg tudna akasztani, amelyek, ha ő itthon lenne, meg sem is történhetnének. Nyugtalan volt — de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Százszor is elmondta önmagának : Ugyan, ugyan ! Hát mi baj érhetne, hiszen már elütötte all órát, mindjárt hazajön az urad, te szegény nervózus asszony, te! Minek kínzód önmagadat rémképekkel! — De minden hiába volt, az izgatottság mint valami átható, szubtilis méreg beleszivárgott idegeinek legfinomabb rostjaiba —belevette magát a bútorokba is, melyek nyugtalanul recsegtek-ropogtak s valósággal fenyegető kinézést öltöttek magukra. Amott a szoba hátterében különös alakú karosszék állott, melynek támláját egy Anubisfej éktelenitette el. Huh! Milyen csúnyán vigyorog reá, milyen gonoszul, mintha fő tényezője lenne annak a bajnak, amely őt érni fogja, amelynek őt érnie kell . . . A várakozás pillanatról pillanatra tűrhetetlenebbé vált. Egész idegzete gyorsan lüktetve hullámzott, az érzékei szomjasan lesték a benyomásokat, tudta, hogy az aggodalma rendellenes állapot és szabadulni akart tőle. Kezébe vette a lámpát, hogy bemenjen a hálószobájába és lefeküdjék. De annak a fehér, üres, hideg ágynak a látása önkéntelen borzadálylyal töltötte el, szinte már testén érezte a lepedőnek hideg érintését és megrázkódott belé. Újra visszatért a férje szobájába. Mit tegyen? Becsöngesse-e a szobalányt, hogy itt maradjon vele még, férje hazajön? Nem, ez mégis nevetséges lenne, — könyvet vett kezébe s olvasni próbált, szemei szinte falták a betűket, de ]"'•■. olvasott el tízszer is egy mondatot, nem éltette meg a tartalmát, így hát már olvasni sem képes nélküle! Hiszen máskor is este olvasott — olvastak — itt a zöldernyős lámpa mellett ... A férje felkönyökölt az asztalra, ő pedig odahúzta a nagy bőr-karosszéket és háttal fordult a világosság felé. Hányszor bosszantotta azzal a férje, hogy igy olvasni abszurdum, hogy elrontja a szemeit, meg így, meg úgy — de ő sohasem hallgatott rá.uk bár csak itt volna most és mondaná ezt neki: rögtön letenné a könyvet a kezéből... Férje tényleg az egész életét betölti; ha itt hagyja egyedül, csak félig él már — ezt tisztán érzi ma este. Saját egyénisége megszűnt, belefult, felszivódott a házasságba; a bátor, lázadó, daczos fiatal leányból szelíd, alkalmazkodó asszony lett és ez a metamorfózis csendesen, minden küzdelem, minden megrázkódtatás nélkül ment végbe. Lemondott a személyes gondolkodásról, lassan kint hozzáidomította egész érzésvilágát a férjéhez s annyira vitték a gondolatközösséget, hogy gyakran ugyanazon időben ugyanazon szavakkal fejezték ki a nyert benyomásokat. — úgy kell lenni, — mondta önmagának — hogy lelkeink régi barátok voltak, a kik elvesztették, emlékezet feletti idők óta keresték s végre megtalálták egymást . . . Óh csak jönne is már! Bárcsak itt járna benne, beszélne mellette . . . Újra elkezdenék az édes semmittevés óráit együtt az éjszaka csendjében — a férje beszélne, ő pedig hallgatná, vagy pedig gondolkodás nélkül bámulnának bele a tűzbe, öntudatlan boldogságban élvezve egymásnak közellétét. Vissza-visszajárt hozzá azoknak a közös beszélgetéseknek a varázsa, midőn semmi mondani valójuk nem volt, csak azért beszéltek, hogy egymás hangját hallják. Ismerték egymást, mint a tenyerüket s mégis szükségét érezték annak, hogy elmondják egymásnak azt, amiről úgy is bizonyosan tudták, hogy a másik is tudja. Aztán végképp kialudt a tűz s az éj csendes órái lassan előhuzakodtak odúikból — midőn már a tárgyaknak körvonalait sem lehetett kivenni, férje tapogatózva nyújtotta ki kezét utána, végigsimította ruhájának az ujját s suttogva szólott: Tudni akartam, hogy igazán itt vagy-e... Óh, éreztem ezeknek az időknek minden báját, varázsát mindig, de ma — Isten tudja, miért! — egészen elérzékenyíti ez a visszaemlékezés — talán azért, mert felfedezte házas Laponk mai száma 16 oldal.