Magyarország, 1900. november (7. évfolyam, 288-313. szám)

1900-11-01 / 288. szám

H 1 Végleges vámszövetség. Budapest, okt. 31. Megtudtuk végre, hogy mi az osztrákok szíve vágya. Az osztrák parlament nem nyilatkozhatott, mert a­mint azt Széll Kálmán egyik legutóbbi képviselőházi ülé­sen szépen kifejtette, nem tud és nem akar dolgozni. Ilyenkor kétszeres fontos­sága van az osztrák közvélemény olyan fajtájú megnyilatkozásának, mint a­minő az osztrák nagyiparosok tegnapi gyűlésén kifejezésre jutott. Jelen volt ezen a gyű­lésen Körber miniszterelnök, sőt Lueger polgármester is, a­kinek pedig a háta mögött tudvalevőleg az osztrák közvéle­mény igen jelentékeny része sorakozik, úgy tekinthetjük hát ezt az enuncziá­­cziót, a­mi ezen a gyűlésen történt, mint a­melyik az osztrák gondolkodásnak hű kifejezője, és ezért megérdemli, hogy kü­lönös figyelemre méltassuk. Mi történt hát ezen a gyűlésen? Az, hogy egyhangúlag elfogadtak egy határozati javaslatot, a­melyet dr. Ko­­badsch Rudolf terjesztett elő. Ez a hatá­rozat, tekintve, úgymond, hogy egy igaz­ságos vám- és kereskedelmi szövetség mind a két állam, de különösen Magyar­­ország gazdasági érdekében áll, azt ajánlja, hogy indítsák meg a tárgyalásokat egy végleges vám- és kereskedelmi szövetség iránt. És hogy néz ki ez a végleges vám­­szövetség Kobadsh úr javaslata szerint? Nézzük a pontokat egyenként. Első követelmény : az átutalási eljá­rás egyszerűsítése. Ez így nagyon homá­lyosan hangzik, de aligha csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a bécsi iparosok akként akarják az átutalási eljárást egy­szerűsíteni, hogy Ausztriát megkímél­jék a Magyarországon fogyasztott osztrák czikkek fogyasztási adójának visszatérí­tésétől. Azután : egy közös legfőbb központi hatóság létesítése, a­mely a vámjogi ügyekben lenne illetékes. Vagyis : meg­teremtése egy új közös hatóságnak, a­mely közös természeténél fogva magá­tól értetődőleg az osztrák érdekeket szol­gálná. Gyerünk tovább : szétválasztása az eddig közös vámjövedéknek. Ez igen el­més módja lenne a magyar kvóta utóbbi, jelentékeny emelésének, mert hiszen tudvalevő, hogy az osztrák határ na­gyobb kiterjedésénél és nyugati fekvésé­nél fogva a vámbevételeknek mintegy 90 százalékát az osztrák finánczok szedik be. Ilyen formában szép egypár millió­val lehetne Magyarországot Ausztria ja­vára megadóztatni. Most jön a legszebb. Teljesen egyenlő elbánás a két állam kereskedőivel és ipa­rosaival, különösen a közszállításoknál. Csak a közös hivatalok és intézmények szállításainál vétessenek figyelembe a pá­lyázók a kvóta szerint. A két állam kö­telezze magát, hogy magánosok megrende­léseire nem lesz befolyással. Mit jelent mindez ? Azt, hogy Magyarország engedje esze, a tisztességérzete, a gavallériája paran­csolja ? Megmondhatja-e ennek a lánynak, hogy szereti, régen szereti már, de sohasem teheti nejévé, mert nehéz, bűnös rablánczok fűzik a­­ nővéréhez? Jogában áll-e igy meg­kétszerezni e szegény fiatal leány csalódá­sát s egyszerre lerántani őt az álmok világá­ból a szennyes valóságba? . . . Nem, ezt, ezt nem szabad tennie: ennek az imádandó fiatal leánynak, a­ki olyan meghatóan kéri, legyen őszinte hozzá — hazugsággal fog felelni . . . — úgy fogok beszélni magához, a­hogy a lelkiismeretem parancsolja — szólt kitérőleg. — Hinni fogom, akármit mond. Erre a szóra összerezzent: hinni fog neki akkor is, ha valótlanságot állít, ha megtagadva saját legszentebb érzéseit — hazudik majd neki . . . — Olyan nyughatatlan. Talán mondhatnám: boldogtalan is vagyok — kezdte ismét a leány bátortalanul.— Tudom, hogy maga nem fog ,nekem szándékosan fájdalmat okozni. Kitalál­tam azt is, hogy ragaszkodik hozzám,­— hi­szen nem szükséges arra eskü, fogadalom, hogy egy nő megérezze, mi mindenre lenne képes egy férfi érezte . . . Vannak órák, mikor való­ságos csodálat fog el maga iránt, máskor pe­dig csaknem­­ félek tőle. • Honnét jön ez ? Néha annyira szenvedni látszik, hogy gyötrő­dése kiüt az arc­ára, elhomályosítja a tekinte­tét, de a másik perczben már ismét oly önző­nek, léhának, sőt hazugnak — igen, hazug­nak — is látom, hogy remegve húzódom vissza tőle. Oh, ne lázadjon föl e szóért: hazug — nekem is fáj, hogy ki kell mondanom , de csak úgy várhatok teljes őszinteséget a részéről, ha a fejlődő, zsenge magyar ipart erősebb osztrák versenytársa által háborí­tatlanul megfojtani, mondjon le minden iparfej­lesztési akc­ióról, mondjon le még a re­ményről is, hogy valaha iparos­ állam lesz belőle, mert Magyarország arra van te­remtve, hogy Ausztriának adófizető gyar­mata legyen in aeternum . . . Ez az eddig ismeretessé vált egyetlen osztrák álláspont a kiegyezéssel szemben. A­mit ha nem lehet teljesíteni, hát — mondják ők — váljunk szét, hát inkább ne legyen semmiféle szövetség. Mi meg erre azt mondjuk , hála Istennek, hogy így van a dolog. Quos Deus vult perdere, prius dementat. Mindenki tudja, hogy a vámszövetség szétbomlása első­sorban az osztrák iparra fog súlyos, talán helyre­hozhatatlan csapást mérni. Azt is tudja mindenki, hogy ilyen feltételek mellett Ausztriának Magyarországgal sem végle­ges, sem ideiglenes vámszövetséget kötni nem lehet. A­mikor tehát az osztrák iparos­világ ilyen föltételeket állít föl, maga dol­gozik azon, hogy az a súlyos csapás rája mielőbb bekövetkezzék. Igazán nagy köszönettel tartozunk az osztrák iparosok gyűlésének, Körber mi­niszterelnökkel, Lueger polgármesterrel és Kobadsch dr. úrral, az indítvány szerkesztőjével együtt. Mert ezt a mi gyáva országunkat kényszeríteni kell a gazdasági önállóságra, a maga akaratá­ból talán sohasem merné azt megcsi­nálni. És kérjük is ezt a tisztelt bécsi társaságot, maradjanak meg rendületre- BUDAPEST 1900. NOVEMBER 1. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, esesz érre 28 Korona. Sürges szémi ara­belyban 8 fillér, vidéken 10 fillér ---------------­­--------------------------------­Főszerkesztő : Rollo I. alo­s. Szerkesztőség: és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdettés­nk­ nonpar mi♦ A mm Küzdelem. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: IQ. Lónyay Sándorné Már érezni lehetett a nyár közeledtét: május haldoklott az elvirágzott galagonyabokrok fö­lött ... A nagy kiterjedésü zöld kaszálókat nap­fény borította s a parasztházak szalmafedelei olyanok voltak a viruló lombok között, mint óriási, barna madárfészkek. A tearózsák már teljes pompájukban ékeskedtek a kertekben, az orgonavirágok utolsó, mámoros csókjaikat vál­tották a kolduló szellővel s a gabona már tele volt szórva reszkető, sárga porral ... A fé­szekből csicsergés hallatszott; a családi élet költészetével volt felmagasztosulva minden bokor . . . A leány apró kis kezeibe vette a férfi erős jobbját, s mélyen a szemeibe nézve, mintha legtitkosabb gondolatait is ki akarná olvasni belőlük, — Így szólt: — Maga a legjobb barátom, Imre, maga az egyetlen férfi, a­kivel nyiltan beszéltem a ki­vel hosszabb időn át együtt voltam. Most szük­ségem van önre. Megigéri-e, megigéri-e becsü­letszavára, mindenre, a­mi legkedvesebb előtte, múltja legédesebb óráinak emlékére, megigéri-e, hogy őszinte lesz hozzám ? A férfi keze reszketett a leány kezében. Te­kintetét lesütötte ez előtt a neki érthetetlen ideál előtt, a­kit olyan örömmel tett volna meg élete királynőjévé. Előre félt attól, a­mit a leány kérdezni fog tőle és akkor mit felelhet reám?” Hogyan fog válaszolni ? A szive szavára hallgasson-e vagy ugy feleljen, a hogy az m. ■ ____ .­­ .... — én is nyiltan beszélek vele . . . Ismét csak azt kérdem, honnan vannak kedélyének eme hullámzásai ? És nem tudok rá megfelelni ön­magamnak . . . — Biztosíthatom, hogy. . . . — Még tovább kell beszélnem. Lássa, már nem vagyok az a kis leány, a kinek akkor is­mert, a­mikor ide kerültem a zárdából a sógo­rom házához. Maga már akkor is mindennapos volt náluk, s ha kissé figyelt reám, észre kel­lett vennie, mennyire megváltoztam az utóbbi időben . . . Néhány hét óta nagyon sokat gon­dolkoztam, és különösen nagyon sokat­­ öre­gedtem. És félek a holnaptól — attól a hol­naptól, a­mely oly gyorsan bekövetkezik. — Tegnap megkérték a kezemet. A vőlegényjelölt nagyon vagyonos ember, nővérem, sógorom, összes rokonságom kívánja ez összeköttetést. A neve: Török Géza — hiszen ismeri. .Jóra­­való, derék ember, szorgalmas hivatalnok, azok közül való, a­kiknek minden legszebb, legne­mesebb tettük is magán hordja a mindennapi közönségesség bélyegét. Oh, én nem mondhat­nám, hogy gyűlölöm őt, sőt bevallom azt is, hogy bizonyos fokig szimpátiát érzek iránta — a közöny szimpátiáját. És tudom azt is, hogy a leányok sorsa a férjhezmenetel s hogy a leg­többnek közülök a szülői, vagy az ezeket he­lyettesítő tapasztalt személyiségek választják meg a férjnek valót. De engem ez éppen nem ragad el egy nyugodt, csendes, emóczió nélküli jövőnek a perspektívája — az ő oldala mellett. Ellensége vagyok annak a mesterkélt programm­­zenének, a­mely folyton-folyvást komor, dara­bos, szürke melódiát játszik. Az én muzsikám hangja csupa élet, erő és vágyakozás, és még Lapunk mai száma 28 oldal.

Next