Magyarország, 1900. október (7. évfolyam, 262-287. szám)
1900-10-02 / 262. szám
BUDAPEST, 1900. OKTÓBER 2. ( ( I)I). VII. ÉVFOLYAM 262. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpar''ille számítással díjszabás szarine. Tisztelettel kérjük vidékii előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy alap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Góliát — A Magyarország tárczája. — Irta: Jean Rameau. I. Francziaország minden részében nagyon szereti a nép a kolbászt, de sehol sem tartják oly nagy becsben ezt a kétségkívül igen izes eledelt, mint Gascogneban, ahol az a szokás járja, hogy a tíz kolbász közül, amit rendesen minden disznóölésnél töltenek, azt, amely nagyság dolgában túltesz a többi kilencz társán, mint legtekintélyesebbet «Góliát»-nak hívja a parasztság. Ezt a nagy tiszteletben álló hatalmas kolbászt a menyezeten a mestergerendára akasztják ; kisebb testvérei illő távolságban sorakoznak köréje. úgy illik, hogy a legelőkelőbb s legszembeötlőbb helyet adják neki, a nevének megfelelő méltóság jelképezéséül. Természetesen csak valamilyen nagy ünnep napján, úgymint karácsony estéjén vagy húsvét vasárnapján kerül az asztalra a «Góliát». Ha aztán a roston pattog a kolbászok fejedelme, mámoritő illatával töltve be a házat és a pitvart, sejtelmes gyönyör szállja meg a gazda és a cselédek gyomrát, a gyermekek tágranyilt orrlyukakkal türelmetlenül szimatolnak s áhítattal várja az egész háznép a nagy pillanatot, a mikor gazda uram az első kóstolót szeli le a remekműből. Egy hideg novemberi délután Septon gazda azon volt, hogy méltó helyet találjon egy jól megtermett «Góliát»-nak, mely éppen akkor került ki rózsásan, füstölögve a rézüstből. Hatalmas egy kolbász volt. Láttára a gazdasszony a nyelvével csettintett, és a ház macskája a hátát domborítva, lelkesedéssel dorombolt. Septon ájtatos vigyázattal akasztotta fel az öreggerendára és aztán pár perczig szótlanul néztenézte . . . Ott terpeszkedett egy sor kalbász közt, s csakúgy fitymálta e törpék társaságát. — Lelkem üdvösségére! — mondja a paraszt, — szebb látvány ez a holdnál! És orrlyukai előre sejtették azt a mámorító illatot, amely a kolbász minden porczikájából szerte fog áradozni, ha ott sül majd pattogva a roston! Hirtelen lélekszakadva beront valaki az ajtón. Florentin volt, a béreslegény. —• Gazd’ uram! — kiáltja szörnyen hadonászva kezeivel, — nagy baj van, nagy baj van! — No mi történt? — kérdi ijedten Septon. — A’ bizony nagy baj! A Jancsi félszeme oda van. — Az ördög füstölje meg a nyelvedet! Mi a ménkűt újságolsz! A paraszt elsáppadt, sietve mászott lea létráról és rohant az istállóba, hogy megnézze Jancsit. Hamarosan meggyőződött róla, hogy szolgája nem hazudott; a Jancsi ökör szeme olyan volt, mint a kocsonya. — Úristen! — kiáltja Septon, földhöz vágva sapkáját. — Ez aztán szép história! Jaj ez a szerencsétlenség ! Kerek kétszáz frankom oda van. Hallod-e Florentin ! A mészárosnak adhatom oda az ökrömet ! Egy ilyen szép erős állatot, ilyen szarvakkal! . . . Jaj nekem, nyomorultabb vagyok, mint az utcza sara! . . . Septon elgondolkozott. — De hát hogy is eshetett meg ez a bolond dolog? ... . — Nem tudom, gazdám, tán nekivágta a Jancsi a szemét valami tüskés bokornak, vagy valami vasszegnek a kapufélfába. De hátha még meg is gyógyulhat. El kéne hívni a marhadoktort. Hátha meggyógyítja. — Adja az Isten! — mondta a gazda nagysóhajtva. Elnémult pár perczre, aztán viszszament a konyhába. Elgondolkozott, s szórakozott tekintettel nézte a nagy kolbászt, és egyszerre csak beteszi az ajtót, lekapja a süvegét és ünnepélyesen kezeit égnek emelve, mintha a biró előtt tenne esküt, erős nyomatékkal igy szól : — Szent fogadást teszek, hogy ha az Úristen megsegít és Jancsi meggyógyul, nem eszem meg a Góliátot, hanem szent karácsony napján felajánlom a tisztelendő urnak! Magam mondtam. És száradjon le a karom, ha az eskümet megszegem ! Lassan lebocsátotta karját, keresztet vetett, és megint feltette süvegét. II. Mintha magát az eget is meghatotta volna ez a szent fogadás: harmadnapra az ökör Lapunk mai száma 30 oldal. Két véglet között. Budapest, okt. 1. A népek gyermekkorában a társadalom egy — minden szervezett munkára képtelen — haotikus tömeget képezett. Ebből a szervezetlen tömegből öntudatlanul alakultak ki az egyes osztályok hatalmas belső és külső erők hatása alatt, amely erők közt a birtok és a műveltség, tehát az anyagi és szellemi javak különböző volta játszotta a főszerepet. Először a két véglet, a társadalom legfelső és legalsó rétegei alakultak meg: az oligarchák és a nép. Amíg csak e két végletből állott a társadalom, addig öntudatos nemzeti életről szó sem lehetett, egyrészről ugyanis a hatalmasok folytonosan elnyomással fenyegették a társadalom alsó rétegeit, megakadályozva az azokban rejlő hatalmas nemzeti erő kifejlődését és érvényesülését; másrészről viszont az elfojtott alsó néprétegeknek a folytonos nyomás következtében megsokszorozódott feszítőereje az egész nemzet szétrobbantásával fenyegetett ; tirannizmus és forradalmak egymást váltogatják a régi népek történelmében. Azonban épp ezen ellentétes osztályok és érdekek súrlódása okozta idővel — a hanyatló és emelkedő családok által — a középosztály kialakulását. A történelem azt bizonyítja, hogy csak azon népek maradtak fönn, amelyekben a középosztálynak még azelőtt sikerült kialakulnia, — mielőtt a két ellentétes legfelső és legalsó osztály küzdelmei a nemzet erejét fölemésztették volna. Ami az emberi szervezetben a szív, az a nemzetek életében a középosztály : közvetíti és szabályozza a vérkeringést a fej és a végtagok közt ; amíg a szív egészséges, addig biztosak lehetünk arról, hogy a szervezet sem agylágyulásban, sem bénulásban nem fog elpusztulni. Mi is az arisztokráczia hivatása ? Vezető szerepet vinni úgy a közéletben, mint a jótékonyság, műveltség és szellemi mozgalmak terén, úgy tradíciói, mint teljes vagyoni függetlensége predesztinálják erre. De épp ezen osztály gazdagsága és nagy hatalma hordja magában azon veszély magvát, hogy kellő erkölcsi alap nélkül könnyen az érzékiség és semmittevés lejtőjére téved, elvesztvén minden fogékonyságát a nagy nemzeti érdekekkel és kötelességekkel szemben. Mi viszont a nép hivatása? Előállítani a társadalom anyagi javait, szaporítani a nemzeti erőt és a maga egyszerűségében megőrizni a faj sajátos tulajdonságait, hogy belőle időnkint fölfrissülhessenek a felsőbb rétegek. Azonban a szakadatlan küzdelem az anyagi javak előállításáért sokszor kiöl a népből minden érzéket a magasabb szellemi dolgok iránt, és ha a felsőbb osztályok nem igyekeznek sorsán könnyíteni, vagy igavonó állattá aljasodik, vagy föllázad a társadalmi rend ellen. E két véglet közt áll a középosztály. Annyi anyagi ereje van, hogy az élet magasztosabb czéljait és eszméit is szolgálhatja, viszont oly nagy anyagi ereje nincs, hogy a mindennapi munkát nélkülözhesse ; míg tehát részt bír venni a legfelsőbb osztályok szellemi mozgalmaiban, addig — saját tapasztalatai nyomán, — meg tudja becsülni a nép munkájának, verejtékének szerepét is. Egyszóval kiegyenlíti azokat a nagy ellentéteket, amelyek úgy anyagi, mint szellemi tekintetben széttagolják a társadalmat, s ami még talán ennél is fontosabb: képezi azt a lépcsőt, azt az előkészítő fokot, amelyen át a nemzet alsó rétegéből az alkalmas elemek fölemelkedhetnek magasabb rétegekbe. A középosztálynak ez a szerepe biztosítja egyrészről a társadalom megállapodottságát, másrészről gondoskodik annak fokozatos fölfrissítéséről is. Barátja a józan, egészséges haladásnak, de perhorreszkál minden radikalizmust — hiszen ez elsősorban őt tenné tönkre. Az a rendszer, amely az elmúlt században egész Európában ledöntött minden régi intézményt, anélkül, hogy újat épített volna helyette, elsősorban a nemzetek legértékesebb részét, a középosztályt pusztította el. A szabadverseny által előidézett őrületes hajsza mindenütt megsemmisítette a társadalom középrétegeit; javaik a nem