Magyarország, 1901. július (8. évfolyam, 155-179. szám)
1901-07-05 / 158. szám
Selyemalpartmk r- Budapest, július 4. Lapunk egyik előfizetője kérdést intézett hozzánk : hogy és miképpen tudná selyemgubóit leginkább értékesíteni, esetleg megszöretni (?), mert — úgymond — keveseli az állam által felajánlott 2 kor. 40 fillért kilogrammonként. A kérdés — tekintettel az országszerte éppen most folyó gubóbeváltásra — annyira aktuális és gazdaságilag megszívlelendő, hogy lehetetlen rövidre szabnunk a fölvilágosítást, annál is inkább, mert azt is elárulja, hogy nemcsak a senyeratenyésztéssel nem foglalkozók, de még az intelligensebb tenyésztők sincsenek tisztában , a selyemipar mibenlétével általában és a a mi tulajdonképpeni selyemiparunkkal különösen. Csak nemrégiben adtunk hírt arról, hogy földmivelésügyi kormányunk Bezerédj Pálnak, a selyeemtenyésztési országos meghatalmazottnak jól megfontolt és statisztikai adatokon alapuló javaslatára elhatározta, hogy selyemfonódáink számát növeli. A már fennálló négy (a pancsovai, újvidéki, tolnai és győri), valamint a most épülő komáromi fonóda mellé: Szabadkán, Ó-Becsén, Verbászon és Titelen, meg más négy fonodát szándékozik a közeljövőben állítani. Ennek a nagyszabású tervezetnek az alapja: selyemtenyésztésünk és iparunk nemzetgazdasági jelentőségén nyugszik. Szorosan vett selyemiparunk körébe ez időszerint még csak a selyemfonás, a selyemgombalyitás tartozik, amelyet a földművelésügyi kormány kezdeményezett és rohamosan fejleszt. Selyemfonóiparunk nemzetgazdasági jelentősége tüstént szembeötlők, mihelyt a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok alapján bonczolgatni kezdjük azokat a konjunktúrákat, amelyek a selyemtenyésztési és ipari termékek külkereskedelmi áruforgalmában kifejezésre jutnak. A selyem- és selyemáruk forgalmában egyéb foncanyagokkal vegyesen is: 1899-ben a lehozatal 10,522 métermázsa volt,60.649.000 korona értékben, a kivitel pedig 4782 mm. volt, 10.082.000 korona értékben. A behozott áru métermázsáját tehát mi 5764 koronával fizettük, míg az ugyanabba a nembe tartozó áru métermázsájáért csak 2108 koronát kaptunk, kereskedelmi mérlegünk tehát még abban az esetben sem volna kedvező, ha a forgalom két ellentétele (a behozatal és kivitel végösszege) mennyiségileg egyenlő volna. Hát még így, mikor behozatali többletünk 50.567.000 koronára rúg. Még szembeötlőbb a kedvezőtlen különbség, ha tovább haladunk a statisztika adatainak nyomán. A kész selyemszövetek behozatala 1899-ben 4851 mm. volt — 36.476.000 korona értékben. Vagyis a selyemszövet métermázsáját mi 7519 koronával fizettük. Az általunk Francziaországba kivitt 241 métermázsártyi motollárt selyemfonálért és az ipari kikészítés közben nyert hulladéért 874.000 koronát kaptunk, vagyis métermázsájáért csak 3627 koronát. És ez már iparilag részben kikészített ára volt. De nézzük csak a száraz selyemgubó forgalmát, mely Olaszországba való kivitelünknél 3080 méter mázsával szerepel s amelyért 3.096.000 koronát kaptunk, vagyis méter mázsájáért csak alig valamivel többet 1000 koronánál. Tehát hét és félszeresét fizetjük mi annak a fajta árunak, amelyet iparunk fogyatékossága következtében nyersen kell értékesítenünk. Ha azonban iparilag csak részben is kikészítjük, idehaza lefejtjük, legombolyítjuk — már három és félszeres árt kapunk érte. A kikészítés munkájával járó munkabér, esetleg üzleti haszon, idebenn marad, kenyeret ad az ezzel foglalkozó ipari munkásnak, tisztességes kamatot hoz az abba az ipar űzésébe fektetett tőke után. De haladjunk tovább: 1899-ben 1.244.728 kilogramm nyers selyemgubót tenyésztettek hazánkban. Ez piaczképes, száraz állapotban harmadrészére apad, vagyis eladásakor 414.909 kilogrammban 4.149.090 koronát képvisel. Ha ugyanezt a gubómennyiséget idehaza legombolyítjuk , és az így nyert motollajt selymet és hulladékot bocsátjuk áruba , már három és félszeres értéket reprezentál. Vagyis tekintetbe véve azt, hogy emez ipari feldolgozásnál a nyers gubó anyagának súly szerinti 20 százaléka (ami a kevésbbé gondos kezelés mellett is a megengedhető legnagyobb vesztesség) elkallódik : marad motolláit selyem és értékesíthető hulladék — 331,927 kilogramm, vagyis kereken 3320 métermázsa, ami 3627 koronájával számítva: 12.041,640 koronányi eladási értéket képvisel. A két eladási ár közötti különbség: 7.892,550 K., közel 8 millió koronányi mérlegnyereség pedig a hazai selyemfonó-iparba fektetett tőke és a selyemfonó-iparral foglalkozó munkások javára esik. Ezek, a hiteles adatok nyomán számított statisztikai konjunktúrák minden ékes szónál és írásnál nyomatékosabban indokolják földmivelésügyi kormányunk vállalkozását, amelylyel lassan-lassan oda óhajtja fejleszteni selyemiparunkat, hogy nyers selyemtermelésünket iparilag teljesen földolgozza. Legyen elegendő selyemfonódánk, amely legombolyítja a tenyésztett gubót és úgy bocsátja áruba a külföld selyemszövő piacán, vagy legideálisabb végczéljában képes legyen ellátni most születendő selyemszövő-iparink szükségletét, amely viszont elég tág piacot talál gyártmányai számára nálunk. Államilag kezdeményezett és föntartott selyemiparunk tehát, mint látjuk, csupán a gubó szálának legombolyítását végzi. A tulajdonképpeni selyemszövet gyártásával Magyarországon ezidőszerint csak négy ipartelep foglalkozik,alapításuk kronologikus sorrendjében: a hídjai, kisebb méretű és szinte háziiparilag működő Bezerédj-féle szövődő, a rapáczi Huber-féle selyemszövő-gyár, a Indai Berkoovicské selyemszalaggyár és az idén megindult szentgotthárdi Bujati-féle nagyszabású szövődő. De mindezen gyárak külföldről kénytelenek nyersselyem/lndószükségletüket fedezni, mert a mi selyemfonódáink csak az egyszerű szálat állítják elő, holott a szövéshez ezernázon selyemszálra van szükség. Selyemfonódáink tehát csak annyiban fonódák, hogy az egyes gubószálakat öt-hatosával együvé sodorják, fonják, míg a tulajdonképpeni fonalat 5—6 ilyen szál alkotja. Ennek a műveletnek a végzésére pedig, még sajnos, nincs ipartelepünk. Visszatérve már most a czikkem elején fölvetett kérdésre, látnivaló, hogy selyemgubót idehaza csakis az állami gubóbeváltó állomásokon lehet értékesíteni. És ez nagyon is jól van így! Mert: 1. Ne feledje el a tenyésztő, hogy a petét egy fillérnyi ellenszolgáltatás nélkül, ingyen kapta az államtól, mely pedig arra évente százezreket áldoz, akár szegzárdi petekészitő állomásán kezelte légyen azokat, akár pedig — ismétlem — százezrekre menő vételáron olasz petekészitőktől vásárolta is. 2. Az állami intézet, az országos felügyelőség minden tenyésztési évad előtt — tehát április havában, mikor a petéket az önként jelentkező tenyésztők között kiosztja, ugyanakkor már közzéteszi az u. n. tenyésztő könyvecskében, hogy a termelt gubót milyen áron váltja be. Ez az ár pedig mindig a lehető legméltányosabb. Ezzel ugyan kiteszi magát annak a kellemetlen eshetőségnek, hogy jó olasz termés esetén, a tenyésztőkkel szemben túlfizeti a gubót, de az állam czélja nem a nyerészkedés révén, hanem a tenyésztés iránt való érdeklődés fölkeltése, inkább megelégszik, ha az általa eladandó száraz gubó árában tisztán csak a pete értéke és a kezelési költség térül meg, semminthogy garasos politikával a beváltás idején igazodva a milánói selyemtőzsde hangulatához, esetleg kellemetlen csalódásba ejtse és jövőre elkedvetlenítse a tenyésztőket. 3. A nyers selyemgubót iparilag csak a fennebb említett állami fonodák dolgozzák föl és bár három ilyen fonodánkat külföldi vállalkozók bírják bérbe, azok sem vásárolhatnak magánosoktól gubót, mert szerződésük az általuk élvezett állami kedvezmények ellenében arra kötelezi őket, hogy anyagszükségletüket, tehát a száraz gubót az állami intézettől szerezzék be. Nemcsak a termelő járna el tehát lelkiismeretlenül az állammal szemben, mikor a tőle ingyen kapott és elég tekintélyes összeget reprezentáló petemennyiségből kikelt hernyók gubóit közvetlenül a fonóda bérlőjének adná el, hanem az is szerződésszegést követne el,ha az ilyen fölajánlott gubót talán 1—2 fillérrel jobb áron megvenné Az állam ez időszerinti bérlőinek külföldön is elismert tekintélye persze még ezt a föltevést is teljesen kizárja. 4. Megszövetni a gubóról legombolyított selymet— mint már fennebb kifejtettem — idehaza azért nem lehet, mert selyemipari lánczolatunkban hiányzik az a szem, amely az egyes selyemszálat a szövésre alkalmas fonállá czérnázza. Látnivaló mindezekből, hogy selyemiparunk a lehető legodaadóbb önzetlenséggel folytatott vezetés mellett is még csak csecsemőkorát éli, de azért legyenek meggyőződve a tenyésztők, hogy az intézet soha sem bánik velük méltánytalanul, sőt a legmesszebbmenő árakkal honorálja a tenyésztők szorgalmát és fáradozását. Az idei ár pl. máris 20 fillérrel jobb a tavalyinál és selyemiparunk fejlődésével egyenes arányban nő a tenyésztők haszna is, ha ők is igyekeznek azon, hogy a tenyésztés növekedésével indokolt legyen az állam ama törekvése, hogy selyemiparunkat tökéletessé fejleszsze. Schröder Béla: MAGYARLORSZAG* Budapest, 1901. péntek, július 5. f ! Magyar gyári munkások. Határozottan nagyfontosságúnak mondhatjuk azt a tanácskozást, mit most már negyedik napja folytatnak a kereskedelmi minisztériumban. Arról van ugyanis szó, hogy milyen intézkedésekkel lehetne elérni, hogy a gyárakban lehetőleg magyar munkásokat és magyar munkavezetőket nagyobb számmal alkalmazzanak, mint az mostanában történik. Teljes elismerés illeti Hegedűs Sándor minisztert ezért a kezdeményezéséért, és bár az említett ankét részletei nem kerülnek a nyilvánosság elé, azért mégis biztosra vesszük, hogy a miniszter és az iparügyek vezetője, Szterényi József miniszteri tanácsos, a szaktanácskozásra meghívott nagyiparosoktól és gyárvezetőktől érdekes adatokat szerezhetnek be. De a szaktanácskozáson egybegyűlő alapos értesülések értékes anyagot szolgáltatnak majd egyébként is a minisztériumnak,különösen vitás munkáskérdések elintézésénél. . A panasz, mely valószínűleg elsősorban lehetett indító oka az említett szaktanácskozás egybehívásának, már nem új keletű. Nap nap után van alkalmunk olyan panaszok átvételére, melyekben magyar munkások kesergik el nyomorúságos helyzetüket, minek előidézésében legnagyobb része van annak a körülménynek, hogy fölebbvalójuk, az idegen származású minkásvezére, gyűlölettel vált irántuk magyarságuk miatt és tűrhetetlenné, lehetetlenné tette további működésüket. Régi panasz, de félő, hogy még igen soká lesz alkalmunk az ilyen panaszok hallására mindaddig, míg az új nemzedék nem lép a gyáripar küzdterére és nem keresi ezt az érvényesülést. Ma még vajmi kevés reményünk lehet, hogy ez a közeljövőben bekövetkezik. A mi ifjúságunk még mindig idegenkedik az ipari munkától és még mindig többen tódulnak az úgynevezett tudományos pályákra, mint a kereskedelmi vagy ipari pályákra. Pedig hát példát vehetnének a németektől, hol nemcsak a lateiner pályát tartják tudományos, magasabb foglalkozásnak, hanem a kereskedői és iparospályát is. Igaz ugyan, hogy különösen az utóbbi években nálunk is óriási módon gyarapodott a műegyetemi hallgatók és a kereskedelmi iskolai növendékek száma. Igen ám, de legtöbb esetben az a technikus, ki gépészmérnöknek készült, mégis csak a hivatalnoki, lehetőleg államhivatalnoki pályára lép, és a kereskedelmi iskolai növendékek legnagyobb része is inkább csak az egyéves önkéntességi jogot akarta megszerezni tanulmányaival, hogy azután szintén a hivatalnoki pályán, közhivatalnoki pályán keresse boldogulását. Hogy mennyire nem igyekeznek például technikusaink a nálunk legtöbb jövővel kecsegtető textilipari pályára, azt legjobban igazolja az a körülmény, hogy az a kevés hazai , szakmabeli nagyobb gyárunk is alig képes megfelelő magyar technikust találni. És ha már egyikmásik műegyetemi hallgató rá is szánja magát.