Magyarország, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)
1901-01-01 / 1. szám
Budapest, 1901. kedd, január 1 HAGYABOESZAO dik. úgy halljuk azonban, hogy azokat, kik a miniszterelnök holnapi beszédéből a közelgő választásokra vonatkozó kijelentéseket, várnak, csalódni fognak. Forrásunk szerint Széll Kálmán a parlament utolsó tanácskozásainak folyamán oly gyakran fejtette ki a maga nézeteit a szabadelvűpárt, politikájáról, hogy ez a holnapi napon csupán arra fog szorítkozni, hogy politikájának ismert sarktételeit újból hangoztassa és rámutasson arra, hogy a jelenlegi országgyűlésnek még annyi munkája van, hogy sem ő, sem az országgyűlés nem ér még rá a választásokkal foglalkozni." Angolok toborzása Erdélyben. Meglepő, szinte hihetetlenül hangzó hírt jelentenek a N. Fr. Pr.-nek Nagyszebenből. Azt tudniillik, hogy az erdélyi részekben az angolok katonákat toborzanak Transsvárba. Minden fölcsapott katona 800 frt foglalót kap. Reméljük, hogy a kormány utána fog nézni, mi igaz ebben a hírben, és ha igaz, hát meg fogja akadályozni, hogy Magyarország azoknak a hajdani német fejedelemségeknek a színvonalára sülyedjen, amelyek pénzért adták el alattvalóik vérét és életét az angol hatalmi czélok számára. Lovat eladunk szivesen, de — embert nem ! Megszűnt, párt. Brassóból jelentik nekünk : A szászok egy frakcziója, a föld szászok pártja megszűnt. Lapjuknak, a Kronstädter Tagblattnak kiadását felfüggesztették és ezt beolvasztották a Kronstädter Zeitungba, mely a mérsékelt szászok orgánuma. Társadalmi szempontok az örökjogban. — A köteles rész. — addig ma a legújabb közgazdasági irányzat épp a modern általános gazdaság-társadalmi törekvésekből kiindulva igyekszik bizonyos irányban és bizonyos mértékig a végrendelkezési szabadság határait kiterjeszteni és annak korlátjait, főleg a kötelesrész tekintetében megszüntetni. Ezt a fordulatot a kötelesrész intézményének már régóta észlelt káros közgazdasági következményei idézték elő, a kötelesrész ugyanis elaprózza a vagyont. Ez a vagyont elaprózó hatása ingó vagyonnál, továbbá nagy kiterjedésű ingatlanoknál az általános nemzeti érdekek szempontjából nemcsak nem káros, hanem sok esetben hasznos is. Táj- és szözépbirtokoknál, továbbá egyes ember tulajdonát képező ipari és kereskedelmi vállalatnál azonban feltétlenül káros. Az ipari és kereskedelmi vállalat, ha az alapítónak nincs módjában azt egyik vagy másik gyermekére a maga egészében ráhagyni, az alapító halála után a legtöbb esetben megszűnik, megfojtja a köteles rész. Ha ugyanis tényleg meg akarnak az örökösök osztozni, akkor éz ipse elkerülhetetlen az üzlet felszámolása; ha pedig az egyik testvér átveszi az üzletet s örököstársai kielégítése czéljából adósságokat csinál, ez a nagy adósság a legelső rossz üzleti év után könnyen veszélybe döntheti a vállalatot. A közgazdasági írók nagy része a százados angol kereskedőházak és ipari vállalatok hoszszú virágzását és folytonos erősödését annak tulajdonítja, hogy az angol örökjég tért enged a szabad végrendelkezésnek és nem ismeri a köteles részt. Mi, akik manapság annyira iparkodunk önálló magyar ipart, és nemzeti kereskedelmet teremteni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az örökösödési jog e mélyreható közgazdasági hatását. E közgazdasági hatás még szembetűnőbb a kis- és középbirtokoknál. A mezőgazdaság természetéből folyik ugyanis, hogy bizonyos minimumnál kisebb területen már nem űzhető haszonnal; hozzájárul ehhez a szükséges instrukcziónak (épületek, állatállomány, gépek stb.) drága volta, amely instrukczió — ha a birtok maga apró részekre oszlik is el — természetben legtöbbnyire föl nem osztható. A kis- és középbirtokra nézve tehát valósá,gos csapás a köteles rész intézménye; Íme a példák: Egy 10 holdas parasztgazda még egy független gazdasági és politikai individuum; van saját háza, pajtája, csűre, pinczéje, ökre, lova, ekéje, szőlőcskéje, egyszóval jól berendezett kis gazdasága; hasznos eleme a nemzeti termelésnek, független polgára a hazának, ereje és kiapadhatatlan forrása a magyar fajnak. Mi történik azonban az ő szép kisgazdaságával akkor, ha az Isten e földi javakhoz még vagy öt fiút is adott neki? A köteles rész szét fogja azt forgácsolni értéktelen darabokra; még 10 holdon lehetett rendszeres váltógazdaságot űzni, 2 holdon már nem lehet; a csűr, a pajta, a pincze ahhoz a 10 holdhoz volt építve, azokat most ötfelé szétosztani nem lehet. A szegény örökösök mindenfélekép próbálják megoldani ezt a fogas kérdést. Vagy átveszi az egyik testvér a többitől adósságra az egészet; ennek a mai rossz viszonyok közt pár évi keserves küzködés után majdnem biztosan liezitáczió a vége; vagy felosztják természetben, s lesz mindegyikből 2 holdas napszámos ember, s űznek kis földeiken rablógazdaságot, vagy (ami szintén gyakori) eladják a birtokot, megosztoznak az árán s egy év alatt elköltik azt, mert a pénz gömbölyű és könnyen gurul. Mind a három esetben el fog pusztulni egy tisztességes, jómódú paraszt család s lesz a gyermekekből öt proletár, a kik elvervén a kis apai örökséget, szaporítani fogják a nagyvárosok munkátlan elemét; egyik sem tud semmi más mesterséget csak amit otthon látott az apja mellett: a földmivelést; földje meg, amit művelhetne, nincsen, így pusztítja a magyar parasztságot a köteles rész, s növeli a munkanélküli, elégedetlen mezőgazdasági munkások tömegét. A székelyföldön már kézzelfogható szomorú agyaggá ír—rivalfsam— " -rsssssssssssm Budapest, decz. 31. Napról-napra növekszik azoknak a száma, akik öröklési jogunk reformjánál elsősorban a közgazdasági és társadalom-politikai szempontokat kívánják irányadóknak tekinteni. És míg azelőtt a családi és általános társadalmi érdekek szempontjából Európaszerte a végrendelkezési szabadságnak megszorítását követelték, kézzel bonczolom az erkölcsi hullát, hogy megismerjem az életnek, a cselekedeteknek titkos rugóit, aki olyannyiszor nem is a szívemmel, csak a beteggé finomult idegeimmel, dekadens világfelfogásommal élem ezt az életet , most felgyúrt ujjakkal, nagy, fehér kötényben egy kórháznak konyhájában szelem a burgonyát és imádkozom az olvasót! Én vagyok-e valóban az, aki jól érzem magam e végtelenül jó, szent, de egyszerű, jámbor teremtések között, mikor a másik énem egészen kijön sodrából, ha szemtől-szembe kell állnom, valahol a síkos parketten, olyan társaságbeli emberrel, aki nem ismeri vagy nincs tisztában a mindennapi érintkezés formaságaival, dogmáival ?! Hiszen, amikor nem érzem a szívemet, csak gondolkodom, még beszélni , hallok mást és megfigyelem az embereket, mindig az agy velejük súlyát mérlegelem, és indokolatlanul nagy igényeket támasztok az iránt, akinek a lelkét először lapozom át. . . Én, a zaklatott lelkű, nyugtalan, sokszor indolens és szkeptikus teremtés, aki annyiszor unatkoztam a felületes, de felszínesen mégis csillogó szellemű emberek között, itt nyugodt, gondtalan vagyok, tudok hinni Istenben, bízni az emberekben és tudom szeretni a világ minden szenvedőjét. . . Egy pillanatra mégis elszálltak a gondolataim. Hirtelen, anélkül, hogy számot tudtam volna adni az okáról, egy álom csókolta meg a lelkemet. Semmiség volt ... Az emlékeimnek egy hozzám tévedt fehér foszlánya, könybe vesző mosoly, egy fantom az éjszakáim misztikus álomlátásaiból . . . vagy talán csak illat az életemnek valamelyik legszebb májusából, ami a kápolna kicsiny szentélyén, a folyosók csöndjén át hozzám osont. És a gondolatom utána szállt ... • Valaki megérintette a vállamat. Hátra néztem. Ágota testvér volt. Tudtam miért jött, az emelet egyik termében a tizenhetes ágyban feküdt egy nagybeteg, akinek meg voltak már számlálva a napjai, és a kinek megígértem, hogy én zárom le a szemeit. Míg felsiettem a lépcsőkön, szomorúan gondoltam el: — megint kihűl körülöttem egy szív ... Az első teremben két sor ágy között kellett elhaladnom. A betegek többnyire ismertek, halkan köszöntöttek s a legelső ágyból egy öreg asszony nyújtotta ki felém a karjait. Ez a szegény asszony egyszer sirva mondta, hogy ha lát, mindig a leánya jut eszébe. Rajongással szereti a leányát, aki valahol az idegenben nevelőnő, és boldog, ha róla beszélhet, boldog, ha megsimogatom a főkötőjét . . . Azt képzeli olyankor, hogy a gyermeke vagyok. . Mellette egy fiatal asszony nevet, mindig nevet, s ha szólok hozzá, rádobja magát a vánkosára és úgy kaczag . . . Hisztérikus. A túlsó oldalról halk jajgatás hallatszik, s mikor arra fordulok, megismerem a kis Ellát, amint ujjaival a homlokára mutat, örült, főfájásai vannak, s azt állítja, amíg homlokán van a kezem, szűnnek a kínjai. Az utolsó ágyban mozdulatlanul fekszik egy negyvenes asszony. Csüggedten mondja: még mindig élek! A másik teremben már az ajtónál feltűnt, hogy az egyik ágy körül ott a spanyolfal. A többi beteget csaknem közömbösen hagyja ez a látvány, pedig tudják, hogy az a fal haldoklót takar. Odasiettem Ágota testvérrel Oh Istenem, a halált megszokni sohasem lehet. Sok életet láttam már kihunyni, soha sem a kíváncsiság vezetett, egyedül az emberszeretet, de az utolsó percek tusájának a látása még mindig beteggé tesz. De azért, ha látok elégedetlen embert, aki nincsen kibékülve a sorsával és zúgolódik, ellene, szeretném elvinni a kórházak betegszobáiba, ahol a halál győzi le az életet. Szeretném, hogy megemelgesse a kereszteket és öszszehasonlítsa a magáéval, hogy látna embereket szenvedni, meghalni és beleégne szívébe a megnyugtató igazság, hogy ez az élet nemezes, csak átmenet . . . Ott tanulja csak meg az ember, hogy semmit sem ér az egész szép, napsugaras, mámoros élet, ha értéket nem adtak annak tetteink, és borzasztó szembenézni az ismeretlen, titokzatos világgal, ha a mögöttünk hagyott utón nem tudtuk megszeretni a szenvedést! Az én szegény kis betegem még megismert engem. Itt, messze a hazájától, nem is volt neki kivülem senkije. Én is csak azóta ismerem, mióta betegen fekszik, és amióta ismer, mélységes ragaszkodással csüng rajtam. Ismerem az egész életét — nincs benne semmi, ami annak örömet adott volna ; — ismerem a lelkét — tiszta, mint a gyémánt — csak egy öröme, egy bánata van: az édesanyja, aki valahol, távol innét, a Szajna partján küzd az életért, akit most már ő sem segíthet többé, mert meg kell halnia . . . Tudta a sorsát, s önmagáért nem is félt többé. Csak az anyja, az édesanyja bánatáért fájt a szíve, azt megsiratta, előre megszenvedte. Engem kért meg, hogy ha meg fog halni, én írjam meg neki, de nagyon gyönge 3