Magyarország, 1900. augusztus (7. évfolyam, 210-235. szám)
1900-08-01 / 210. szám
I, BUDAPEST, 1900. AUGUSZTUS 1. SZERDA. VII. ÉVFOLYAM 210. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes számára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szén Hirdetések nonpars lile számitással díjszabít« szerint. A monzai tragédia. Budapest, július 31. Díszruhájában, a monzai tuskulánum egyik csendes termében, virágok, koszorúk özönétől borítva, arczán szelíd mosolyával, nyitott szemekkel, a melyek azonban már nem látnak többé, örökre elhallgatott szívvel, melyet egy emberi vadállat golyója fúrt át, pihen Umberto király, az olaszok koronás halottja. Pár pillanat alatt egy nagy tragédia játszódott le. A király, aki büszke az ő fiaira, hogy oly jól tornáznak, és oly nagy bizalommal néz a jövő elé, amikor ezek a fiúk már katonák lesznek és dicsőséget szereznek Itáliának, az olasz himnusz zugó hangjai mellett távozik, dörgő Eviva! kiáltások kisérik és azünnepi zajba belevegyül négy tompa dördülés ... a király nincs többé. Eltűnik a vigság, az ajkak egyszerre elnémulnak, rémület fog el mindenkit. Szinte repülve tűnik el a hintő, amely a már halott királyt viszi, és a tömegből kiválik egy sápadt arcz, egy magasra emelt kéz, amely még füstölgő revolvert szorongat. Ez a sápadt arczú ember agyilkos, a királygyilkos. Nem látta őt azelőtt senki, létezéséről nem tudott a világ és bevallja az első kérdésre, hogy ő ölte meg a királyt, mert ő anarchista forradalmár. Megölte a királyt, mert egyike volt a világ sok uralkodójának. Tudta, hogy áldozatát az egész olasz nép szerette, hiszen ő, a gyilkos is olasz. De bevallja, hogy ő azzal nem törődik, mert ő nem szerette a királyt. A királytragédiáknak egy igazán rémes, új fajtája. Hiszen a világtörténelemben nem ritka az ilyen eset. Fejedelmeknek mindig voltak gyűlölőik, de hogy valaki csak azért öljön, mert őt a sors jelölte ki a véres tett elkövetésére, mert a tett propagandájának lovagjai így válnak vértanukká, — ez förtelmes, undorító, alávaló gaztett, amelynek megtorlására minden büntetés kevés. Nem tépheti szét a vadállatot a feldühödött néptömeg, a melyből ellenállhatatlan erővel tör ki a harag az első merevség elmúlása után, mert a gyilkost védelmébe veszi a rendőrség, hogy megkérdezze tőle: vannak-e társai, régóta tervezte-e már gaztettét, miért hajtotta végre, stb. Mert hát a mai, nagyon rendezett társadalomban ez a dolog lényege. A többi úgyis jön magától. Erre a felvonásra leborul a függöny, a nézők eloszlanak, a lámpák kialusznak és a következő felvonás más színtéren, más milenben játszódik le. Estélytoilettejében egy királyné. Egy fenséges asszony, a kinek arczát megnemesiti a jóság kifejezése, a kinek fején mindig ott képzeljük a ragyogó diadémet. A király hitvese. A ki egyszerre megszűnik királyné lenni és asszonynyá válik, sirató asszonynyá, mint más közönséges halandó, aki mindenét, legdrágábbját vesztette el. A királyi kastély termein végigzúg egy kétségbeesett jajkiáltás, fuldokló zokogás tör ki az összeszorult szívből. Nem azon gondolkozik, hogy miért történt, csak azt tudja, hogy mi történt, hogy megölték az urát. Az ő szemében e pillanatban az a tény, hogy az a halott király is volt, most mellékes dolog, elenyésző valami a borzalom tengerében. Ő e pillanatban csak azt érzi, csak azt tudja, hogy özvegygyé lett. Ettől a jelenettől a tiszteletteljes, szent borzalom jelével fordul el mindenki. Ki is akarna egy özvegygyé lett királyné fájdalmának tanúja lenni? És következik a fejlődés. A gyermek elveszítheti apját, a feleség elveszítheti férjét, az árvaságnak lehet százféle jelentkezése, de a trón nem maradhat árván, nem maradhat üresen. Távol keleten utazik a királyfi, aki talán a tenger örökké változó képének szemlélésébe volt elmerülve abban a pillanatban, amikor hazájában egy pisztolydörrenés királylyá tette őt Elindul hazafelé. Üzenete megelőzi érkezését. A részvéttáviratok özöne várja, fogadja. A néma bánatában is ujjongó tömeg üdvözli új urát. És vigaszául alattvalóinak, vigaszául önönmagának, a legnemesebb szándéktól vezéreltetve hirdeti, hogy az alkotmány nem halt meg. A legfényesebb, legdicsőbb momentuma ez a különben nagyon szomorú képnek, a mely felett mint valami szent dicsfény ragyog az ősz pápának, az elhunyt ki umbertóról — Margit királynéról. — A Magyarország eredeti tárczája. — «A fehérkezü» Umberto, Savoya első grófja, Szallai Konrád császár kegyelméből, a ki apanázsul egy sasfészket adott neki az Alpesek közt ezelőtt kilencz évszázaddal, igen közepes jelentőségű ur volt. Ő felsége, I. Umbertó, Olaszország királya, az ő leszármazottja, az egész itáliai félszigetnek ura volt és Rómában lakott. A dinasztia megalapítója tehát, ha visszatérhetne a földre, büszke lehetne arra a jelentékeny műre, amelyet utódai betetőztek. A savoyai ház szerencséjének tényleg nincs is párja a történelemben, kivéve a Bohenzollerneket. Ugyanazokkal az eszközökkel keletkezett ez, lassan fejlődvén eleinte a fejedelmek hosszú sorozatának türelme és ügyessége által, majd hirtelen tetőpontját érve el egy végleges válságban, ahol mindörökre letűnhetett volna. A jelenlegi olasz királyság, melynek a most meggyilkolt I. Umberto volt a második uralkodója, 1861 márczius 17-én született és Viktor Emánuel volt az első királya. II. Umberto Turinban, 1844 márczius 14-én született. Anyja, egy osztrák főherczegnő, akkor halt meg, mikor a fiú tizenegyéves lett. Az apja, kit már igénybe vett a politika és aki családjában szigorúan ügyelt a Savoya-ház szertartásaira, keveset foglalkozott a nevelésével és rábízta egy katonára, Bossi Giuseppe tábornokra. Ifjú koránál fogva nem vehetett részt az 1859-iki hadjáratban és így csak 1866-ban állhatta ki a tűzkeresztséget, Custozzánál. 1868 április 22-én feleségül vette unokahugát, Margit savoyai herczegkisasszonyt, a ki akkoriban még tizenhétéves sem volt és a kitől a következő évben fia született, a ki egyetlen gyermeke is maradt: a nápolyi herczeg, Viktor Emánuel, koronájának örököse, a kit az apának tragikus sorsa most egyszerre királylyá tett. Trónrajutásáig, ami 1878 január 9-én következett be. Umbertónak nincs története: azt a diszkrét tartózkodást tanúsította addig, melyre apjának, Viktor Emánuelnek jelleme és modora utalta. Huszonkét esztendő múlt el azóta, hogy mint uralkodó esküt tett az alkotmányra. Az idők folyásának megvolt rá a hatása, de a herczeg tulajdonságai megmaradtak a királyban is. Népszerűsége nem csökkent és alattvalói örömmel észlelték benne, hogy igen hasonlított hajdani bálványukhoz, a re galantuomo-hoz. Két ragyogó, lángoló szem, vastag, ősz szemöldök, fehér, óriási bajusz, amelyért a legvénebb huszár is megirigyelhette volna . . . ilyen volt az elhunyt olasz király külseje. A közepesnél is alacsonyabb termetével, erőteljes, kissé tubnizott alakjával Umberto most már nem hasonlított a gyönge külsejű, karcsú herczeghez, amilyen ezelőtt harmincz esztendővel volt. Nem valami sürű haja rövidre volt nyírva és jó ideje elvesztette már természetes szinét. A levegőn való életmódot, a testgyakorlatokat kedvelvén, mindig megóvta kitűnő egészségét, amelynek — orvosai tanácsára — gyakran nagy áldozatokat is hozott, így pl. «királyi becsületszavára» fogadta meg, hogy nem fog többé dohányozni és azóta végképp lemondott a virzsimáról is. Rendszerint komor, szigorú kifejezésű arcza elsimult, amikor beszélt és ellentétben volt rideg, rövides beszédmódjával, de egészen más emberré akkor lett, amikor kifogástalan redingotjában, fényes czilinderkalapjában, karonfogva vezette Margit králynét, aki igazi fenséggel képviselte az «uralkodónőt». Savoyai Margit még ma is szép asszony, Velenczei szőke, melegszínű haja meglepően fehér arczot költt. Szürke, büszke és egyúttal nyájas tekintete nemes és fenkölt lelkülete mellett bizonyít. Amikor édesen, bájosan mosolyog, csodálatosan szép fogai csillognak ki ajkai közül. Karcsú termete, bájos mozdulatai egyaránt kedvessé és megnyerővé teszik az uralkodónőt. Mindenkor elegánsan öltözködik és páratlan ízléssel viseli ruháit. Amikor brilliáns diadémja ragyog a fején, amikor vállait kedvencz ékszerei fedik, azok az óriási és pompás gyöngyök, melyeknek sorait Umberto király évenkint egygyel gyarapította, feledhetetlen benyomást keltett. Kiművelt elmésségével mindig megtalálja a szót, mely meglep és meggyőz. Nyájasságával,, előzékenységével megnyeri azt, a kivel beszél, de azért rangjának kiválóságát mindig megóvja. Mint asszony és mint királyné férjhezmenetele óta sokszor adózott az olasz monarchia presztízsének és lefegyverezte sok ellenfelét. A koronának leghatározottabb ellenei az elsők, akik neki hódolnak. Umberto fő jellemvonása a hidegvér és a bátorság volt. Custozzánál ritka lélekjelenléttel, habozás nélkül alakította meg csapatainak nagyságát, melyeket épp menetelés közben le- Lapunk mai száma 18 oldal-