Magyarország, 1900. június (7. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-01 / 149. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1800. JUNIUS 1. PÉNTEK, VII.ÉVFOLYAM 149. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám­ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpardiile számítással díjszabás szerint. Az angolok Pretoriában. Budapest, május 31. Ma a távíró szomorú hírt hozott. Az angolok bevonultak Pretoriába. Az agg Krüger elhagyta székhelyét és Waterwal­­dovenbe ment, a főváros lakossága pe­dig, a­melyben nagyon sok az uitländer, nagy népcsoportokba verődve várta az angolok megérkezését. A háborúnak ezzel körülbelül vége van. Világos után harczolhat még Bem, véd­heti Komáromot Klapka, de az ügy, a függetlenség, a nemzeti önállóság ügye, veszve van. Ilyen Világosuk a szegény búroknak Pretoria eleste. Erkölcsi hatása nagyobb, mint a stratégiai. A koodos­­randi katasztrófa óta olyan gyors hanyat­lásnak indult nemzeti ügy harczosainak soraiba a balsors úgyis belehozta a maga elmaradhatatlan társait: a csüggedést, a reményvesztettséget, a kitartás csökkené­sét, a szétzilálódást; ezt a proc­esszust Pretória eleste teljessé és tökéletessé teszi. Minek ott harczolni, vérezni, szen­vedni, a­hol nincs remény? És lehet-e reménye a nemzetnek, a­melynek szí­vébe hatolt az ellenség, szétdúlta szerve­zetének góczpontját, elszakította a szála­kat, a­melyek a nemzeti önvédelem baj­nokait szerves egészszé, hős és diadalmas hadsereggé fűzte össze ? Még küzdhetnek a délafrikai paraszt tanyák hősei egyen­­ként, kis csoportokban, de ez már nem háború, nem nemzeti önvédelem, hanem guerilla-harcz, a­mely csak szenvedést és pusztulást okoz, czél és haszon nélkül. A délafrikai tüneményes háború be van fejezve. És most mi következik ? Édes Istenem, hát mi következhetnék, ha a zsarnokok győznek ? Vae victis ! Az elbukott nem­zet elveszti országát, szabadságát, intéz­ményeit. Területe beolvasztatik a nagy angol világbirodalomba. Kormányzata élére kinevez az angol kormány egy kor­mányzót, helytartót, vagy mit tudom én mit. Szabad intézményei, volksraadja kasz­­száltatnak. Hősei Szent Ilona gigászi em­lékű, sivár szikláinak lakói lesznek. Csak éppen az akasztófa marad el, mert hiszen az angol még sem sülyedhet annyira, mint az osztrák. Egyébként a biablon ugyanaz: elkobzása minden történelmi jognak, szét­­tépése minden szerződésnek, felállítása a «jogvesztés» teóriájának. Megmondja ezt máris a nagyon tiszteltreméltó Salisbury lord: ő nem vállalt kötelezettséget arra, hogy Anglia nem fog területet annektálni. Dehogy is nem fog, mikor e területen aranybányák, gyémántmezők, dústalaju földek, gazdag le­gelők vannak, a­mik mind alkalmasak arra, hogy Londonnak a világ minden részei­ből összehordott gazdagságát gyarapítsák. Mit nyom ezzel szemben a latban az a körülmény, hogy egy nemzettel kevesebb van a világon ? Anglia annyi nemzetet pusztított már el, hogy egygyel több vagy kevesebb már keveset változtat azon a terhen, a­mely lelkiismeretét nyomja! . . Várjon vigasztalhatja-e azt a mindent veszítő kis népet a nemzetek általános részvéte ? Sírjuknál a népek millióinak szemében gyászköny ül, de a hivatalos világ nem mozdul segítségükre, ezután még kevésbbé, ha eddig nem mozdult. Angliának sok a hajója, nagy a hatalma, barátságát keresik a kormányok, kivált most, a­mikor győzött. De téved, a­ki a nemzetek rokonszenvét vagy gyűlöletét kevésre becsüli. Anglia ezzel a háborúval nagyon sokat veszített; sokkal többet, mint a­mennyit az a terület ér, a­melyet most annektál. És jöhetnek idők, a­mikor ezt a veszteséget, a­melyet most nagy maga­biztosan semmibe se vesz, nagyon drá­gán kell megfizetnie. A történelem meg­erősíti a hitünket abban, hogy van Ne­­mezis : Világos után Sebastopol, Solferino és Königrátz következett. Hát Pretoriára mi fog következni ? Zikczene-zakczene. „ Budapest, május 31. Némely tudósítás szerint a háborgó egyetemi ifjúság a megrongált magyar korona körül elénekelte tegnap a him­nuszt s azután a kisebb rész rázendített a zikczene-zakózenéra. A himnusz ének­lése megható és fölemelő gondolat volt. A másik nóta gyerekes, ha pajzánságból történt; gyűlöletes, ha türelmetlenség volt az indítója. Abban, hogy az ifjúság, korához méltó szenvedélylyel igyekszik a megsértett nem­zeti érzületnek elégtételt keresni, hazánk jövendőjének nemes és megnyugtató biz­tosítéka foglaltatik. Koronánkról valamely bűnös kéz letördelte a keresztet. Ezzel kitörte szent jelvényünkből a legfényesebb és legjellemzőbb alkatrészt. Mert az a kereszt a korona fölött nem felekezeti szimbólum, hanem hazánk egységének, történelmi függetlenségének és keresztyén jellegének hirdetője. Egyformán drága az minden jó honpolgár szemében, feleke­zeti és fajkülönbség nélkül. Éppen ezért jaj volna nemzetünknek, ha e bűnös merénylet nem hozná lázba ifjúságunk szívét, lelkét, vérét. De már abban, ha az ifjúság puszta gyanúval valamely nem katholikus fele­­kezetet, legyen az protestáns vagy zsidó, vádolna meg­­ az igazságszeretetnek olyan botlása jelentkeznék, a­mely méltatlan volna a jóra fogékony és az igazságért hevülő ifjú korhoz. A rongálás kétségen kívül szándékos. Ha véletlenségből történt volna, már ed­dig megtörtént volna a jelentkezés. De a véletlenség itt ki van zárva. Nemcsak azért, mivel minden emeleten jóformán valamennyi korona megrongáltatott, ha­nem főleg azért, mivel ezek a koronák az ízléstelenségnek csodálatos óvatossá­gával egytől-egyig a lépcsőzet oszlopai mögé vannak elrejtve. A szemlélő za­varba jön a czél iránt. Dekoratív czért szolgálnak-e ezek a koronák vagy nem­zeti jelvényül állíttattak oda ? De akár hisznek, akár az államiságnak okából, az örökkévaló titkok titkát képezi az a kérdés, miért kellett azokat úgy eldugni, hogy a leggondosabb néző is csak akkor lássa meg, ha valaki odatereli figyelmét? «Hadonászó» mozdulatokkal azokat az el­dugott koronákat megrongálni nem lehet. A szándékossághoz kétely nem férhet, mert a falba illesztett koronát védi a lépcső oszlopa. Ügyes rendőrök dolga kinyomozni a bűnöst. A public­isztika dolga szembeál­­lani az előítéletekkel. Nem könnyű a rendőr feladata sem. Az előítéletek leküz­dése még sokkal nehezebb. Talán leg­okosabban cselekszik, a­ki nem bolygat kényes kérdéseket, mert nyugtalanságok­tól kíméli meg önmagát. Csakhogy a köz­ügyet nem az olyan ember szolgálja a leghűségesebben, a­ki a legkényelmesebb utón jár. Mikor a világosság áldozattal jár, akkor az áldozatot meg kell hozni, mert világosság nélkül nincs haladás. A história arra tanít, hogy a nemzetek szenvedésének és erőcsökkenésének leg­főbb forrása a felekezeti türelmetlenség. A felekezeti harcznak nem edző, hanem sorvasztó hatása van. Balsors ütött bé­lyeget az olyan országra, hol a kormány­zás felekezeti jelleget öltött. Ha az ifjú­ság felüti az emberi tanulságok nagy könyvét, megtalálja az elriasztó példákat. Ez a mi szegény, független államiságot nem élvező, nemzetiségi eldarabolással fenyegetett hazánk merőben képtelen volna kiállani egy szenvedélyes felekezeti harczot. Ez a harcz lekötne sok jó erőt s a legégetőbb érdekektől terelné el a nemzeti munkásságot. Nem érhetne na­gyobb szerencsétlenség, mintha pártjaink felekezeti irányzatokat írnának zászlóikra. A zikczene-nóta súlyos, bizonytalan és keserves jövendőnek az előrevetett ár­nyéka, ha azt jelenti, hogy ifjúságunk antiszemita érzülettel van telítve. Osztrák nyomokon ne járjunk, mert vészes lejtőre lépünk, mihelyt tőlük tanulunk politikát. Nem tagadható, hogy bizonyos mér­tékben mindenütt létezik zsidókérdés, kü­lönösen ott, a­hol feltűnő számarányban él a zsidóság. De ez nem felekezeti, ha­nem gazdasági, etnikai és nemzeti kér­dés. A forrásnak, melyből származik, nem vallási, nem is faji, hanem kizárólag tör­ténelmi eredete van. Létrehozta ezt a forrást két­ezer évnek egymásba kapcso­lódó rendszere s éppen ezért el is fogja enyésztetni a szabadságban, testvériség­ben és egyenlőségben nyilvánuló új rendszer. .Lapunk mai száma 18 oldal.

Next