Magyarország, 1901. augusztus (8. évfolyam, 181-206. szám)

1901-08-01 / 181. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1901. AUGUSZTUS 1. CSÜTÖRTÖK VIll. ÉVFOLYAM 181. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. ona.­­­s Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teréz-komt 19. szám. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint Szilágyi Dezső meghalt. 1&40—890S. Budapest, julius 31. Mint a villámcsapás, váratlanul és le­sújtóan éri az országot az a hir, hogy Szi­lágyi Dezső meghalt. Tegnap még mint hatalmas kőoszlop emelkedett ki kor­társai közül, akire félve vagy remény­kedve tekintettek föl az emberek , ma ledőlve, összetörve hever lábaik előtt. A nagy erőnek ez az iszonyú gyors meg­semmisülése megráz és lesújt. Ilyenkor tudatára ébredünk emberi voltunk gyön­­geségének, hiúságának. Ki volt a mai korban erősebb, magábabízóbb, többet­­tudó és öntudatosabb Szilágyi Dezsőnél?... És hol van ma az a sok erő, tudás, ön­érzet, önbizalom ?.. . Csak egy hideg tetem maradt, semmi más. De a nemzet ennek a nagy erőnek a megsemmisülésével szegényebbé lön. Szi­lágyi Dezső sokat tett és sokat alkotott eddig, de valójában csak ezután akart tenni és alkotni. Ő maga úgy fogta föl a maga életét, hogy annak legproduktí­­vabb időszaka még hátra van. Előtte a nagy angol államférfiak példája lebegett, akik késő vénségben, átesve az élet viha­rain, gazdag tapasztalatokon átszűrt élet­­bölcseséggel kormányozták nemzetüket és irányították annak életfolyamatát. És igaza is volt, hiszen mindössze is hatvanegy esztendő terhelte vállait. És e terhet teljes erővel, vasegészséggel viselte , évtizedek reménye volt nyitva előtte. És ez évtizedeket hatalmas, örökké forrongó elméje képzeletében nagy tervekkel, gazdag alkotásokkal, átalakító reformokkal töltötte be. A sors azonban beleszólt, kegyetlenül, ridegen, ellentmondást nem várva és nem tűrve. Szavára a forrongó elme elcsitult, a messzeható tervek összeomlottak, a nagy reformok a levegőbe oszlottak. Csak egy hideg tetem maradt, semmi más. Le kell hát mondanunk arról, hogy e nagy elme jövő fejlődésének fázisait figye­lemmel kísérjük. Tekintetünk Szilágyi De­zsőnek csak a múltjába mélyedhet, így is nagy, imponáló, szinte megkapó lát­ványt nyújt az. Látjuk a nagytudású professzort, aki a magyar ifjúság ezrei­nek vési szívébe a magyar jogtudomány fundamentális igazságait. Látjuk az ellen­zéki képviselőt, aki a szónoki hatalom teljes fegyverzetével döngeti a kormány­zati rendszer alapjait. . . Látjuk, hogy a döngetett kormányzat munkát kénytelen adni e tevékenységre vágyó erőnek, csak­hogy súlyos csapásaitól megszabaduljon .. . És ekkor látjuk a minisztert, aki két kézzel, lázas munkássággal építi meg a magyar igazságügy nagy alkotásait. Majd ott látjuk őt bele­bonyolódva abba a nagy harczba, amelyet az állami és egyházi hatáskör határvonalainak fölvetése idéz elő, és látjuk, hogy e meddő harcz mint emészti föl erejének legjavát, és mint kényszerül et végül a tétlenségre, a visszavonulásra . .. Ekkor ültette őt a Sors a magyar kép­­viselőház elnöki székébe. Ott érezte magát a legmeddőbbnek, pedig ott volt a leg­nagyobb. A magyar közélet legmélyebb sülyedésének napjai voltak azok. Az uralomra került romlottság, erőszak és bomlás idejében csak egyetlen egy szilárd pont maradt meg : a magyar képviselő­­ház elnöki széke. A szennyes hullámok, a­melyek magából a kormányhatalomnak ökléből indultak útjukra, csak ezt az egy pontot nem voltak képesek elbontani. Alkotmányunknak csak ez az egy bás­tyája maradt még meg, és azt Szilágyi Dezső védelmezte. És megvédelmezte! Megvédelmezte még távozásával is, a­mely­nek nyomán összeomlott az egész kor­mányrendszer . . . Szilágyi Dezső pedig örök, elévülhetetlen érdemeket szerzett magának a haza iránt. Azóta mint egyszerű képviselő foglalt helyet a magyar közéletben. De mindenki tudta, hogy kezének csak mozdulnia kell, hogy bele­nyúljon a törvényalkotás és országkormányzás nagy kerekébe. És ez a kéz meg is mozdult néha. . . Az a nagy tekintély, amelyet érdemei, tudása, eszének hatalma, akaratának ereje terem­tettek neki, biztosította számára azt, hogy szava soha ne hangozzék el hiába. Ezért jelentett Szilágyi Dezső neve többet, sok­kal többet, mint amit egy ember neve jelenteni szokott: jelentett hatalmat, be­folyást, reményt és jövőt. Megrepedt egy kicsiny véredény, és most hatalom, befolyás, remény és jövő oda van, a nemzet pedig elvesztette egyik legnagyobb államférfiát. Méltán gyászol­hatják őt politikai ellenfelei is, mert an­nak a közjogi alapnak a határain belül, a­melynek híve volt, a nemzet jogait és alkotmányát mindig hű, bátor és erős szívvel védelmezte. Az ilyen veszteség pedig érzékeny és fájó, hiszen ez a mai kor olyan kevés igazi férfiút produkál! Szilágyi Dezső pedig az volt: férfiú, erős és önérzetes. De a mai kor az ilyen férfiaknak nem kedvez. Az életmaximává emelkedett önzés és irigység ma tehernek és alkal­matlanságnak tekinti a kiemelkedő nagy­ságot, a középen felülemelkedő szellemi erőt, az erősen kifejlett, merev hátgerin­­czet. Szilágyi Dezső sem volt soha képes a mai kor alantjáró szellemébe har­monikusan bele­illeszkedni. Az érvénye­sülés tanát mások, nála sokkal, de sokkal kisebbek, jobban megtanulták, mint ő, a tudós, nagyeszű professzor. . . És amíg ő lelkének teremtő kínjai között vergődött és tépelődött, mások körülötte, mögötte, alatta és rajta haladtak, boldo­gultak, gyarapodtak és emelkedtek. Ő pe­dig csak nézte őket hidegen, a bölcs embeer higgadt ítéletével és nyugalmával, talán szánalommal, talán megvetéssel. Pedig csak erős kezét kellett volna föl­emelnie, hogy elsöpörje őket. . . Ne féljetek, ez az erős kéz nem fog immár fölemelkedni. Szilágyi Dezső nincs többé. Széles, erőteljes alakjától nincs mit félnetek, nincs mit remélnetek. Őt most már csak gyászolni lehet. Abból, ami­­ volt, amit ő jelentett, a földön, közöttünk csak egy hideg tetem maradt, semmi más. XX. XX. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next