Magyarország, 1901. július (8. évfolyam, 155-179. szám)

1901-07-05 / 158. szám

Selyemalpartmk­­ r- Budapest, július 4. Lapunk egyik előfizetője kérdést intézett hoz­zánk : hogy és miképpen tudná selyemgubóit leginkább értékesíteni, esetleg megszöretni (?), mert — úgymond — keveseli az állam által felajánlott 2 kor. 40 fillért kilogrammonként. A kérdés — tekintettel az országszerte éppen most folyó gubóbeváltásra — annyira aktuális és gazdaságilag megszívlelendő, hogy lehetetlen rövidre szabnunk a fölvilágosítást, annál is inkább, mert azt is elárulja, hogy nemcsak a senyeratenyésztéssel nem foglalkozók, de még az intelligensebb tenyésztők sincsenek tisztá­ban , a selyemipar mibenlétével általában és a a mi tulajdonképpeni selyemiparunkkal külö­nösen. Csak nemrégiben adtunk hírt arról, hogy földmivelésügyi kormányunk Bezerédj Pálnak, a selyeem­tenyésztési országos meghatalmazott­nak jól megfontolt és statisztikai adatokon ala­puló javaslatára elhatározta, hogy selyemfonó­­dáink számát növeli. A már fennálló négy­ (a pancsovai, újvidéki, tolnai és győri), valamint a most épülő komáromi fonóda mellé: Szabad­kán, Ó-Becsén, Verbászon és Titelen, meg más négy fonodát szándékozik a közel­jövőben állí­tani. Ennek a nagyszabású tervezetnek az alapja: selyemtenyésztésünk és iparunk nem­zetgazdasági jelentőségén nyugszik. Szorosan vett selyemiparunk körébe ez idő­­szerint m­ég csak a selyemfonás, a selyemgom­­balyitás tartozik, amelyet a földművelésügyi kormány kezdeményezett és rohamosan fej­­leszt. Selyem­fonó­iparunk nemzetgazdasági jelentő­sége tüstént szembeötlők, mihelyt a rendelkezé­sünkre álló statisztikai adatok alapján bonczol­­gatni kezdjük azokat a konjunktúrákat, amelyek a selyemtenyésztési és ipari termékek külkeres­kedelmi áruforgalmában kifejezésre jutnak. A selyem- és selyemáruk forgalmában egyéb foncanyagokkal vegyesen is: 1899-ben a leho­zatal 10,522 métermázsa volt,­­60.649.000 ko­rona értékben, a kivitel pedig 4782 mm. volt, 10.082.000 korona értékben. A behozott áru métermázsáját tehát mi 5764 koronával fizet­tük, míg az ugyanabba a nembe tartozó áru métermázsájáért csak 2108 koronát kaptunk, kereskedelmi mérlegünk tehát még abban az esetben sem volna kedvező, ha a forgalom két ellentétele (a behozatal és kivitel végösszege) mennyiségileg egyenlő volna. Hát még így, mi­kor behozatali többletünk 50.567.000 koronára rúg. Még szembeötlőbb a kedvezőtlen különbség, ha tovább haladunk a statisztika adatainak nyomán. A kész selyemszövetek behozatala 1899-ben 4851 mm. volt — 36.476.000 korona értékben. Vagyis a selyemszövet métermázsáját mi 7519 koronával fizettük. Az általunk Franczia­­országba kivitt 241 métermázsártyi motollárt selyemfonálért és az ipari kikészítés közben nyert hulladéért 874.000 koronát kaptunk, vagyis métermázsájáért csak 3627 koronát. És ez már iparilag részben kikészített ára volt. De nézzük csak a száraz selyemgubó forgalmát, mely Olaszországba való kivitelünknél 3080 méter mázsával szerepel s amelyért 3.096.000 koronát kaptunk, vagyis méter mázsájáért csak alig valamivel többet 1000 koronánál. Tehát hét és félszeresét fizetjük mi annak a fajta árunak, amelyet iparunk fogyatékossága követ­keztében nyersen kell értékesítenünk. Ha azon­ban iparilag csak részben is kikészítjük, idehaza lefejtjük, legombolyítjuk — már három és fél­szeres árt kapunk érte. A kikészítés munkájá­val járó munkabér, esetleg üzleti haszon, ide­­benn marad, kenyeret ad az ezzel foglalkozó ipari munkásnak, tisztességes kamatot hoz az abba az ipar űzésébe fektetett tőke után. De haladjunk tovább: 1899-ben 1.244.728 kilogramm nyers selyemgubót tenyésztettek ha­zánkban. Ez piaczképes, száraz állapotban har­madrészére apad, vagyis eladásakor 414.909 kilogrammban 4.149.090 koronát képvisel. Ha ugyanezt a gubómennyiséget idehaza legombo­lyítjuk , és az így nyert motollajt selymet és hulladékot bocsátjuk áruba , már három és félszeres értéket reprezentál. Vagyis tekintetbe véve azt, hogy emez ipari feldolgozásnál a nyers gubó anyagának súly szerinti 20 százaléka (ami a kevésbbé gondos kezelés mellett is a megengedhető legnagyobb vesztesség) elkalló­dik : marad motolláit selyem és értékesíthető hulladék — 331,927 kilogramm, vagyis kereken 3320 métermázsa, ami 3627 koronájával szá­mítva: 12.041,640 koronányi eladási értéket képvisel. A két eladási ár közötti kü­lönbség: 7.892,550 K., közel 8 millió koronányi mérleg­nyereség pedig a hazai selyemfonó-iparba fek­tetett tőke és a selyemfonó-iparral foglalkozó munkások javára esik. Ezek, a hiteles adatok nyomán számított statisztikai konjunktúrák minden ékes szónál és írásnál nyomatékosabban indokolják föld­mivelésügyi kormányunk vállalkozását, amelylyel lassan-lassan oda óhajtja fejleszteni selyem­iparunkat, hogy nyers selyemtermelésünket iparilag teljesen földolgozza. Legyen elegendő­ selyemfonódánk, amely legombolyítja a tenyész­tett gubót és úgy bocsátja áruba a külföld selyemszövő piac­án, vagy legideálisabb vég­­czéljában képes legyen ellátni most születendő selyemszövő-iparink szükségletét, amely viszont elég tág piac­ot talál gyártmányai számára nálunk. Államilag kezdeményezett és föntartott se­lyemiparunk tehát, mint látjuk, csupán a gubó szálának legombolyítását végzi. A tulajdonkép­peni selyemszövet gyártásával Magyarországon ezidőszerint csak négy ipartelep foglalkozik,­­alapításuk kronologikus sorrendjében: a hídjai, kisebb méretű és szinte háziiparilag működő Bezerédj-féle szövődő, a rapáczi Huber-féle selyemszövő-gyár, a Indai Berkoovics­ké selyem­­szalaggyár és az idén megindult szentgotthárdi Bujati-féle nagyszabású szövődő. De mindezen gyárak külföldről kénytelenek nyersselyem/lndó­­szükségletüket fedezni, mert a mi selyemfonó­­dáink csak az egyszerű szálat állítják elő, holott a szövéshez ezernázon selyemszálra van szükség. Selyemfonódáink tehát csak annyiban fonó­dák, hogy az egyes gubószálakat öt-hatosával együvé sodorják, fonják, míg a tulajdonképpeni fonalat 5—6 ilyen szál alkotja. Ennek a műve­­letnek a végzésére pedig, még sajnos, nincs ipartelepünk. Visszatérve már most a czikkem elején föl­vetett kérdésre, látnivaló, hogy selyemgubót idehaza csakis az állami gubóbeváltó állomásokon lehet értékesíteni. És ez nagyon is jól van így! Mert: 1. Ne feledje el a tenyésztő, hogy a petét egy fillérnyi ellenszolgáltatás nélkül, ingyen kapta az államtól, mely pedig arra évente száz­ezreket áldoz, akár szegzárdi petekészitő állo­másán kezelte légyen azokat, akár pedig — is­métlem — százezrekre menő vételáron olasz petekészitőktől vásárolta is. 2. Az állami intézet, az országos felügyelő­ség minden tenyésztési évad előtt — tehát április havában, mikor a petéket az önként je­lentkező tenyésztők között kiosztja, ugyanakkor már közzéteszi az u. n. tenyésztő­ könyvecské­ben, hogy a termelt gubót milyen áron váltja be. Ez az ár pedig mindig a lehető legméltá­­nyosabb. Ezzel ugyan kiteszi magát annak a kellemetlen eshetőségnek, hogy jó olasz termés esetén, a tenyésztőkkel szemben túlfizeti a gu­­bót, de az állam czélja nem a nyerészkedés révén, hanem a tenyésztés iránt való érdeklődés fölkeltése, inkább megelégszik, ha az általa el­adandó száraz gubó árában tisztán csak a pete értéke és a kezelési költség térül meg, sem­­minthogy garasos politikával a beváltás idején igazodva a milánói selyemtőzsde hangulatához, esetleg kellemetlen csalódásba ejtse és jövőre elkedvetlenítse a tenyésztőket. 3. A nyers selyemgubót iparilag csak a fen­­nebb említett állami fonodák dolgozzák föl és bár három ilyen fonodánkat külföldi vállalkozók bírják bérbe, azok sem vásárolhatnak magáno­soktól gubót, mert szerződésük az általuk él­vezett állami kedvezmények ellenében arra kö­telezi őket, hogy anyagszükségletüket, tehát a száraz gubót az állami intézettől szerezzék be. Nemcsak a termelő járna el tehát lelkiismeret­lenül az állammal szemben, mikor a tőle in­gyen kapott és elég tekintélyes összeget repre­zentáló petemennyiségből kikelt hernyók gu­bóit közvetlenül a fonóda bérlőjének adná el, hanem az is szerződésszegést követne el,ha az ilyen fölajánlott gubót talán 1—2 fillérrel jobb áron megvenné­ Az állam ez időszerinti bérlői­nek külföldön is elismert tekintélye persze még ezt a föltevést is teljesen kizárja. 4. Megszövetni a gubóról legombolyított selymet— mint már fennebb kifejtettem — idehaza azért nem lehet, mert selyemipari lánczolatunkban hiányzik az a szem, amely az egyes selyemszálat a szövésre alkalmas fonállá czérnázza. Látnivaló mindezekből, hogy selyemiparunk a lehető legodaadóbb önzetlenséggel folytatott vezetés mellett is még csak csecsemőkorát éli, de azért legyenek meggyőződve a tenyésztők, hogy az intézet soha sem bánik velük mél­tánytalanul, sőt a legmesszebbmenő árakkal honorálja a tenyésztők szorgalmát és fárado­zását. Az idei ár pl. máris 20 fillérrel jobb a tavalyinál és selyemiparunk fejlődésével egye­nes arányban nő a tenyésztők haszna is, ha ők is igyekeznek azon, hogy a tenyésztés nö­vekedésével indokolt legyen az állam ama tö­rekvése, hogy selyemiparunkat­­ tökéletessé fejleszsze. Schröder Béla: MAGYARLORSZAG* Budapest, 1901. péntek, július 5. f ! Magyar gyári­ munkások. Határozottan nagyfontosságúnak mondhatjuk azt a tanácskozást, mit most már negyedik napja folytatnak a kereskedelmi minisztérium­ban. Arról van ugyanis szó, hogy milyen intéz­kedésekkel lehetne elérni, hogy a gyárakban lehetőleg magyar munkásokat és magyar munka­vezetőket nagyobb számmal alkalmazzanak, mint az mostanában történik. Teljes elismerés illeti Hegedűs Sándor minisztert ezért a kez­deményezéséért, és bár az említett ankét rész­letei nem kerülnek a nyilvánosság elé, azért mégis biztosra vesszük, hogy a miniszter és az iparügyek vezetője, Szterényi József miniszteri tanácsos, a szaktanácskozásra meghívott nagy­iparosoktól és gyárvezetőktől érdekes adatokat szerezhetnek be. De a szaktanácskozáson egybegyű­lő alapos értesülések értékes anyagot szolgáltatnak majd egyébként is a miniszté­riumnak,­­különösen vitás munkáskérdések elin­tézésénél. . A panasz, mely valószínűleg első­sorban le­hetett indító oka az említett szaktanácskozás egybehívásának, már nem új keletű. Nap nap után van alkalmunk olyan panaszok átvételére, melyekben magyar munkások kesergik el nyo­morúságos helyzetüket, minek előidézésében legnagyobb része van annak a körülménynek, hogy fölebbvalójuk, az idegen származású minkásvezére, gyűlölettel vált irántuk magyar­ságuk miatt és tűrhetetlenné, lehetetlenné tette további működésüket. Régi panasz, de félő, hogy még igen soká lesz alkalmunk az ilyen panaszok hallására mindaddig, míg az új nemzedék nem lép a gyáripar küzdterére és nem keresi ezt az ér­vényesülést. Ma még vajmi kevés reményünk lehet, hogy ez a közel­jövőben bekövetkezik. A mi ifjúságunk még mindig idegenkedik az ipari munkától és még mindig többen tódulnak az úgynevezett tudományos pályákra, mint a ke­reskedelmi vagy ipari pályákra. Pedig hát pél­dát vehetnének a németektől, hol ne­m­csak a lateiner pályát tartják tudományos, magasabb foglalkozásnak, hanem a kereskedői és iparos­pályát is. Igaz ugyan, hogy különösen az utóbbi évek­ben nálunk is óriási módon gyarapodott a mű­egyetemi hallgatók és a kereskedelmi iskolai növendékek száma. Igen ám, de legtöbb eset­ben az a technikus, ki gépészmérnöknek készült, mégis csak a hivatalnoki, lehetőleg államhiva­talnoki pályára lép, és a kereskedelmi iskolai növendékek legnagyobb része is inkább csak az egyéves­ önkéntességi jogot akarta megsze­rezni tanulmányaival, hogy azután szintén a hivatalnoki pályán, közhivatalnoki pályán ke­resse boldogulását. Hogy mennyire nem igyekeznek például tech­nikusaink a nálunk legtöbb jövővel kecsegtető textilipari pályára, azt legjobban igazolja az a körülmény, hogy az a kevés hazai , szakma­beli nagyobb gyárunk is alig képes megfelelő magyar technikust találni. És ha már egyik­másik műegyetemi hallgató rá is szánja magát.

Next