Magyarország, 1901. július (8. évfolyam, 155-179. szám)

1901-07-02 / 155. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1901 JULIUS 2. KEDD VIIl. ÉVFOLYAM 155. SZÁM’ Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Ealgesszám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teréz-körút 19. szám. Hirdetések nonparellre számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san szíveskedjenek intézkedni, nehogy alap szétküldése fennakadást szenvedjen. Zöld-szászok diadala. Budapest, jul. 1. Brassóban ma reggel képviselőválasztás volt. Nagyon hamar vége lett, mert csak egy jelölt volt, akit egyhangúlag meg is választottak. Ez az új képviselő Korodi Lutz, a leginkarnátusabb zöld-szász, a magyarságnak esküdt ellensége és a mér­sékelt szász pártnak engesztelhetetlen ellenfele. Amikor ilyen férfiú választatik képviselővé, akkor annak politikai fontos­sága van, érdemes hát e választásról egypár szót ejteni. E választásnak fontossága kivált akkor ötlik szemünkbe, ha összehasonlítjuk azt a legutóbbi brassói képviselőválasztással. Akkor két jelölt volt, az egyik a mérsé­kelt szászok jelöltje, dr. Brenneberg Gyula, a másik a zöldeké, dr. Lurtz Károly. Magyar jelölt nem volt, pedig a lakosság­nak relatív többsége magyar, és a válasz­tói tisztában is több száz magyar választó neve szerepel. A magyar választók ennek folytán dr. Brenneberg Gyulához csatla­koztak, és leszavaztak rá számszerint 246-an, minek folytán Brenneberg a zöldejő felett fényes diadalt aratott. Mi volt tehát a múlt választásnak a végeredménye? A túlzó, partikuláris, elzárkózó, gyűlölködő, államdontó zöld-szász politikának a ku­­darc­a. És mi a választás eredménye ma? Ugyanennek a politikának a teljes, élen­­állás nélküli diadala. A magyar választók nem szavazhattak, mert nem volt olyan jelölt, a­kire tiszta hazafisággal ráadhat­ták volna a szavazatukat. Passzivitásban kényszerültek maradni, akár az oláhok vagy tótok. A mérsékelt szászok még je­löltet sem állítottak. Alighanem azért, mert, ha nem csalódunk, mérsékelt szász ma talán már nincs is. Ha nem is csat­lakoztak nyíltan, formailag is a zöldek­hez, de lélekben már mind ott vannak. Még maga a magyarok segítségével meg­választott képviselő, Brenneberg is olyan nagy mértékben közeledett a zöld politi­kához, hogy a brassói magyarok ugyan­csak megbánták rája adott szavazataikat. Mit látunk mindezekből ? Azt, hogy Magyarországon a német »nemzeti« szel­lem, amelynek hivatott vezéreiül az er­délyi szászok tartják magukat, erősen emelkedőben van, mindig jobban elkü­­lönzi magát, és mindig közelebb áll ahhoz az elhatározáshoz, hogy nyíltan szakít és teljes ellentétbe helyezkedik a magyarsággal. A szász képviselőknek kü­lön klubbá való alakulása, délmagyar­országi sváboknak és egyéb németeknek érintkezésbe lépése a szászokkal, az új német »nemzeti« újságok, legutóbb pedig ez a mai választás, kétségtelen, tisztán fölismerhető szimptómái ennek a folya­matnak. Ma­holnap konstatálhatjuk, hogy egy új nemzetiségi mozgalommal több van Magyarországon, a német nemzeti­ségi mozgalommal. Mi lehet ennek az oka ?• Hiszen semmi sérelmet nem szen­vedtek, ami különös okul szolgálhatna ennek az utóbbi években annyira erősödő mozgalomnak. Az ok láthatatlan, de hogy megvan, az kétségtelen, mert hiszen másképp nem volna okozat sem. És ez az ok nem sporadikus, hanem általános jellegű, szinte rendszeres, mert az okozat is ilyen. Igen, de ez az okozat nekünk nagy károkat okoz, mert nagyon megnehezíti, sőt vissza­veti nemzeti konszolidác­iónkat, amelynél a németségre mint segítő elemre számí­tottunk. Ezt az okozatot tehát meg kell szüntetni, de hogy ezt tehessük, föl kell ismernünk és meg kell szüntetnünk ez okot. Ez a feladat a kormány kötelessége. Neki állanak rendelkezésére azok az esz­közök, amelyekkel a rendszeres izgatás szálait megtalálni, az azokat mozgató ke­zeket vagy kezet megfogni, és az össze­­bonyolitott szálakat elvagdalni lehet. A magyar közvélemény már nyugtalankodni kezd, és méltán, mert érzi, hogy a ma­gyar fajt, a magyar államot veszély­be­­ ­n szép fiam ... — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Móra István. Kötözünk. Környeskörül a hegyen nóta, si­­kongatás, vihogás, a lányos jókedv százféle bolondozása, nem hagyja egész nap az apraja, szépszavúbbja madarat danolni. Csak a sárga rigó, ez a félve­ kiváncsi mindennapos reszelő­­dik egész nap s kompromittálja minden ma­gasas diófa sűrűjéből az igazságszolgáltatást, lehun­­czutozván a birót. A mi kis szegénységünk olyan a tömérdek­­ségben, mint valami oázis. Úgy, hogy néha az izabellás szilvafánk kenderikéje is mond egy­két rövided verset. Mert édesanyám, az Isten áldja meg, csupa öreg asszonyt szedett össze napszámba. — Jobban bírná a fiatal, édesanyám, oszt’ tudom, ezek az öreg asszonyok se kérnek keve­sebb bért, mint a fiatal, aki mégis csak fürgébb. Édes­anyám a fakanalakat szedegette ki az édes­apám tarisznyájából, akközben súgta,­­— félig lön szóval, hogy hallja meg, aki hall­gatóznék, oszt’ jól is esik néki —): — Nézd fiam, nevettek engem már az után is, hogy de kiválogattam a regementet. Azt mondtam: majd visszafelé kérdezzük meg egy­mást, hány utat kötözött be ez a regement? ... Ne félj, fiam, úgy ég ezek előtt a munka, mint a száraz venyige, füst nélkül, kis hamu­val ... De még itt van Támadi Lőrinczné is szegény, aki nem a napszámért jött, hanem régi szokásból, utczabeli jó szomszédság révén kívánkozott ide, —­­már az apád is, Pankám, sok gyümölcsöt adott a gyerekeimnek, tik is juttattok, — amit azt — a Misám fiai­nak, a lelkem unokáimnak, — dehogy ve­szem el a napszámot!) — mondom, ha mind ketten kétoldalt közre fogjuk ezt a vén ban­dát, érdemes azt nézni, ami munka itt mén... A lányféle, a gyerekes asszony, az a fát lesi, nem a tőkét s meg is csupálja a telelő-körtét is, kötőbe, kelebbe lopkodja, ellenben egy szál sarját a töke tövirül le nem szakajtana ez vi­lágért, se az eldőlt töke mellé karót nem ke­resne. Hadd feküdjön ! Hisz a gazdáé ! Az öreg nem azt látja, hogy kár minden fürtért, kit az Isten megmutatott, hogy az tönkre menjen, zöl­den elrohadjon, föligazítja, fölgyámolitja. Oszt’, fiam, ha az öreg láb nem olyan fürge is, mint a fiatal, az öreg kéz meg fürgébb, tudod-e ? Édes­apám összeszedte az első hullás érett baraczkot: — No, fiam! — Dehogy köll nekem éhomra. — Most jó pedig, mikor még a harmat hi­dege érzik rajta . . . Ejnye, anyó, de össze találtad verbuválni a honvédjeidet . . . Hanem jól cselekedted nagyon. Az is, hogy ezek jól dolgoznak, meg az is, hogy az ember nem hallja bár tölük egész nap a helytelen beszé­det .. . No, gyere fiam, ha nem eszel, tekint­sünk szét. Az asszonyok a diófa alatt kenyereztek, sza­­lonnáztak csendes duruzsolással; volt, aki a szerdát is megtartja böjtnek, az epret evett nagyszemű­ oltott eperfánkról s ivott a méz­­édességre szokatlan hideg vizet a csorba vá­szonkorsóból. — Baj lehet abból, Magda néni. — Mibül Istvánkám ? — Abbul az eperevésbül, vizivásbul. . . — Jó nekem a gyomrom meg lelkem, csak másutt hiba ne volna... A derekam... Az, az... — No ? A kötözés pedig azt próbálja ki ép­pen, a derekat, a toldást. — Hát lelkem, kínkeserű nekem bizony a fölkelésem reggel, mikor is ez a rossz derék sehogy­ sehogy nem akar kiegyenesedni, hanem mire az Úrangyalát elimádkozgatom, kétrét a házat összeigazítom, az ivóvizet a gőzmalom kútjáról megviszem, mire három óra, hajnali harangszó elején a piaczra, szegődni, neki­­húzódik a rossz csontom, aztán bírja még le nem fekszek. Hanem akkor bizony fáj ... Ebbül az eperbül meg, Márton bácsi, vinnék vacsorára valót apónak is, ha szabad lesz. — Lehet, nagyon, úgyis a serege vágja le... Hatvan borozda szélű­ben a szegénységünk, kétannyi lépés hosszában, s mind ezen a két­­tenyérnyiségen úgy elődöngünk útról-útra, fától-fáig, hogy mire bekerülünk megint, az asszonyok már harmadszor fordulnak az első pásztában. Csakugyan édesanyám az egyik ve­zető szárny, Támadi Lőrinczné a másik. Édes­apám messziről mutatja : nézd, hogy áll kezük után a töke ? Mint a katona a glédában ! Ha­nem az lesz a legszebb, ha anyád elmen főzni. Az a mellettevaló Siket Beráné a leghajtósabb az egész bandában, ha középütt hagyják, el is marad minden második-harmadik útban utolsó­nak. Hanem, hogy anyád mellette van, oszt belekapkod a sorába, mikor ki-kimarad a léniá­ból, az olyan neki, mint a szamárnak a sar­kantyú. Olyan az. Amúgy meg jól kötöz na­gyon. Nosza, mikor anyád elmén főzni, megállj csak, hogy iramodik neki a lassúság, hogy alig tud vele élőt tartani Támadi Lőrinczné. — Oszt mért? — Mért, a kis hamisságért, hogy vezetőnek tette anyád: «Verka néni, csakúgy mint én. Lapunk mai száma 18 oldal.

Next