Magyarország, 1900. május (7. évfolyam, 119-148. szám)
1900-05-01 / 119. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1900. MÁJUS 1. KEDD, VII. ÉVFOLYAM 119. SZÁM Előfizetést ér: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes számára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareil!« számítással dijszabe szerint. Az idegen kéz. Budapest, április 30. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület mai ülésén megdöbbentő adatokat tár a magyar közvélemény elé dr. Baross János. Közel két millió hold, vagyis majdnem kétszáz négyszögmértföldnyi terület Magyarország földjéből idegenek kezében van; olyanok kezében, akik nem tagjai e nemzetnek, külföldön laknak, jövedelmeiket ott költik el, idegen országoknak polgárai, faji, nemzeti, állami és hatalmi vágyaikkal és érzéseikkel, nem e hazához, hanem idegen országokhoz vannak hozzákötve. Mégis a magyar föld teszi őket gazdagokká és hatalmasokká. Ez lealázó és veszedelmes állapot. A vagyonnak minden formája között a föld az, amely a nemzeti életnek igazi bázisa. Az ingó vagyon természeténél fogva mobil, oda törekszik, ahol legjobban érvényesülhet és a legnagyobb jövedelmet hozhatja, az országok határaira való tekintet nélkül. Nevetséges és lehetetlen dolgot kívánna, aki azt kívánná az ingó vagyontól, a forgó tőkétől, hogy nemzeti jelleget öltsön magára és hazája határait túl ne lépje. A franczia pénz dolgozik Oroszországban, az orosz Perzsiában, az osztrák és német Magyarországban, az angol az egész földgömbön, de azért sem az angolnak, sem az orosznak, sem a francziának a nemzeti léte nincs fenyegetve az által, hogy pénze idegen országban idegen czélokat szolgál. De mi történik, ha egy nemzetnek a földet rántják ki a lábai alól ? Csehország függetlenségének megsemmisítése akkor vált befejezetté, amikor földbirtokait a hatalmi szó idegen kezekre ruházta. Az ír nemzetet az teszi tönkre és kergeti át a tengeren, hogy földje idegen kezekben van. Ahol nincs föld, ott nincs nemzet. Az a törekvés, amely a magyar nemzetet meg akarta fosztani államiságától, önállóságától, korán felismerte ezt az igazságot és rendszeresen igyekezett a nemzetet deposszedálni. Említsük-e a neoaquistica commissiót? Vagy ki nem ismeri a délvidék betelepítésének történetét és tendencziáit ? Ma már a földbirtokpolitikában is autonómiánk van, és a nemzet deposszedálása legalább államilag nem vezettetik. Ez tehát egy nyugvópont. De azért a deposszedálás, az idegenek birtokszerzése — amint Baross kimutatja — a gazdasági viszonyok súlyánál fogva, önmagától halad tovább. Nem lehet tehát a nyugvóponttal beérni — fordulópontot kell abból csinálni. Az első szempont, ami itt figyelembe jó, a gazdasági. Ha a magyar föld jövedelme külföldön köttetik el, ez a nemzetre anyagi veszteséget jelent. De itt különbséget kell tenni, hogy e jövedelmet a magyar, vagy a külföldi, idegen földbirtokos költi-e el? Az első eset a sokat emlegetett abszentizmus, amely szintén veszteséget jelent, de bizonyos regresszussal jár. A gazdag, előkelő, külföldet járó földbirtokos a szellemi kapcsot képviseli a nemzet és más országok között; útjában tapasztalatokat, műveltséget szerez, és hazatérvén, e kincseivel a nemzet szellemi vagyonát gyarapítja. Vájjon Széchenyi Istvánból lett volna-e az, aki, ha egy ideig nem lett volna abszentista ? Ellenben az idegen földbirtokos költekezése tiszta veszteség, amelynek kárpótlása nincs. Az ő jövedelme ki van hasítva a nemzeti jövedelemből, nemcsak hogy elvész a nemzetre nézve, sőt idegen erőket gyarapít. Körülbelül húszmillió forintra rúg az évenként, amit a külföld ekként a magyar föld erejéből elvon. De a gazdasági szempontnál még fontosabb és jelentékenyebb a nemzeti. A földbirtok politikai és társadalmi befolyást, jelent, és azt is kell jelentenie. Az még a jobbik eset, amikor az a birtok, amelyik az idegenek kezén van, ezt a szerepet nem tölti be, üresen hagyja. A nemzeti izomzat ekként megfogyatkozik ugyan, de legalább egészséges marad. De hát ha a nemzeti talajból egy kiszakított birtok tulajdonosa igényt tart ennek a befolyásnak az érvényesítésére ? Milyen irányban fog ez a befolyás érvényesülni ? Elképzelhető-e, hogy az a bajor, vagy porosz, vagy osztrák birtokos a mi eszméinket megérti, vágyainkat megosztja, nemzeti czéljainkat elősegíti ? Nem, ő előtte akkor is a bajor, porosz vagy osztrák nemzeti czélok lebegnek és magyar birtokát e czélok támogatására fogja felhasználni. Ezért van, hogy e külföldi birtokosok csak külföldi személyzetet alkalmaznak birtokaikon ; a magyar föld Tavaszi mese. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Lengyel Laura. Magda kisasszony a zsurról hazajövet levetette rózsaszínű selyemblúzát és egy kis karton háziruhát vett magára. Aztán szó nélkül, de biztos, határozott mozdulattal kinyitotta az ebédlőszekrény ajtaját és kivette vacsoráját, egy csésze tejes kávét, egy vékony kenyérszeletet. Fejérné csodálkozva nézte, mit csinál leánya: — Még csak hét óra van, Magda. — Éhes vagyok — felelt a leány és gyorsan nekilátott a vacsorának. A jóétvágyú, egészséges, fiatal leányok mohóságával kezdett enni. — Hát csak száraz zsúr volt? — kérdezte rosszalólag Fejérné. — Talán már Bacsóék is divatoznak ? — Nem, volt tea és sütemény, tudja Isten, mi még, de én nem ettem semmit. S hogy az utolsó szót kimondotta, már biborpirosság öntötte el az arczát, aztán oly figyelmesen kezdte nézni a csésze kék mintáját, mintha más dolog e pillanatban nem is érdekelhetné. Fejérnének szerencsére mise dolga akadt s igy nem foglalkozott többé leányával, ki nagy gonddal rakta el ruháját, kalapját, kesztyűjét, aztán leült a zongorához tanulni a holnapi lecskét. Ha Fejér Magda az elegáns ötödik kerület?ben lakna, most azt imám, nagyujjai fáradtánál hanyatlottak le a billentyűről, de fájdalom, történetem színhelye a legsötétebb Józsefvárosnak egy kis udvari lakása. Fejér Magda nem nagyságos asszonyom, ki andalogva játszsza Chopint, hanem zeneiskolába járó szegény fiatal leány, ki a tandíjmentességre való tekintettel mindig pontosan elkészülve jelenik meg az órán. Pedig most igazán nehezen megy a tanulás. Még mindig ott látja magát a Bacsóék elegáns zsurján és hallja azt a kedves, halk férfihangot : — Mikor van otthon, kisasszony ? A fiatal leánynak hirtelen vér önti el az arczát, a nők, különösen a fiatal nők, mindig nagyon röstellik a szegénységet, aztán durva, visszautasító hangon felelt: — Nekem nincs zsarom, én szegény leány vagyok. Aztán mind a ketten hallgattak és a nagy pillanatok komolyságával nézik egymást. Egy piros-selyemruhás fiatal asszony énekelni kezd és Fejér Magda arra gondol, hogyan is került ő ebbe a világba, melyből úgy szeretne menekülni, hogy soha soha ne találjanak rá többé. Az iskolában jó barátságban voltak a szép, elegáns Bacsó Klárával. És ez a barátság nem szűnt meg akkor sem, mikor az iskolából már kiléptek. A szép Klára valósággal kultuszt űzött ebből a barátságból, magával vitte Magdát zsurjaira, társaságot biztosított a szegény leánynak, kire —mindenki tudta— legjobb esetben az a szerencse vár, hogy valamelyik iskolába kinevezik zenetanítónak. A hölgyek néha föl is vetették magukban azt a kérdést, hogy mit is keres köztük ez a kis szőke leány, ki egy és ugyanazon selyemblúzban telelt ki, és a zsúrokon általános föltűnést keltett tisztított fehér keztyűivel. A férfiak — ha szép leányról van szó, ők mindig liberálisak — szívesen látták a kis Magdát. Foglalkoztak is vele, de csak annyira, hogy a leányt ne kompromittálják, de magukat se engagálják valami hevesebb udvarlással. Húszéves korában az ember — különösen ha leány — nem sokat analizál, ha jó tánczosai s csinos gavallérjai vannak. Magda örömmel ment a Bacsóék zsurjára és a szerda délután képviselte az ő egyszerű, szegényes életében a nagyvilági hangot, a fényt, a pompát. Fővárosban növekedett leány sohasem lehet teljesen igénytelen, vágytalan. Lemondásában egyszerű, szerény, becsületességében mindig van egy kis rezignált sóhajtás. Magda hat napot kötelességszerűen lemorzsolt, hogy a hetediken megittasodjék attól, mit előkelő barátnéja jóvoltából élvezett. Ez a szerda délután bearanyozta a többi hat nap szürkeségét. Magda boldog volt s nem is kívánt semmi egyebet, mikor a véletlen összehozta Szalay Sándorral, ki aztán állandóan udvarolt neki minden szerdán, elővigyázatosság és kellő óvatosság nélkül. A leleményes olvasó jól sejti: Szalay Sándor volt az, aki délután a kis Magdától megkérdezte : — Mikor van otthon, kisasszony? — Nekem nincs zsurom, én szegény leány Lapunk mai száma 22 oldal.