Magyarország, 1901. március (8. évfolyam, 52-78. szám)
1901-03-01 / 52. szám
Budapest, 1901. péntek, márczius , MAGYARORSZÁG lást sem engednek közszolgálati dolgokba. Pedig hát nem lehetséges-e, hogy valamelyik elnök a legjobb akarat mellett helytelenül osztja be a bírákat szakok szerint, avagy az egyiket önkéntelenül megterheli s a másiknak kedvez? Az által, hogy a bíráknak erre némi befolyás engedtetnék, az elnökök tekintélye csorbát legkevésbbé sem szenvedne, de nyerne az igazságszolgáltatás, mert a rendelkezési joggal való felruházás emelné a bírák önérzetét s arra sarkalná őket, hogy a munkát azon felosztás szerint, amint azt ők maguk megállapították, minél gyorsabban s minél jobban elvégezzék, s egyikük sem panaszkodhatnék túlterheltetésről. Épp úgy vagyunk a minősítéssel is. Ehhez a bíráknak semmi közük. Nem is tudják, jó vagy rossz-e a minősítésük, s azért az esetleg előforduló hibát kijavítani módjukban nem áll. Nem volna-e a magyar férfijellemnek megfelelőbb, ha az elnökök a bíróval az ő minősítését közölnék, s ő erre észrevételeit megtehetné ? A felügyeleti hatóságok tekintélyét az ilyen eljárás nagyon emelné, mert nyilvánvalóvá tétetnék pártatlanságuk és igazságszeretetük. De fokozná a bírák önérzetét is, mert tudnák, hogy becsületes törekvésük teljes méltánylást nyer, s hogy a kedvezőtlen minősítést csak maguknak tulajdoníthatják. — Ellenben a mai rendszer alkalmat nyújt arra, hogy a bírák az elnökök kegyét keressék, miből könnyen alattomosság, stréberség és protekcióhajhászás fejlődhetik ki. A magyar embernek más az eszejárása, mint a szomszédos németnek vagy szlávnak. A német, cseh, lengyel tisztviselő például iskolázottabb, többnyire nagyobb ismeretekkel kerül ki az egyetemről, mint nálunk, — e mellett a német pontos, rendszerető, — a cseh s lengyel engedelmes és szorgalmas. Ezen jó tulajdonságok nálunk kevésbbé találhatók, de hasonlíthatatlanul fejlettebb nálunk a lelkesedés s önérzet, mely a magyart a legfokozottabb szellemi és testi erő kifejtésére hevítheti s kitartásra buzdítja. Ezen lelkesedésnek s önérzetnek tervszerű fejlesztése kell, hogy képezze a bírói szolgálati szabályok reformjánál a vezéreszmét. Erre maga az élet tanit minket. A magyar bíró a nemzetiségi vidéken is népszerű. Bármit sérelmeznek is a nemzetiségiek, a magyar bírák ellen panaszos szót tőlük nem hallottunk. A nemzetnek a bírák iránt tanúsított ezen osztatlan bizalma kell, hogy visszhangra találjon az ő szolgálati viszonyaikban. Ne kövessük folyton a külföldi mintát. A sasból sohasem fogunk szelid galambot nevelni, de arra nincs is szükség. A fő dolog az, hogy igazságszolgáltatásunk jó és gyors legyen, s ennek elérhetése czéljából alkossunk a magyar birák számára magyar szellemtől áthatott szolgálati szabályokat s a magyar nép testéhez szabjuk az eljárási törvényeket. Megfelelő viszonyok közt is lehetséges ugyan, hogy egy-két ember az előléptetésben megreked s elmarad, de az olyan állapot, hogy száz meg száz emberrel megessék ezen baj, fenn nem tartható, mert lehetetlen, hogy az olyan bíró, aki több ízben mellőztetett, el ne keseredjék. Pedig az igazságszolgáltatásnak kedvét vesztett bíróra legkevésbbé sincs szüksége. A bírák előléptetésénél két vezérelvnek kell irányadónak lennie: a becsületes szolgálatban eltöltött idő s a kiváló szaktehetség. Az ellen senkinek sem lehet, kifogása, hogy a köztudomás szerint zseniálisabb bíró soron kívül magasabb állást ne nyerjen, mert hiszen ez a közügynek válik hasznára. De viszont nincs ok rá, miért maradjon el a középtehetségű, de tisztességes bíró, ha a sor rákerült. Ha a felügyeleti hatóság látja, hogy valaki a bírói pályán boldogulni nem tud, már a joggyakorlat ideje alatt ejtse módját, hogy más életpályát válaszszon, ahol talán beválik. Látjuk tehát, hogy van bizony az igazságügynél elég sok olyan sürgős rendezni való, ami fontosabb minden más igazságügyi reformnál s ez a magyar bírák szolgálati pragmatikájának magyar szellemben való törvényes szabályozása s az ügyviteli szabályok honi viszonyainknak megfelelő átalakítása. A mai politikai viszonyok ugyan másmerre terelik az irányadó körök figyelmét. De annak daczára is napirendre kell tűzni a magyar közvéleményben ezen kérdést s folyton sürgetni annak helyes megoldását, nehogy igazságügyünk nagy kárára továbbra is év év után peregjen le tétlenül, bűn? A büszke pálmáknak felhőkig érő koronáját ki látta? Ki adhatna nekünk hírt az infuzóriáknak első ébredéséről, ki mondhatja meg, hogy mit érzett az ősember, mikor bámuló szemeit először jártatta végig a színeknek ama csudás gazdagságán, amely nemcsak a növényvilágban, de a tökéletesedett organizmusú állatok különféleségénél is megnyilatkozott ? Ki tudná azt, hogyan hatottak rá a narancs-, mandolafák, a mangusztán külömböző zöldjei ? A madarak számos fajának színárnyalatokban dőzsölő pompás szárnyai elkápráztatták e fényességhez, ragyogáshoz nem szokott szemeit ? ... Megrészegedett-e a mirrha, bosweiliaserrata, babérfa illatától ? Nem félemlítették-e meg a pterodaktilusok rettentő kiáltásai, a kezdetleges, nehéz mammuthcsordák talajreszkettető rohanása ? . . . Várjon hamar tudatára ébredt-e a »cogito, ergo sum«-nak, vagy csak gondolkodás nélküli, vegetatív életet élt, mint a többi állatok ? Mikor merült föl lelkében az első kérdés : megtudni azt, hogy miért született, és volt-e, a ki válaszoljon reá ? . . . Mindez azé a múlté, a hol megszakad tudásunk s képzeletünk is csak tapogatózva, félve sejti és elménk, a mely a lehetőségek tömkelegében bolyong, végre is eljut ama áthághatatlan gáthoz, melyen e két szó vagyon felírva : kétely és — hit. Hit! . . . Oh, haldokló fénye ennek a szónak, amely még mindig átcsillog az idők végtelenéből! Oh reszkető fehér sugár, mely annyi gyógyíthatatlannak vélt sebre hoztál itt, te vagy az egyetlen, az igazi. . . És mi, reményt vesztett és elcsüggedt emberek, a jelennek sivár feketeségéből, a legmélyebbről — ahova analitikus korszakunk letaszított — kétségbeesetten, könyörgő tekintettel nézünk fel — az emberiség külömböző vallásai fölött kimagasló szimbólumodra, a bocsánat jelvényére, amelyet Jézus hozott nekünk, testvéreknek, vigaszul és megváltásul. . . . . . Kicsi, fényes tollú madár itt a kezemben, hiába ülsz oly hetyke elbizakodottsággal az ujjamon, hiába nézesz csaknem emberi értelmességgel a szemembe, nem, mégsem irigyellek téged . . . Te merészen hasítod a léget szárnyaiddal, s hunyorgatás nélkül tekintesz a napba — én pedig itt vergődöm lenn a porban . . . Téged a zöld berkek árnyában nem ellenőriz senki, ha kis szivedben megszólal a vágyak üdvössége, az emberek szerelmét ezer konvenczionalizmus profanálja. A tehaláltusádat könnyű szendergéssé változtatja a szent, természet, amely szült, táplált, felnevelt — az én halálomat talán régen lesik már azok, akik örökömbe lépnek . . . Ámde ha a nagy pihenésre behunytad szemedet, elmúlásod végleges lesz, nem marad meg más belőled, mint azok a parányok, a melyeket az esti szellő széjjelszór a légben . . . mert lelked, ha van is, nem nyert örök életet. Te nem ismered a nagy, határtalan, abszolút szeretetet, mert nincsen Jézusod. És soha, soha sem fogod elérni a legtisztábbat, a legmagasabbat, azt, amit mi emberek — mert megváltott bennünket — elérhettünk, hogy leroskadva az Üdvözítő édes,érező lábainál, felolvadva, megnyugodva, megsemmisülve az Isteneszme végtelenségében, kibékülve a halál gondolatával, így kiáltunk: Ave crux, spes nostra unica! A képviselőház ülése. Budapest, febr. 28. Az igazságügyi költségvetés tárgyalása ma véget ért. Fassie Tódor a vidéki bírák panaszainak szószólójaként lépett fel és Bartha Miklós múltkori beszédével szemben a nemzetiségi vidékeken levő gimnáziumok védelmére kelt. Major Ferencz egy speciális témát választott ki magának. A törvénykezésben jelentkező atheismus ellen szólalt föl. E beszédek után Plósz Sándor igazságügyminiszter mondotta el beszédét, melyben a vita eddigi szónokainak megjegyzéseire reflektált. Visontai határozati javaslatában talált sok megszívlelni való anyagot, de mivel az azokban fölvetett kérdések amúgy is kodifikáció alatt állanak, azokat mellőzni kérte. A miniszter nagy vonalakban jelezte a maga reformterveit, melyek a polgári törvénykönyv létesítésében a polgári perrendtartásban, a végrehajtási eljárás rendezésében, a tőzsdebíróság hatáskörének megszorításában, a szegény emberek jogi érdekeinek helyesebb megvédésében stb. nyilvánulnak. A miniszter beszédét az egész Ház általános figyelemmel és helyesléssel fogadta. A szünet után Molnár Jenő beszélt, néhány gyakorlati tapasztalattal gazdagítva a vitát. Még Kóla János beszélt a kormánypárti padokról, és Púder Rezső, ki Visontai Soma, határozati javaslata mellett szólalt fel. A vita berekesztése után Emmer Kornél tartotta még előadói zárbeszédét, részletesen kitérve Barabás, Visontai és Molnár Jenő beszédeire. Részletes tudósításunk a következő: Elnök: Perczel Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Apáthy Péter, az összeférhetetlenségi bizottság előadója beterjeszti az összeférhetetlenségi bizottságnak folyó hó 26-án tartott üléséről felvett jegyzőkönyvet, mely szerint Apponyi Albert, Gulner Gyula, Horánszky Nándor, Hódossy Imre, Ugrón Gábor, Győry Elek, Potyák Béla ellen bejelentett összeférhetetlenségek részint tárgytalanok, részint alaptalanok és összeférhetetlenség egyik esetnél sem fordul elő. Elnök: Következik a napirend az igazságügyi tárcza Fassze Tódor . Az igazságügyminiszter pénzbeli segédeszközök hiányában az adminisztráció terén kénytelen segíteni a személyzet elégtelenségén, s ez nemcsak a bírói karra, hanem magára az országra is baj, mert a bírói függetlenség foszlányokra tépése alkotmányunkat is fenyegeti. Létezik a rend és pontosság a legtöbb bíróságnál és ahol hiányzik, kíméletlen eszközökkel is megszerzendő. A mai silányul fizetett első folyamodású biráink, ki vannak szolgáltatva a hivatali főnökök diszkréczionális jogának és az abból kivergődés egyenesen a hivatali főnök minősítésétől függ. A jó adminisztrátor hírében álló főnökök arra használják ezen jogaikat, hogy alárendeltjeiket a kimerülésig dolgoztatják, hogy ezáltal előléptetéshez jussanak és érdemekre tegyenek szert, holott az érdem azoké, kiknek az elismerésből semmi sem jut; kiölik az alantas birói karból a birói önérzetet, gépekké, stréberekké válni kényszerítik azt a kart, mely helyét csak úgy állja meg, ha nem vész ki belőle a férfiúi önérzet. A statisztikai kimutatásoknak, minthogy abba a lajstromrendszer folytán különben sem jön bele, mennyi munkát végzett és mennyi időt töltött a felekkel a bíró, és ezen kimutatások nem lehetnek egyébre valók, mint hogy kitüntessék az egyes bíróságok nagyobb mérvű hanyagságát, vagy fokozottabb mérvű erőkifejtését. A statisztikai adatok ne használtassanak fel mereven a bírák egyenkénti minősítésénél és ne tulajdoníttassék azoknak a jelenlegi nagy fontosság, mert a bíró nem darabszámra dolgozó mesterember. A miniszter kezéhez kajva a mai rendszert, de ennek a megbontása félős, mert nagy igazságügyi alkotásokkal van összefüggésben, így például a mai feleebviteli rendszer szerint a járásbíróságok által elintézett polgári és bünfenyitő ügyek utolsó fóruma a kir. törvényszék, a kir. táblák alig látnak valamit a járásbíróságok munkásságából, márpedig a táblák kandidácziójában több "amnéziának kellene lenni, mint a törvényszékekében. Az alsó bíróságoknál csak annak van előhaladása, aki a statisztikában számokkal tündökült és a hivatali főnök hajlamait bírja. A hivatali főnökök ellenőrzés nélküli diszkréczionális joga 3