Magyarország, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)

1901-01-01 / 1. szám

Budapest, 1901. kedd, január 1 HAGYABOESZAO­ dik. úgy halljuk azonban, hogy azokat, kik a miniszterelnök holnapi beszédéből a közelgő választásokra vonatkozó kijelentéseket, várnak, csalódni fognak. Forrásunk szerint Széll Kál­mán a parlament utolsó tanácskozásainak fo­lyamán oly gyakran fejtette ki a maga nézeteit a szabadel­vűpárt, politikájáról, hogy ez a holnapi napon csupán arra fog szorít­kozni, hogy politikájának ismert sarkté­teleit újból hangoztassa és rámutasson arra, hogy a jelenlegi országgyűlésnek még annyi munkája van, hogy sem ő, sem az országgyű­lés nem ér még rá a választásokkal fog­lalkozni." Angolok toborzása Erdélyben. Meglepő, szinte hihetetlenül hangzó hírt­ jelentenek a N. Fr. Pr.-nek Nagyszebenből. Azt tudniillik, hogy az erdélyi részekben az angolok katoná­kat toborzanak Transsvárba. Minden fölcsapott katona 800 frt foglalót kap. Reméljük, hogy a kormány utána fog nézni, mi igaz eb­ben a hírben, és ha igaz, hát meg fogja akadályozni, hogy Magyarország azoknak a hajdani német fejedelemségeknek a szín­vonalára sülyedjen, a­melyek pénzért adták el alattvalóik vérét és életét az angol hatalmi czélok számára. Lovat eladunk szivesen, de — embert nem ! Megszűnt, párt. Brassóból jelentik ne­künk : A szászok egy frakcziója, a föld szászok pártja megszűnt. Lapjuknak, a Kronstädter Tagblattnak kiadását felfüggesztették és ezt be­olvasztották a Kronstädter Zeitungba, mely a mérsékelt szászok orgánuma. Társadalmi szempontok az örök­jogban. — A köteles rész. — addig ma a legújabb közgazdasági irányzat épp a modern általános gazdaság-társadalmi törek­vésekből kiindulva igyekszik bizonyos irányban és bizonyos mértékig a végrendelkezési szabad­ság határait kiterjeszteni és annak korlátjait, főleg a kötelesrész tekintetében megszüntetni. Ezt a fordulatot a kötelesrész intézményének már régóta észlelt káros közgazdasági követ­kezményei idézték elő, a kötelesrész ugyanis elaprózza a vagyont. Ez a vagyont elaprózó ha­tása ingó vagyonnál, továbbá nagy kiterjedésű ingatlanoknál az általános nemzeti érdekek szempontjából nemcsak nem káros, hanem sok esetben hasznos is. Táj- és szözépbirtokoknál, továbbá egyes ember tulajdonát képező ipari és k­ereskedelmi vállalatnál azonban feltétlenül káros. Az ipari és kereskedelmi vállalat, ha az ala­pítónak nincs módjában azt egyik vagy másik gyermekére a maga egészében ráhagyni, az alapító halála után a legtöbb esetben megszű­nik, megfojtja a köteles rész. Ha ugyanis tény­leg meg akarnak az örökösök osztozni, akkor éz ipse elkerülhetetlen az üzlet felszámolása; ha pedig az egyik testvér átveszi az üzletet s örököstársai kielégítése czéljából adósságokat csinál, ez a nagy adósság a legelső rossz üz­leti év után könnyen veszélybe döntheti a vál­lalatot. A közgazdasági írók nagy része a százados angol kereskedőházak és ipari vállalatok hosz­­szú virágzását és folytonos erősödését annak tulajdonítja, hogy az angol örökjég tért en­ged a szabad végrendelkezésnek és nem ismeri a köteles részt. Mi, a­kik manapság annyira iparkodunk ön­álló magyar ipart, és nemzeti kereskedelmet te­remteni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az örökösödési jog e mélyreható közgazdasági hatását. E közgazdasági hatás még szembetűnőbb a kis- és középbirtokoknál. A mezőgazdaság természetéből folyik ugyanis, hogy bizonyos minimumnál kisebb területen már nem űzhető haszonnal; hozzájárul ehhez a szükséges ins­trukczi­ónak (épületek, állatállo­mány, gépek stb.) drága volta, a­mely instruk­­czió — ha a birtok maga apró részekre oszlik is el — természetben legtöbbnyire föl nem osztható. A kis- és középbirtokra nézve tehát valósá­,­gos csapás a köteles rész intézménye; Íme a példák: Egy 10 holdas parasztgazda még egy függet­len gazdasági és politikai individuum; van sa­ját háza, pajtája, csűre, pinczéje,­­ ökre, lova, ekéje, szőlőcskéje, egyszóval jól berendezett kis gazdasága; hasznos eleme a nemzeti ter­melésnek, független polgára a hazának, ereje és kiapadhatatlan forrása a magyar fajnak. Mi történik azonban az ő szép kisgazdaságával akkor, ha az Isten e földi javakhoz még vagy öt fiút is adott neki? A köteles rész szét fog­ja azt forgácsolni ér­téktelen darabokra; még 10 holdon lehetett rendszeres váltógazdaságot űzni, 2 holdon már nem lehet; a csűr, a pajta, a pincze ahhoz a 10 holdhoz volt építve, azokat most ötfelé szétosztani nem lehet. A szegény örökösök mindenfélekép próbál­ják megoldani ezt a fogas kérdést. Vagy átve­szi az egyik testvér a többitől adósságra az egészet; ennek a mai rossz viszonyok közt pár évi keserves küzködés után majdnem biztosan liezitáczió a vége; vagy felosztják természetben, s lesz mindegyikből 2 holdas napszámos em­ber, s űznek kis földeiken rablógazdaságot, vagy (a­mi szintén gyakori) eladják a birtokot, meg­osztoznak az árán s egy év alatt elköltik azt, mert a pénz gömbölyű és könnyen gurul. Mind a három esetben el fog pusztulni egy tisztes­séges, jómódú paraszt család s lesz a gyerme­kekből öt proletár, a kik elvervén a kis apai örökséget, szaporítani fogják a nagyvárosok munkátlan elemét; egyik sem tud semmi más mesterséget csak a­mit otthon látott az apja mellett: a földmivelést; földje meg, a­mit mű­velhetne, nincsen, így pusztítja a magyar parasztságot a köte­les rész, s növeli a munkanélküli, elégedetlen mezőgazdasági munkások tömegét. A székelyföldön már kézzelfogható szomorú agyaggá ír—rivalfsam— " -r­sssssssss­ssm Budapest, decz. 31. Napról-napra növekszik azoknak a száma, a­kik öröklési jogunk reformjánál elsősorban a közgazdasági és társadalom-politikai szemponto­kat kívánják irányadóknak tekinteni. És míg azelőtt a családi és általános társadalmi érde­kek szempontjából Európaszerte a­ végrendel­­kezési szabadságnak megszorítását követelték, kézzel bonczolom az erkölcsi hullát, hogy meg­ismerjem az életnek, a cselekedeteknek titkos rugóit, a­ki oly­annyiszor nem is a szívemmel, csak a beteggé finomult idegeimmel, dekadens világfelfogásommal élem ezt az életet , most felgyúrt ujjakkal, nagy, fehér kötényben egy kórháznak konyhájában szelem a burgonyát és imádkozom az olvasót! Én vagyok-e valóban az, a­ki jól érzem ma­gam e végtelenül jó, szent, de egyszerű, jám­bor teremtések között, mikor a másik énem egészen kijön sodrából, ha szemtől-szembe kell állnom, valahol a síkos parketten, olyan társa­ságbeli emberrel, a­ki nem ismeri vagy nincs tisztában a mindennapi érintkezés formaságai­val, dogmáival ?! Hiszen, a­mikor nem érzem a szívemet, csak gondolkodom, még beszélni , hallok mást és megfigyelem az embereket, min­dig az agy velejük súlyát mérlegelem, és indo­kolatlanul nagy igényeket támasztok az iránt, a­kinek a lelkét először lapozom át. . . Én, a zaklatott lelkű, nyugtalan, sokszor indolens és szkeptikus teremtés, a­ki annyiszor unatkoztam a felületes, de felszínesen mégis csillogó szel­lemű emberek között, itt nyugodt, gondtalan vagyok, tudok hinni Istenben, bízni az embe­rekben és tudom szeretni a világ minden szen­vedőjét. . . Egy pillanatra mégis elszálltak a gondo­lataim. Hirtelen, a­nélkül, hogy számot tudtam volna adni az okáról, egy álom csókolta meg a lelkemet. Semmiség volt ... Az emlékeimnek egy hozzám tévedt fehér foszlánya, könybe vesz­ő mosoly, egy fantom az éjszakáim misztikus álomlátásaiból . . . vagy talán csak illat az életemnek valamelyik legszebb májusából, ami a kápolna kicsiny szentélyén, a folyosók csönd­jén át hozzám osont. És a gondolatom utána szállt ... • Valaki megérintette a vállamat. Hátra néz­tem. Ágota testvér volt. Tudtam miért jött, az emelet egyik termében a tizenhetes ágyban feküdt egy nagybeteg, a­kinek meg voltak már számlálva a napjai, és a kinek megígértem, hogy én zárom le a szemeit. Míg felsiettem a lépcsőkön, szomorúan gon­doltam el: — megint kihűl körülöttem egy szív ... Az első teremben két sor ágy között kellett elhaladnom. A betegek többnyire ismertek, hal­kan köszöntöttek s a legelső ágyból egy öreg asszony nyújtotta ki felém a karjait. Ez a sze­gény asszony egyszer sirva mondta, hogy ha lát, mindig a leánya jut eszébe. Rajongással szereti a leányát, a­ki valahol az idegenben nevelőnő, és boldog, ha róla beszélhet, boldog, ha megsimogatom a főkötőjét . . . Azt képzeli olyankor, hogy a­ gyermeke va­gyok. . Mellette egy fiatal asszony nevet, mindig ne­vet, s ha szólok hozzá, rádobja magát a ván­­kosára és úgy kaczag . . . Hisztérikus. A túlsó oldalról halk jajgatás hallatszik, s mikor arra fordulok, megismerem a kis Ellát, a­mint uj­jaival a homlokára mutat, örült, főfájásai van­nak, s azt állítja, a­míg homlokán van a kezem, szűnnek a kínjai. Az utolsó ágyban mozdulat­lanul fekszik egy negyvenes asszony. Csügged­ten mondja: még mindig élek! A másik teremben már az ajtónál feltűnt, hogy az egyik ágy körül ott a spanyolfal. A többi beteget csaknem közömbösen hagyja ez a látvány, pedig tudják, hogy az a fal haldoklót takar. Odasiettem Ágota testvérrel Oh Istenem, a halált megszokni sohasem lehet. Sok életet láttam már kihunyni, soha sem a kíváncsiság vezetett, egyedül az ember­szeretet, de az utolsó perc­ek tusájának a lá­tása még mindig beteggé tesz. De azért, ha látok elégedetlen embert, a­ki nincsen kibékülve a sorsával és zúgolódik, el­lene, szeretném elvinni a kórházak betegszo­báiba, a­hol a halál győzi le az életet. Szeret­ném, hogy megemelgesse a kereszteket és ösz­­szehasonlítsa a magáéval, hogy látna embere­ket szenvedni, meghalni és beleégne szívébe a megnyugtató igazság, hogy ez az élet nemezes, csak átmenet . . . Ott tanulja csak meg az ember, hogy semmit sem ér az egész szép, napsugaras, mámoros élet, ha ér­téket nem ad­tak annak tetteink, és borzasztó szembenézni az ismeretlen, titokzatos világgal, ha a mögöt­tünk hagyott utón nem tudtuk megszeretni a szenvedést! Az én szegény kis betegem még megismert engem. Itt, messze a hazájától, nem is volt neki kivülem senkije. Én is csak azóta isme­rem, mióta betegen fekszik, és a­mióta ismer, mélységes ragaszkodással csüng rajtam. Isme­rem az egész életét — nincs benne semmi, a­mi annak örömet adott volna ; — ismerem a lelkét — tiszta, mint a gyémánt — csak egy öröme, egy bánata van: az édes­anyja, a­ki valahol, távol innét, a Szajna partján küzd az életért, a­kit most már ő sem segíthet többé, mert meg kell halnia . . . Tudta a sorsát, s önmagáért nem is félt többé. Csak az anyja, az édes­anyja bánatáért fájt a szíve, azt megsiratta, előre megszen­vedte. Engem kért meg, hogy ha meg fog halni, én írjam meg neki, de nagyon gyönge­ 3

Next