Magyarország, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1901-04-02 / 79. szám

2 uralkodóháznak éppen a saját biztonsága és hatalma és a monarchia védrendszeré­­nek kiegészítése és tökéletesítése érdeké­ben azt, hogy saját óriási vagyonával Ma­gyarországon is járuljon hozzá az ilyen nagyobb, főleg a katonai czélt szolgáló iparvállalatok létesítéséhez és fentartá­­sához ? Nagyon megbosszulhatja magát, ha to­vább is folytatják Magyarországgal szem­ben ezt a rideg, elzárkózó, bizalmatlan­ságon alapuló politikát. Ezáltal a monar­chiának területileg is nagyobb része arra van kárhoztatva, hogy hadászatilag fel­­szereletlenül álljon és gazdaságilag foly­tonos veszteségeket szenvedjen. A nem­zetközi politika egy felhőkkel van tele, nagy érdekellentétek, fenyegető összeütközések teszik feszültté a levegőt, és nagyon könnyen megeshetik, hogy szükség lesz a fó «Hinterland»-ra, a kül­önfeláldozó Magyarországra. Magukra vessenek akkor azok, a­kik elmulasztották gondoskodni arról, hogy ez a Hinterland meg is tud­jon felelni hivatásának! Ilyen körülmények között a magyar nemzet csak vérző szívvel szavazhat meg minden egyes krajczárt a véderő czél­­jaira. Hát még mikor egyszerre 50 millió koronát követelnek tőle, hogy abból munka, kenyér, gazdagság váljék — Ausz­triában ! I L. M. Budapest, ápr. 1. ír A Bessenyei—Hegedűs ügy. Végre ez az ügy oda került, ahová ez kezdettől fogva való lett volna: a szabadelvű párt értekezlete elé. Egy kormánypárti képviselő egy fontos törvényjavaslat tárgyalása alkalmával megenge­dett magának miniszterével szemben egy olyan intc­et, amely ugyancsak vaskos és éretlen dolog volt. Most aztán bocsánatot kért érte minisztertől és a párttól. A képviselőháztól, a­melynek nyugodt tárgyalását fölzavarták, ugyan szépségesen megfeledkeztek, de majd csak el­feledt a képviselőház is, az ország is ezt a kellemetlen esetet és napirendre tér felette. A szabadelvű párt vasárnapi értekezletének lefolyásáról, ahol ez az ügy szóba került, fél­hivatalosan a következőket jelentik. Podmaniczky Frigyes báró megnyitván a gyűlést, átadja a szót Bessenyey Ferencz képviselőnek, aki előadván, hogy mihelyt a Ház csütörtöki ülésében történtekről értesült, azonnal Budapestre jött, hogy miután az Adria-részvényekről Rakovszky István előtt említést tett volt, a napirend előtt felszólaljon, s megkér­dezze, várjon Rakovszky István ő reá tett-e czélzást. És pedig annyival inkább meg kellett ezt tennie, mert ő Rakovszky előtt a részvényekről e hó 22-én tett említést, holott ő e hó 29-én azt mondja, hogy a miniszter már tizennégy nappal azelőtt mondta neki, miért terjeszt róla ily híreket. Minthogy Ra­kovszky a magatartásával megakadályozta a Házban­­ való nyilatkozását, kötelessége, hogy azt, amit a Házban el akart mondani, itt mondja el. Igaz, hogy 22-én a Ház ülésének szünete alatt több képviselő­vel a Házban beszélgetvén, Rakovszky mellettük ment el, mire ő tréfásan, inkább csak a szál­longó hírek stigmatizálásául, fenhangon oda szólt, hogy azt is beszélik, hogy a részvények egyharmada Hegedűs miniszternél volna, mire Rakovszky szó nélkül sietett helyére, hogy beszédét megtartsa. Nem suttyomban, de fenhangon mondta szóló; nem is feltételezhette, hogy ily képzelhetlen valótlanságot valaki komolyan vegyen. Megengedi, hogy Rakovszky komolyan vette és ezt sajnálja. Rakovszky közvetle­nül azután tartott beszédében nem is tett erre semmiféle czélzást, amiből szóló ezt következtette, hogy ő is életnek vette az egészet. Legnagyobb sajnálatra azonban rágalom alakjában lett ez napok múlva a házban felvetve. Őszinte fájdalommal és mély sajnálattal ismeri be szóló, hogy nagy hibát követett el, hogy amit mondott, az rosszul megválasztott időben és helyen használt. Ízléstelen és könnyelmű élet volt, a­melynek megtételénél tel­jesen távol állott tőle a miniszternek általa minden­kor mélyen tisztelt és nagyrabecsült személye ellen irányuló szándék, valamint annak a lehetőségnek a feltételezése is, hogy valaki ily abszurd életet ko­molyan vehessen. Mélyen sajnálja, hogy ezzel a ptártot is kellemetlen helyzetbe sodorta s saját becsü­­lte érdekében is kötelességének tekinti, hogy ezért úgy a párttól, mint a minisztertől bocsánatot kér­­jen. (Helyeslés.) Hegedűs Sándor miniszter: Miután Bessenyey képviselő eljárását jellemezte s intencziója ártatlan­ságára nézve bizonyságot adott, kötelességének tartja kijelenteni, hogy erős megrovó szavai ő reá vonat­kozólag elveszítették súlyukat, mert szóla meggyő­ződött arról, hogy távol állott tőle minden gyanú­sító intenczió. Ezzel el volna intézve a dolog. Engedjék meg, hogy még egy pár szót szóljon. Szereti, hogy eljárását objektivitással ítélik meg, kéri ezt különösen ettől a párttól, a­melyben felnőtt és annyit munkálkodott, a­mely annyi kitüntetésben részesítette. Sajnálja, hogy ez ügyet Rakovszky képvi­selő jóakar­atúlag tett magánközleménye alapján, a Házban fölemlítette. Igen könnyen fölfoghatják a helyzetét, ha abba beleképzelik magukat. Vegyék tekintetbe az Andria-szerződés ellen a lapokban és a Házban használt erős kifejezéseket. Pozitív és komoly alakban oly vád jutott Rakovszky utján szólónak tudomására, a­melynek gazdája nem akadt. Ezzel a tudattal kellett hallania a különböző vádakat és gyanúsításokat. Mindenki lélektanilag megmagya­rázhatja, hogy ezekben összefüggést vélt felismerni a szóban forgó gyanúsítással. Hogy ily körülmények­, közt kitört belőle az indignáczió, ez természetes joga, ez kötelessége volt. Ha ebből kifolyólag a párt kínos helyzetbe jutott, elismeri szóló, hogy ez sajnos esemény volt, amelyet, mint a Házban is kijelentette, őszintén sajnál. Hogy ezt most ismét kijelenti, evvel az a czélja, hogy minden bizalmatlanságot eloszlasson. Mert csak úgy teljesítheti bármely minőségében feladatait, ha a párt avval a bizalommal és ragaszkodással, melyet eddig tanúsított, jövőre is megajándékozza. Kéri, vegyék szavait ily értelemben tudomásul. (Általános helyeslés.) Széll miniszterelnök: Kéri, tekintsék a kérdést ez­zel végleg tisztázottnak és elintézettnek. Bessenyey kijelentette, hogy a legtávolabbról sem volt szán­déka komolyan venni azt, amit mondott. Ezért a — mint kifejezte magát — meggondolatlan, rossz élv ezért a párttól és a minisztertől bocsánatot kért. Ezzel expiálta hibáját s a dolgot most már tekintsék el­intézettnek. Tanulságul szóló egy kérést von belőle le. Tartalék nélkül való őszinteséggel és bizalommal viseltetik a párt iránt minden kérdést teljes őszin­teséggel és nyugalommal kezelt, tapasztalhatták, hogy minden észrevételt kellő tisztelettel fogad s egy kérdés elől sem tér ki, sőt fel is kérte a párt tag­jait, hogy észrevételeikkel s kívánságaikkal fordul­janak­­ hozzá. Kérése ezúttal is az, hogy minden észrevételt, kifogást, kívánságot, bármit illessen is az, őszintén tárjanak fel és azokat beszéljük meg egymás között és itt és csakis itt és sehol másutt. Ezzel, azt hiszi, további diskusszió nélkül be lenne rekeszthető a mai értekezlet. (Általános, élénk he­lyeslés.) Elnök ezek után az értekezletet befejezettnek je­lentette ki.* Ez ügyben egyik tudósítónk még a következőket jelenti: A szabadelvű párt tegnap esti konferencziáján történtek sehogy sem tükröztetik vissza azt a hangulatot, amely most a kormánypárton uralko­dik. A­mi nyílt színen történt, ez már csak a bé­kéltetések és kompromisszumok eredménye volt, és a szabadelvű párt belső helyzetére valóságos szerencse, hogy a miniszterelnök még szomba­ton hazaérkezett, mert ha még további keserűt­ségekre és a helyzetnek további elmérgesedé­sére nyílt volna alkalom, akkor a tegnapi konferenczia lényegesen másként folyt volna le. A miniszterelnök teljes presztízsére volt szük­ség, hogy tegnap a szabadelvű pártnak egy igen előkelő tagja részéről nyílt rosszul­ás ne han­gozzék fel a kereskedelmi miniszter eljárt­­sával szemben. Meg se kezdték a tegnapi konferenczi­t, a­dására, az csak azért történik, mert el van át­kozva és nem tud szólani... Az átszegő világosság fénybe burkolta a vén czédrus ormát, de a törzsét árnyékba hagyta ; másutt ismét egész csoportok fürödtek a nap­sugárban még kissé távolabb néhány bokornak zöldje vigasztalan feketeségbe olvadt. Imitt-amott a fák között, kék sávként látszott az égnek egy-egy foltja, mint halavány zászló, melynek nyelét egy-egy zöld levelekkel borított göbös faág képezi... A fiatal asszony olyan csendesen ül a he­lyén, mintha az őt körülvevő természetnek tit­kos, rejtve megszólaló életét figyelné. Az őszi verőfény dédelgetőleg simul az arczához, mikor megleli az utat hozzá a levél labirintusok kö­zött, s ez az édes, bizonytalan melegség olyan melankólikusan és megindítóan hat reá, mint egy régen elfelejtett, távoli ígéret emléke . . . Szomorúan tekint széjjel maga körül. Itt, a­hol élt, itt, a­hol szivében először támadt fel a szerelemnek szent őrültsége, egy talpalatnyi föld sem az övé már ... Vége van a gyermek­kori álmoknak örökre — utoljára látja most ezeket a fákat, a nagy szőnyegnövényekkel ékes földcsillagok tarka pompáját, azt a tavacskát, a­melyben úszni tanult — ah, még most is érzi a vízililiomok érintését karjain, vállain! — utóljára látja a vén kastély czifra tetejét, eze­ket az aranyporral behintett ösvényeket, melye­ken lábainak nyomát már régen elmosta az eső és a hóvihar... Igen, utoljára .... Mert érzi, tudja, hogy nem lesz ereje idejönni többé s ha — mint most — az útja mégis erre a vonalra vezetné, csak messziről, a szaladó vasúti kocsi ablakából fogja nézni, mint a többi, közömbös idegenek ... Közel húsz évet töltött el itt, ebben a kert­ben, e fák alatt, melyeknek fejlődésével örökre össze van fonódva ifjúsága ... És úgy tetszik neki, hogy ez alatt a húsz év alatt soha, egyet­len egyszer sem látott olyan tisztán, olyan igazán, mint most. Ennek az egész környezetnek a szépségeit csak ma veszi észre először, eddig csak elfo­gadta, mint kiegészítő részét, magától értetődő hozzátartozóját a saját életének. S most, most, hogy két éve nem látta már, most, mikor tudja, hogy örökre elveszítette, egyszerre olyan fáj­dalommal nyilal a szívébe a válás, az a gon­dolat, hogy annyi időt öntudatlanul közömbösen töltött, itt el, s most, mikor látni kezd, késő már , hogy a könynye is kicsordul belé . . . Egyszerre ezer, soha meg nem figyelt bájos részlet tolakodik a szemei elé . . . A bárso­nyos, buja főtáblák, melyeken annyit szaladgált meztelen gyermeklábaival, a mesterségesen ne­velt, álmodó, tropikus növények, — anyjának kedvenczei, — a fehér- és vörösbogyós cser­jék, a bignoniák, melyeknek hosszú, szivaralaku gyümölcseivel annyit játszott rövidszoknyás kis­leánykorában . . . És amott távolabb, jó mélyen elrejtve a bok­rok között, ott áll még a hederával befuttatott kuglizó is, első, szűzies csókjának titoktartó szemtanúja ... Oh, mennyire is szerette azt az embert! Ha csak rágondol is, kényes lesz a szeme a gyöngédségtől ! Talán mert olyan boldog volt, hogy vele mehetett, azért nem érezte akkor olyan mértékben, mint ma, azt a keserűséget, hogy ettől a helytől válnia kel­lett . . . De most, most érzi! Újra átéli az esk­­öjét megelőző napok lázas, fájdalmas tevékeny­égét, újra látja édesanyjának könnyáztatott pa­­czát, szép, szomorú kék szemeit, s atyjának ko­moly, határozott vonásait, melyeken nem bírt nyo­­mot hagyni a szenvedés, csak éppen hol f­ia alakját meghajlította egy keveset. Képze­tben újra látja az egykedvű napszámosokat, a­mi­­ egy egy köteg szalmát czipelve hátukon, félt tapo­­sott esetlen csizmáikban felhaladnak a lé­csőn, míg mások kíméletlenül ragadják meg az ő ró­zsafából készült kis íróasztalát, hogy gyé­kény­­nyel csavarják körül. El­őte van újra az a szöglet is, a­hol egy­más­­­ halmozva hevernek a drága selye­mpap­­lano , a cziframonogrammos ágyhuzatok, míg körü­­ttük a föld tele van kiduzgált, ro­sdás, görb­e­szögekkel, gyaluforgácscsal, fűrész orra,­s é­­pen mint valami temetéskor------------­A székeken mindenütt egy-egy kal­pács, szótl­uzó vagy harapófogó hever, s a­hhoz szép sorjában, frissen gyalult deszkaládá­k tá­­mas­zodnak, pöffeszkedve tárva az arrat enök elé szembeszökő, nagy fekete betűkkel rájuk rajzi­­t komoly intelmeket: Törékeny v­igyás­zat ! Nem hajítani . . . És azután a többi ... Az alispán lán­ynak kávé­rendő mosolya, a barátok, az ellen igék,­­ a kö­zömbös résztvevők látogatásai, me­sékét [ mim kénytelenek voltak tűrni és vég 1 az I utol­­íó perez, mikor a már eladott kocsit kel­­­­lett ilniök, hogy kivitessék magukat az állo-­­más, S hosv onnan aztán tovább „utazzan­k az . —- • • - *«» MAGYARORSZAG Budapest, 1901. kedd, április 2.

Next