Magyarország, 1901. március (8. évfolyam, 52-78. szám)

1901-03-01 / 52. szám

Budapest, 1901. péntek, márczius , MAGYAR­ORSZÁG­ lást sem engednek közszolgálati dolgokba. Pe­dig hát nem lehetséges-e, hogy valamelyik el­nök a legjobb akarat mellett helytelenül osztja be a bírákat szakok szerint, avagy az egyiket önkéntelenül megterheli s a másiknak ked­vez? Az által, hogy a bíráknak erre némi be­folyás engedtetnék, az elnökök tekintélye csor­bát legkevésbbé sem szenvedne,­­ de nyerne az igazságszolgáltatás, mert a rendelkezési jog­gal való felruházás emelné a bírák önérzetét s arra sarkalná őket, hogy a munkát azon fel­osztás szerint, a­mint azt ők maguk megálla­pították, minél gyorsabban s minél jobban el­végezzék, s egyikük sem panaszkodhatnék túl­­terheltetésről. Épp úgy vagyunk a minősítéssel is. Ehhez a bíráknak semmi közük. Nem is tudják, jó vagy rossz-e a minősítésük, s azért az esetleg elő­forduló hibát kijavítani módjukban nem áll. Nem volna-e a magyar férfijellemnek megfelelőbb, ha az elnökök a bíróval az ő minősítését közölnék, s ő erre észrevételeit megtehetné ? A felügyeleti hatóságok tekintélyét az ilyen eljárás nagyon emelné, mert nyilvánvalóvá tétetnék pártatlan­ságuk és igazságszeretetük. De fokozná a bírák önérzetét is, mert tudnák, hogy becsületes tö­rekvésük teljes méltánylást nyer, s hogy a kedve­zőtlen minősítést csak maguknak tulajdoníthat­ják. — Ellenben a mai rendszer alkalmat nyújt arra, hogy a bírák az elnökök kegyét keressék, miből könnyen alattomosság, stréberség és pro­­tekc­ióhajhászás fejlődhetik ki. A magyar embernek más az eszejárása, mint a szomszédos németnek vagy szlávnak. A német, cseh, lengyel tisztviselő például iskolázottabb, többnyire nagyobb ismeretekkel kerül ki az egyetemről, mint nálunk, — e mel­lett a német pontos, rendszerető, — a cseh s lengyel engedelmes és szorgalmas. Ezen jó tulajdonságok nálunk kevésbbé talál­hatók, de hasonlíthatatlanul fejlettebb nálunk a lelkesedés s önérzet, mely a magyart a leg­­fokozottabb szellemi és testi erő kifejtésére hevítheti s kitartásra buzdítja. Ezen lelkesedésnek s önérzetnek tervszerű fejlesztése kell, hogy képezze a bírói szolgálati szabályok reformjánál a vezéreszmét. Erre maga az élet tanit minket. A magyar bíró a nemzetiségi vidéken is népszerű. Bármit sérel­meznek is a nemzetiségiek, a magyar bírák ellen panaszos szót tőlük nem hallottunk. A nemzetnek a bírák iránt tanúsított ezen osztat­lan bizalma kell, hogy visszhangra találjon az ő szolgálati viszonyaikban. Ne kövessük folyton a külföldi mintát. A sas­ból sohasem fogunk szel­id galambot nevelni,­­ de arra nincs is szükség. A fő dolog az, hogy igazságszolgáltatásunk jó és gyors legyen, s ennek elérhetése czéljából alkossunk a ma­gyar birák számára magyar szellemtől áthatott szolgálati szabályokat s a magyar nép testéhez szabjuk az eljárási törvényeket. Megfelelő viszo­nyok közt is lehetséges ugyan, hogy egy-két ember az előléptetésben megreked s elmarad, de az olyan állapot, hogy száz meg száz em­berrel megessék ezen baj, fenn nem tartható, mert lehetetlen, hogy az olyan bíró, aki több ízben mellőztetett, el ne keseredjék. Pedig az igazságszolgáltatásnak kedvét vesztett­­ bíróra legkevésbbé sincs szüksége. A bírák előléptetésénél két vezérelvnek kell irányadónak lennie: a becsületes szolgálatban eltöltött idő s a kiváló szaktehetség. Az ellen senkinek sem lehet, kifogása, hogy a köztudomás szerint zseniálisabb bíró soron kívül magasabb állást ne nyerjen, mert hiszen ez a közügynek válik hasznára. De viszont nincs ok rá, miért maradjon el a középtehetségű, de tisztességes bíró, ha a sor rákerült. Ha a fel­ügyeleti hatóság látja, hogy valaki a bírói pá­lyán boldogulni nem tud, már a joggyakorlat ideje alatt ejtse módját, hogy más életpályát válaszszon, a­hol talán beválik. Látjuk tehát, hogy van bizony az igazság­ügynél elég sok olyan sürgős rendezni való, a­mi fontosabb minden más igazságügyi reform­nál s ez­ a magyar bírák szolgálati pragmati­kájának magyar szellemben való törvényes sza­bályozása s az ügyviteli szabályok honi viszo­nyainknak megfelelő átalakítása. A mai politikai viszonyok ugyan másmerre terelik az irányadó körök figyelmét. De annak daczára is napirendre kell tűzni a magyar köz­­véleményben ezen kérdést s folyton sürgetni annak helyes megoldását, nehogy igazságügyünk nagy kárára továbbra is év év után peregjen le tétlenül, bűn? A büszke pálmáknak felhőkig érő ko­ronáját ki látta? Ki adhatna nekünk hírt az infuzóriáknak első ébredéséről, ki mond­hatja meg, hogy mit érzett az ősember, mikor bámuló szemeit először jártatta végig a színeknek ama csudás gazdagságán, a­mely nemcsak a növényvilágban, de a tökélete­sedett organizmusú állatok különféleségénél is megnyilatkozott ? Ki tudná azt, hogyan hatottak rá a narancs-, mandolafák, a mangusztán kü­­lömböző zöldjei ? A madarak számos fajának színárnyalatokban dőzsölő pompás szárnyai el­kápráztatták e fényességhez, ragyogáshoz nem szokott szemeit ? ... Megrészegedett-e a mirrha, bosweiliaserrata, babérfa illatától ? Nem félemlítették-e meg a pterodaktilusok rettentő kiáltásai, a kezdetleges, nehéz mammu­thcsor­­dák talajreszkettető rohanása ? . . . Várjon ha­mar tudatára ébredt-e a »cogito, ergo sum«-nak, vagy csak gondolkodás nélküli, vegetatív életet élt, mint a többi állatok ? Mikor merült föl lel­kében az első kérdés : megtudni azt, hogy miért született, és volt-e, a ki válaszoljon reá ? . . . Mindez azé a múlté, a hol megszakad tudá­sunk s képzeletünk is csak tapogatózva, félve sejti és elménk, a mely a lehetőségek tömkele­gében bolyong, végre is eljut ama áthághatat­lan gáthoz, melyen e két szó vagyon felírva : kétely és — hit. Hit! . . . Oh, haldokló fénye ennek a szónak, amely még mindig átcsillog az idők végtelenéből! Oh reszkető fehér sugár, mely annyi gyógyít­hatatlannak vélt sebre hoztál itt, te vagy az egyetlen, az igazi. . . És mi, reményt vesztett és elcsüggedt emberek, a jelennek sivár feke­teségéből, a legmélyebbről — a­hova analitikus korszakunk letaszított — kétségbeesetten, kö­nyörgő tekintettel nézünk fel — az emberiség külömböző vallásai fölött kimagasló szimbólu­modra, a bocsánat jelvényére, a­melyet Jézus hozott nekünk, testvéreknek, vigaszul és meg­váltásul. . . . . . Kicsi, fényes tollú madár itt a kezem­ben, hiába ülsz oly hetyke elbizakodottsággal az ujjamon, hiába nézesz csaknem emberi értel­­mességgel a szemembe, nem, mégsem irigyellek téged . . . Te merészen hasítod a léget szárnyaiddal, s hunyorgatás nélkül tekintesz a napba — én pedig itt vergődöm lenn a porban . . . Téged a zöld berkek árnyában nem ellenőriz senki, ha kis szivedben megszólal a vágyak üdvössége, az emberek szerelmét ezer konvenczionalizmus profanálja. A te­haláltusádat könnyű szender­­géssé változtatja a szent, természet, a­mely szült, táplált, felnevelt — az én halálomat talán régen lesik már azok, a­kik örökömbe lépnek . . . Ámde ha a nagy pihenésre behunytad sze­medet, elmúlásod végleges lesz, nem marad meg más belőled, mint azok a parányok, a me­lyeket az esti szellő széjjelszór a légben . . . mert lelked, ha van is, nem nyert örök életet. Te nem ismered a nagy, határtalan, abszolút szeretetet, mert nincsen Jézusod. És soha, soha sem fogod elérni a legtisztábbat, a legmagasab­bat, azt, a­mit mi emberek — mert megváltott bennünket — elérhettünk, hogy leroskadva az Üdvözítő édes,­­­érező lábainál, felolvadva, meg­nyugodva, megsemmisülve az Isteneszme végte­lenségében, kibékülve a halál gondolatával, így kiáltunk: Ave crux, spes nostra unica! A képviselőház ülése. Budapest, febr. 28. Az igazságügyi költségvetés tárgyalása ma véget ért. Fassie Tódor a vidéki bírák pana­szainak szószólójaként lépett fel és Bartha Mik­lós múltkori beszédével szemben a nemzetiségi vidékeken levő gimnáziumok védelmére kelt. Major Ferencz egy spec­iális témát választott ki magának. A törvénykezésben jelentkező atheismus ellen szólalt föl. E beszédek után Plósz Sándor igazságügyminiszter mondotta el beszédét, melyben a vita eddigi szónokainak megjegyzéseire reflektált. Visontai határozati ja­vaslatában talált sok megszívlelni való anyagot, de mivel az azokban fölvetett kérdések amúgy is kodifikác­ió alatt állanak, azokat mellőzni kérte. A miniszter nagy vonalakban jelezte a maga reformterveit, melyek a polgári törvénykönyv léte­sítésében a polgári perrendtartásban, a végrehajtá­si eljárás rendezésében, a tőzsdebíróság hatásköré­nek megszorításában, a szegény emberek jogi ér­dekeinek helyesebb megvédésében stb. nyilvánul­nak. A miniszter beszédét az egész Ház általános figyelemmel és helyesléssel fogadta. A szünet után Molnár Jenő beszélt, néhány gyakorlati tapasztalattal gazdagítva a vitát. Még Kóla János beszélt a kormánypárti padokról, és Púder Rezső, ki Visontai Soma, határozati javaslata mellett szólalt fel. A vita berekesztése után Emmer Kornél tartotta még előadói zár­beszédét, részletesen kitérve Barabás, Visontai és Molnár Jenő beszédeire. Részletes tudósításunk a következő: Elnök: Perczel Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Apáthy Péter, az összeférhetetlenségi bizottság elő­adója beterjeszti az összeférhetetlenségi bizottságnak folyó hó 26-án tartott üléséről felvett jegyzőkönyvet, mely szerint Apponyi Albert, Gulner Gyula, Ho­­ránszky Nándor, Hódossy Imre, Ugrón Gábor, Győry Elek, Potyák Béla ellen bejelentett összeférhetetlen­ségek részint tárgytalanok, részint alaptalanok és összeférhetetlenség egyik esetnél sem fordul elő. Elnök: Következik a napirend az igazságügyi tárcza Fassze Tódor . Az igazság­ügyminiszter pénzbeli segédeszközök hiányában az adminisztrác­ió terén kénytelen segíteni a személyzet elégtelenségén, s ez nemcsak a bírói karra, hanem magára az országra is baj, mert a bírói függetlenség foszlányokra tépése alkotmányunkat is fenyegeti. Létezik a rend és pon­tosság a legtöbb bíróságnál és a­hol hiányzik, kímé­letlen eszközökkel is megszerzendő. A mai silányul fizetett első folyamodású biráink, ki vannak szolgáltatva a hivatali főnökök diszkré­­czionális jogának és az abból kivergődés egyenesen a hivatali főnök minősítésétől függ. A jó adminisztrátor hírében álló főnökök arra használják ezen jogaikat, hogy alárendeltjeiket a ki­merülésig dolgoztatják, hogy ezáltal előléptetéshez jussanak és érdemekre tegyenek szert, holott az ér­dem azoké, kiknek az elismerésből semmi sem jut; kiölik az alantas birói karból a birói önérzetet, gépekké, stréberekké válni kényszerítik azt a kart, mely helyét csak úgy állja meg, ha nem vész ki belőle a férfiúi önérzet. A statisztikai kimutatásoknak, minthogy abba a lajstromrendszer folytán különben sem jön bele, mennyi munkát végzett és mennyi időt töltött a felekkel a bíró, és ezen kimutatások nem lehetnek egyébre valók, mint hogy kitüntessék az egyes bíró­ságok nagyobb mérvű hanyagságát, vagy fokozottabb mérvű erőkifejtését. A statisztikai adatok ne hasz­náltassanak fel mereven a bírák egyenkénti minősí­tésénél és ne tulajdoníttassék azoknak a jelenlegi nagy fontosság, mert a bíró nem darabszámra dol­gozó mesterember. A miniszter kezéhez kajva a mai rendszert, de ennek a megbontása félős, mert nagy igazságügyi alkotásokkal van összefüggésben, így például a mai feleebviteli rendszer szerint a járásbíróságok által elintézett polgári és bünfenyitő ügyek utolsó fóruma a kir. törvényszék, a kir. táblák alig látnak valamit a járásbíróságok munkásságából, már­pe­dig a táblák kandidácziójában több "amnéziá­nak kellene lenni, mint a törvényszékeké­ben. Az alsó bíróságoknál csak annak van előhaladása, a­ki a statisztikában számokkal tündökült és a hivatali főnök hajlamait bírja. A hi­vatali főnökök ellenőrzés nélküli diszkréczionális joga 3

Next