Magyarország, 1900. november (7. évfolyam, 288-313. szám)

1900-11-01 / 288. szám

t tessék, mely különösen a magyarországi trón­öröklési rendre nézve beállhatna. A miniszter­­elnök aztán a törvénykönyvvel a kezében bizon­nyítgatta, hogy a főherczeg nyilatkozatával semmi változás a jelenleg érvényben lévő trón­öröklési renden be nem következett, hogy az 1723.­­ és II. t.-cz. tartalma és intencziói szi­gorúan betartattak, és hogy a trónörökös cselekménye nem páratlan, a nyilatkozata nem tartalmaz újítást, ha ennek daczára a magyar törvényhozás elé hozatik, annak oka az, hogy ezúttal a trónörökös cselekményéről volt szó, mely körülményt a miniszterelnök elég fontos­nak tartott arra, hogy azzal a törvényhozás foglalkozzék. Utal több főherczegnek nem egyenrangú hölgyekkel megkötött házasságára, melyek egészen hasonló elbírálás alá kerültek volna, ha az illető főherczegek trónörökösök lettek volna. A morganatikus házasságok intéz­ménye, igaz, nem felel meg a modern jog kö­vetelményeinek, de az uralkodó családok sza­bályaiban századok óta fennálló gyakorlat meg­honosította ezt az intézményt és minthogy bár­mely családnak joga van, senkit sem sértő, az országos törvényekbe nem ütköző családi sza­bályokat megalkotni, ezt a jogot az uralkodó­­háztól sem lehet megvonni. A «Hausgesetz» nem tartalmaz semmit, a mi törvényeinkbe ütköznék, nem is törvény az, hanem gyűjteménye az uralkodói házban ér­vényben levő házassági, vagyoni és családi intézkedéseknek.­­ Ezeket a házi szabályokat minden miniszter ismeri és hogy megnyugtassa a Házat is arra nézve, hogy a házassági sza­bályokba semmi olyasmi nincs, a­mi az ország törvényeibe ütköznék, felolvassa ezeket az in­tézkedéseket. Nagy mozgás keletkezett, midőn a miniszter­­elnök további fejtegetéseiben kijelentette, hogy az ő nézete szerint, a trónörökös neje, sajnos, sohasem lehet magyar királyné. Nem lehet azzá, nem a nemzet akarata miatt, ha­nem olyan­ akadályok miatt, melyeket erős el­határozással maga a férje elismert és fölállí­tott. Ez azonban nem akadályozza meg majd a nemzetet, hogy annak idején az a legmele­gebb érzelmekkel övezze körül azon díszes palemon, melyen hivatása leend, a jövő király családi szentélyét őrizni. Beszéde végén még a néppárt módosításával foglalkozott, melyet el nem fogadott. Kijelen­tette, hogy az abban foglalt princzipiális kije­lentéseket ő is macáévá tette, de azoknak a ható ártatlanságában ... és most éppen ő neki, a kiválasztottnak kellett biztatni, hogy a más karjába vesse magát . . . Óh ennek a gondo­latnak a mártíromsága! . . . Ő a hóhér, a­ki a biztos megsemmisülésnek adja oda áldozatát. Vagy talán lenne még idő reá, hogy új életet kezdjen vele, valahol messze, idegen ország­ban? Lehetséges volna-e, hogy ez az angyal megtisztítsa régi bűneitől? Vájjon feltalálná-e még újra a hívők mosolyát a bálványa lá­bainál? .... Forró, száraz szemeit kétségbeesetten emelte az égnek felhőtlen azúrjára ... És ő, a­ki ré­gen nem hitt már Istenben, ő, a­ki nem riadt vissza semmi szentségtöréstől, most kegyelmet várt a félelmetes Végtelentől... De az a nagy, határtalan Semmi rejtelmes és mozdulatlan maradt, és akkor ő, az elkeseredés keresztjáró útjának utolsó stácziójára ért, agyongyötrött ember, szivében megátkozta ennek a ki­fürkészhetetlen, szeplőtelen kékségnek a hideg­ségét . , , Fel akart ugrani a helyéről, hogy elfelejtkez­zen mindenről, hogy a leánynak lábai elé boruljon és odakiáltsa neki egész szen­vedélyét. — Szeretlek, szeretlek tégedet. . . Szeretlek mint az örült a rögeszméjét, és ez a szerelem fáj nekem, beteggé tesz, megöl ... Ki akar­lak vetni a lelkemből, a gondolataimból, a vé­remből, mert félek, hogy nem lesz erőm le­mondani rólad. . . Szeretlek, a­mióta legelőször megláttalak, és nem mertem kimutatni előtted, a­mit érezek, mert érdemetlen vagyok reád, mert féltem, hogy szerencsétlenség jár nyo­momban. . . És inkább kívántam élni mellet­ted, nem érintve téged , mint barátod, sem­hogy megtudva a valót, undorral forduljon el tősem tiszta lelked. . . És most, hogy ezt meg­törvényben nincs helyük, éppen mert csak elvi jelentőségűek és nem sarkalatos tételei a tör­vényjavaslatnak. Majd felkérte a Házat, hogy kerülje az érzelmi összeütközéseket. Hagyjuk azt a szentélyt, melynek meg lesz az a bol-­­ dogsága, melyet minden magyar ember mele­gen óhajt A jobboldal zajosan tapsolt a miniszterelnök­nek, miniszter­társai és barátai üdvözlésére siettek és szívélyes tüntetést rendeztek mellette. Az ülés végén még Endrey Gyula interpellált a helységnevekről szóló törvény végrehajtása dolgában. Részletes tudósításunk a következő: Elnök Perczel Dezső: Az ülés kezdete 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyvének felolvasása és hitelesí­tése után következik a napirend: A trónörökös házassága. Rátkay László: Minden lemondást tudomásul kellene venni, ha szabad rendelkezésünk van. Min­dent, a­mit mondani fog, a hazaszeretet mondatja vele. (Helyeslés.) Mit akar a kormány ? Azt akarja, hogy a trónörökös nyilatkozatát a magyar törvény­­hozás beiktassa. Igaza van Holló Lajos képviselőnek, a­ki tegnapi beszédében azt mondotta, hogy nem lett volna szabad a nemzetet befejezett tény elé állí­tani. A kormányt éri ezért a felelősség, mert az 1867. IIL t­ cz.-et figyelmen kívül hagyta. 1723-ban, midőn megalkották a törvényt, azt hitte a nemzet, hogy a trónöröklés kérdése úgy van szabályozva, mint a csillagok járása, azt hitte a nemzet, hogy már­ványba van vésve e törvény és most arról kell meg­győződni, hogy ez vita tárgyát képezheti, hogy ez nincs márványba vésve. E tárgy megbeszélésénél három vezérfonalat tart szem előtt: kutatja, mik voltak azok a viszonyok, milyen volt a nemzet hely­zete, midőn az 1723. törvényeket megalkotta; másod­szor, mi volt a vezérlő gondolat, mely ezt a törvényt megteremtette, harmadszor mi a törvény lelke? Festi a múlt században történt eseményeket, a­miknek vázolása után arra a konklúzióra jut, hogy a nem­zetet nem a Habsburg-ház iránti szeretet vezérelte, midőn e törvényeket megalkotta, hanem vezérelte az az adott helyzet s az a törekvés, hogy a nemzetet megkíméljék a belvillongásoktól és biztosítsák a nemzet békéjét. Áttér ezután magára a törvény ma­gyarázatára, melyet egyes jogászok igen ferdén s nem a nemzet jogai szerint magyaráznak, mert né­zete szerint minden törvényt csak magyar törvények alapján lehet magyarázni. A törvényben pedig a házi törvényre történik hivatkozás, a­melyet a ma­gyar törvényhozás nem ismer és soha be nem czik­­kelyezett. Ez nem lehet irányadó a magyar nemzet előtt. Szeretné tudni a miniszterelnök véleményét arra nézve, hogy a jövendőbeli király felesége ki­­■­rályné lesz e ; igen vagy nem? Mert a trónörökös mondtam neked, egyúttal búcsúzom is tőled: csak a lelked egy zugába rejted el a tudatot, hogy úgy, olyan mélyen, olyan lángolan szeret­telek, a­hogy már nem is akartalak, s hogy számot vetve a saját nyomorúságommal, az isteni és az emberi törvényekkel, a legszebb, legédesebb, legszentebb emlékeimmel, ez az érzés boldogtalanná tenni mégsem tudott... Mindezt meg akarta neki mondani, egyszer, egyetlen egyszer, hogy tudja, ő is szenved érte, miatta. De azután mégis erőt vett rajta a féle­lem ; hátha meg fogja vetni, ha mindent meg­tud? Az ő ártatlan lelke nem érti még meg a a húsnak csábító szavát... Felállott helyéről és megfogta a fiatal leány­nak mind a két kezét. — Az élet fizikai kérdés, Margit — szólott tompa, színtelen hangon — s egész filozófiája abban áll, hogy a tények aprólékos pácait és az alapelvek stabilitását helyesen felismerjük. A je­len pedig csak előszava annak a könyvnek, melyet egykor unokáink fognak olvasni. És az végeredményében egyre megy, ha ez az elő­szó fekete, vagy rózsaszín tintával van is meg­írva. A Török Géza oldalán nyugalom, jólét, kényelem vár reá. Ha nem lesz sok napsugár az életében, egyben bizonyos lehet: zivatar sem lesz. És ez magában véve is sokat ér. Az egyforma halvány fényhez meg majd hozzászokik a szeme s egy idő múlva már el sem bírná a lángoló napnak emésztő tüzét, vakitó, déli világosságát . . . Barátságomra hi­vatkozott, a­mikor tanácsomat kérte, ennek a barátságnak a nevében mondom én most ma­gának, édes Margit. Török Géza olyan ember, a­ki ki fogja tudni érdemelni becsülését — fo­gadja el ajánlatát . . . És erőszakosan kitépve jobbját a leány gyenge kezei közül, elfutott, luiat egy őrült, nyilatkozata szerint nem lesz királyné, mert morga­natikus házasságot kötött. De a magyar házasságjog nem ismer morganatikus házasságot, ezt a magyar nép milliói nem értik meg. Emlékeztet arra, hogy a karok és rendek, mi­előtt megalkották volna a törvényt, küldöttséget akar­tak meneszteni az osztrák örökös tartományokhoz, azokkal együtt akarván megkötni e kérdést, de III. Károly felvilágosította őket, hogy ő abszolút hata­lommal képviseli az örökös tartományokat. Be lesz-e czikkelyezve a törvény, daczára annak, hogy az nem felel meg a magyar közjognak ? Elég-e nekünk a miniszterelnök azon kijelentése, hogy e törvények úgy vannak meg, a­mint ő mondja? Törvényről lé­vén szó, nekünk nem elég a miniszterelnök nyilat­kozata. nekünk okmányok kellenek, mert kü­­lönben felelősek leszünk utódaink előtt. Nem akar foglalkozni a nyilatkozat alaki hibáival, bár azokhoz szó fér, s reméli, hogy ebbe nem folyt be a miniszterelnök, a­ki bizonyára másképp fogalmazta volna meg a nyilatkozatot. Hi­szen ez a nyilatkozat lerlázza az apát a gyermek előtt, a hitvest a hitves előtt. (Igaz! I­gy van!) Ez a nyilatkozat most a trónörökös magánnyilatkozata, de amint b­ezikkelyeztetik, akkor már az törvény. Hát midőn Árpádot a vezérek felemeljék a pajzsukra, akkor egyútt­­l megállapították talán a felesége szár­mazását is? Minden magyar asszony úgy születik, hogy királyné lehessen. (Taps.) Hát hol a szabadság, az egyenlőség gondolata? Miért? Talán azért, mert van az uralkodóháznak egy házitörvénye ? Hát mi­­előttünk, szabadságszerető nép előtt többet ér a gothai kalendárium, mint a magyar törvény ? Mi lesz akkor, ha a trónörökös, mint király, azt a törvény is meg akarja változtatni? Hentaller Lajos: Akkor visszaczikkelyezik. (De­rültség.) Rátkay László: De azért azt mondja a nép: az én nagy gondolataimat még a királyi családnak sem vetem alá. A javaslatot nem fogadom el. (Éljenzés a baloldalon.) Buzáth Ferencz jegyző: Polczner Jenő. Beszkey Gyula: Hát az udvari tanácsosok nem beszélnek. A czímet meg kell érdemelni. (Derültség.) Polczner Jenő: Tisztelt Ház! (Nagy zaj. Föl­kiáltások balról. Ne beszélj addig, míg odaát disz­kurálnak.) Elnök: A képviselő urak ne zavarják a saját szó­nokukat. Olay Lajos: Majd ha a miniszterelnök beszél, mi fogunk társalogni Polozner Jenő: Ez a javaslat nem más, mint túlhajtott lojalitás. Nem akarják meghallgatni az igazságot csak azért, hogy a trónhoz dörgölődzze­­nek. (Igaz! ügy van!) Azt akarják beczikkelyezni, hogy az uralkodóházban ősidőktől fogva fennállónak mondott házirend a magyar nemzetre is kötelező erővel bírjon ; azt akarják beiktatni, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg nem kötött egyenrangú házassá­got. Hát ez a felfogás ellenkezik a magyar magán- és közjoggal és a magyar nemzet szabadságszereteté­­vel. (Helyeslés.) Ehhez a beczikkelyezéshez egyetlen egy hazafinak sem szabad hozzájárulnia. A trónörö­kös lemondhat saját trónöröklési igényéről,­­ de felesége, jövendő gyermekei igényeiről lemondani joga nincs és nem is lehet ! (Igaz! ügy van!) Min­den magyar asszony egyenjogú a férjével, hát csak a magyar királyné ne lehessen az? Azt akarják törvényezikkbe beczikkelyezni, hogy a trónörökösö­dés rendjét ne a magyar országgyűlés, hanem a házi törvény állapítsa meg, a­mely pedig nálunk soha kihirdetve nem volt! A javaslatot nem foga­dom el. Az elnök az ülést 5 perc­re felfüggeszti. A miniszterelnök beszéde: Széll Kálmán miniszterelnök, T. képviselőházi (Halljuk ! Halljuk !) Midőn először megvillant agyam­ban ez az eszme, hogy ezt a nyilatkozatot, a­mely­nek beczikkelyezéséről szó van, a magyar törvény­­könyvbe be kell iktatni és ez iránt megtettem ja­vaslatomat, azon meggyőződésben voltam, hogy nem alkotmányunk sérelmével és megrontásával, nem közjogunknak félrelökésével, hanem alkotmányunk szellemében és értelmében járok el, és közjogunk integritását tartom fenn, a­midőn eképpen járok el. (Helyeslés jobbfelől) És azok, a­miket­ én e kétnapi vita alatt hallottam, és azok, a­miket olvastam, ebben a meggyőződésemben engem megingatni ké­pesek nem voltak. (Helyeslés a jobb- és balolda­lon. Felkiáltások a szélsőbaloldalon. Gondoltuk.) Én azt hiszem, hogy a törvényhozás iránti tiszteletnek adtam legfényesebb tanújelét akkor, a midőn ezt az álláspontot foglaltam és elejétől fogva; a midőn elhatároztam, hogy oly javaslatot teszek, hogy ide kell hozni a kérdést: ebbe a terembe; én a tör­vényhozásnak ítélete, elhatározása alá akarom szu­bmittálni azt, vizsgálja meg: ez a nyilatkozat, a­melyről szó van, egyezik-e alkotmányunkkal és azok­kal az alaptörvényekkel, a­melyekkel egyeznie kelL (Helyeslés jobbfelőL Mozgás és felkiáltások a szélső­­baloldalon: A mikor már fait­ accomplit! Zaj. Hall­juk! Halljuk' Elnök csenget.) Akkor, a midőn ezt a tiszteletet írulvai el, akkor, bocsánatot Budapest, 1900. csütörtök november 1. MAG­YARORSZÁG — I Mill­ ...............................­­ .................................... — 3

Next