Magyarország, 1900. május (7. évfolyam, 119-148. szám)

1900-05-01 / 119. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. MÁJUS 1. KEDD, VII. ÉVFOLYAM 119. SZÁM Előfizetést ér: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám­ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareil!« számítással dijszab­e szerint. Az idegen kéz. Budapest, április 30. Az Országos Magyar Gazdasági Egye­sület mai ülésén megdöbbentő adatokat tár a magyar közvélemény elé dr. Baross János. Közel két millió hold, vagyis majd­nem kétszáz négyszögmértföldnyi terület Magyarország földjéből idegenek kezében van; olyanok kezében, a­kik nem tag­jai e nemzetnek, külföldön laknak, jöve­delmeiket ott költik el, idegen országok­nak polgárai, faji, nemzeti, állami és ha­talmi vágyaikkal és érzéseikkel, nem e hazához, hanem idegen országokhoz van­nak hozzákötve. Mégis a magyar föld teszi őket gazdagokká és hatalmasokká. Ez lealázó és veszedelmes állapot. A vagyonnak minden formája között a föld az, a­mely a nemzeti életnek igazi bázisa. Az ingó vagyon természeté­nél fogva mobil, oda törekszik, a­hol legjobban érvényesülhet és a legnagyobb jövedelmet hozhatja, az országok hatá­raira való tekintet nélkül. Nevetséges és lehetetlen dolgot kívánna, a­ki azt kívánná az ingó vagyontól, a forgó tőkétől, hogy nemzeti jelleget öltsön magára és hazája határait túl ne lépje. A franczia pénz dolgozik Oroszországban, az orosz Per­zsiában, az osztrák és német Magyaror­szágban, az angol az egész földgömbön, de azért sem az angolnak, sem az orosz­nak, sem a francziának a nemzeti léte nincs fenyegetve az által, hogy pénze idegen országban idegen czélokat szol­gál. De mi történik, ha egy nemzetnek a földet rántják ki a lábai alól ? Cseh­ország függetlenségének megsemmisítése akkor vált befejezetté, a­mikor földbir­tokait a hatalmi szó idegen kezekre ru­házta. Az ír nemzetet az teszi tönkre és kergeti át a tengeren, hogy földje ide­gen kezekben van. A­hol nincs föld, ott nincs nemzet. Az a törekvés, a­mely a magyar nem­zetet meg akarta fosztani államiságától, önállóságától, korán felismerte ezt az igazságot és rendszeresen igyekezett a nemzetet deposszedálni. Említsük-e a neoaquistica commissiót? Vagy ki nem ismeri a délvidék betelepítésének történe­tét és tendencziáit ? Ma már a földbirtok­politikában is autonómiánk van, és a nemzet deposszedálása legalább államilag nem vezettetik. Ez tehát egy nyugvópont. De azért a deposszedálás, az idegenek birtokszerzése — a­mint Baross kimutatja — a gazdasági viszonyok súlyánál fogva, önmagától halad tovább. Nem lehet te­hát a nyugvóponttal beérni — forduló­pontot kell abból csinálni. Az első szempont, a­mi itt figyelembe jó, a gazdasági. Ha a magyar föld jöve­delme külföldön köttetik el, ez a nem­zetre anyagi veszteséget jelent. De itt különbséget kell tenni, hogy e jövedel­met a magyar, vagy a külföldi, idegen földbirtokos költi-e el? Az első eset a sokat emlegetett abszentizmus, a­mely szintén veszteséget jelent, de bizonyos regresszussal jár. A gazdag, előkelő, kül­földet járó földbirtokos a szellemi kap­csot képviseli a nemzet és más országok között; útjában tapasztalatokat, művelt­séget szerez, és hazatérvén, e kincseivel a nemzet szellemi vagyonát gyarapítja. Vájjon Széchenyi Istvánból lett volna-e az, a­ki, ha egy ideig nem lett volna ab­­szentista ? Ellenben az idegen földbirtokos költekezése tiszta veszteség, a­melynek kárpótlása nincs. Az ő jövedelme ki van hasítva a nemzeti jövedelemből, nemcsak hogy elvész a nemzetre nézve, sőt ide­gen erőket gyarapít. Körülbelül húsz­millió forintra rúg az évenként, a­mit a külföld ekként a magyar föld erejéből elvon. De a gazdasági szempontnál még fon­tosabb és jelentékenyebb a nemzeti. A földbirtok politikai és társadalmi befolyást, jelent, és azt is kell jelentenie. Az még a jobbik eset, a­mikor az a birtok, a­melyik az idegenek kezén van, ezt a szerepet nem tölti be, üresen hagyja. A nemzeti izomzat ekként megfogyatkozik ugyan, de legalább egészséges marad. De hát ha a nemzeti talajból egy kiszakított birtok tulajdonosa igényt tart ennek a befolyásnak az érvényesítésére ? Milyen irányban fog ez a befolyás érvényesülni ? Elképzelhető-e, hogy az a bajor, vagy porosz, vagy osztrák birtokos a mi esz­méinket megérti, vágyainkat megosztja, nemzeti czéljainkat elősegíti ? Nem, ő előtte akkor is a bajor, porosz vagy osztrák nemzeti czélok lebegnek és ma­gyar birtokát e czélok támogatására fogja felhasználni. Ezért van, hogy e külföldi birtokosok csak külföldi személyzetet al­kalmaznak birtokaikon ; a magyar föld Tavaszi mese. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Lengyel Laura. Magda kisasszony a zsurról hazajövet leve­tette rózsaszínű selyemblúzát és egy kis kar­ton háziruhát vett magára. Aztán szó nélkül, de biztos, határozott mozdulattal kinyitotta az ebédlőszekrény ajtaját és kivette vacsoráját, egy csésze tejes kávét, egy vékony kenyér­szeletet. Fejérné csodálkozva nézte, mit csinál leánya: — Még csak hét óra van, Magda. — Éhes vagyok — felelt a leány és gyorsan nekilátott a vacsorának. A jóétvágyú, egész­­séges, fiatal leányok mohóságával kezdett enni. — Hát csak száraz zsúr volt? — kérdezte rosszalólag Fej­érné. — Talán már Bacsóék is divatoznak ? — Nem, volt tea és sütemény, tudja Isten, mi még, de én nem ettem semmit.­ S hogy az utolsó szót kimondotta, már bi­­borpirosság öntötte el az arczát, aztán oly figyelmesen kezdte nézni a csésze kék mintáját, mintha más dolog e pillanatban nem is érde­kelhetné. Fejérnének szerencsére mise dolga akadt s igy nem foglalkozott többé leányával, ki nagy gonddal rakta el ruháját, kalapját, kesztyűjét, aztán leült a zongorához tanulni a holnapi lecskét. Ha Fejér Magda az elegáns ötödik kerület­?­­ben lakna, most azt imám, nagyujjai fáradtánál hanyatlottak le a billentyűről, de fájdalom, tör­ténetem színhelye a legsötétebb Józsefvárosnak egy kis udvari lakása. Fejér Magda nem nagy­ságos asszonyom, ki andalogva játszsza Chopint, hanem zeneiskolába járó szegény fiatal leány, ki a tandíjmentességre való tekintettel mindig pontosan elkészülve jelenik meg az órán. Pedig most igazán nehezen megy a tanulás. Még mindig ott látja magát a Bacsóék elegáns zsurján és hallja azt a kedves, halk férfi­­hangot : — Mikor van otthon, kisasszony ? A fiatal leánynak hirtelen vér önti el az ar­czát, a nők, különösen a fiatal nők, mindig nagyon röstellik a szegénységet, aztán durva, visszautasító hangon felelt: — Nekem nincs zsarom, én szegény leány vagyok. Aztán mind a ketten hallgattak és a nagy pil­lanatok komolyságával nézik egymást. Egy pi­­ros-selyemruhás fiatal asszony énekelni kezd és Fejér Magda arra gondol, hogyan is került ő ebbe a világba, melyből úgy szeretne mene­külni, hogy soha­ soha ne találjanak rá többé. Az iskolában jó barátságban voltak a szép, elegáns Bacsó Klárával. És ez a barátság nem szűnt meg akkor sem, mikor az iskolából már kiléptek. A szép Klára valósággal kultuszt űzött ebből a barátságból, magával vitte Magdát zsurjaira, társaságot biztosított a szegény leány­nak, kire —mindenki tudta— legjobb esetben az a szerencse vár, hogy valamelyik iskolába kinevezik zenetanítónak. A hölgyek néha föl is vetették magukban azt a kérdést, hogy mit is keres köztük ez a kis szőke leány, ki egy és ugyanazon selyemblúzban telelt ki, és a zsúro­­kon általános föltűnést keltett tisztított fehér keztyűivel. A férfiak — ha szép leányról van szó, ők mindig liberálisak — szívesen látták a kis Mag­dát. Foglalkoztak is vele, de csak annyira, hogy a leányt ne kompromittálják, de magukat se engagálják valami hevesebb udvarlással. Húsz­éves korában az ember — különösen ha leány — nem sokat analizál, ha jó tánczosai s csinos gavallérjai vannak. Magda örömmel ment a Bacsóék zsurjára és a szerda délután képviselte az ő egyszerű, szegényes életében a nagyvilági hangot, a fényt, a pompát. Fővárosban növe­kedett leány sohasem lehet teljesen igényte­len, vágytalan. Lemondásában egyszerű, szerény, becsületességében mindig van egy kis rezignált sóhajtás. Magda hat napot kötelességszerűen lemor­zsolt, hogy a hetediken megittasodjék attól, mit előkelő barátnéja jóvoltából élvezett. Ez a szerda délután bearanyozta a többi hat nap szürkeségét. Magda boldog volt s nem is kí­vánt semmi egyebet, mikor a véletlen össze­hozta Szalay Sándorral, ki aztán állandóan ud­varolt neki minden szerdán, elővigyázatosság és kellő óvatosság nélkül. A leleményes olvasó jól sejti: Szalay Sándor volt az, a­ki délután a kis Magdától meg­kérdezte : — Mikor van otthon, kisasszony? — Nekem nincs zsurom, én szegény leány Lapunk mai száma 22 oldal.

Next