Magyarország, 1901. november (8. évfolyam, 259-284. szám)

1901-11-01 / 259. szám

BUDAPEST, 1901. NOVEMBER 1. FENTEK VIll. ÉVFOLYAM 259. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teréz-körút 18. szám Hirdetések nonparellje, számítással díjszabás szerint Elnökválasztás. Budapest, okt. 31. A magyar parlamentáris életnek ma ünnepe volt. Apponyi Albert grófot el­nökké választotta a képviselőház. Az első helyre emelte őt a közbizalom. Tehetsé­geinél, tudásánál, tiszta jelleménél fogva már régen az első helyen van­­. De most állás szerint is azon a polc­on van, a­melyre őt, nagy kvalitásai alap­ján, a közvélemény erkölcsi ítélete he­lyezte.­­ • Nem egyhangú szavazattal választották meg. Ez az élet rendje. Árnyéka még a harmatos fűszálnak is van. Eszmény és valóság között mindig létezik eltérés. Kossuth Ferencz pártjától függött, hogy a mai ünnepnek ne legyen árnyéka. Az Apponyi gróf magán és nyilvános élete sem okot, sem ürügyet nem adott arra, hogy ellene a képviselőház egyik része tüntessen. Azonban megtörtént. Annyira túlcsigázzák nálunk a pártkér­dést, hogy miatta az igazság sohasem tud tiszta verőfényben tündökölni. Más volt Tisza alatt, Bánffy alatt. Ezek pártnyűgöt raktak mindenre. Tehetséget, becsületet, munkaképességet pártszemüve­­gek­ bíráltak. Eljárásuk és fölfogásuk meg­torlást vont maga után. Az ellenzék olyan fegyverhez nyúlt, a­milyennel rátámadtak. Csordaszellem uralkodott hazánkon. Itt is, ott is csak a nyájban való érvényesülés volt lehetséges. De ez a szellem erős csorbákat szen­vedett. Előtérbe nyomult az igazság, a méltányosság, a valódi érdemek közbe­­csülése és a hitványság elitélése. Kez­dünk a hamis mértékek korszakából ki­bontakozni. Ebben a munkában hatalmas lépés az Apponyi gróf elnökké jelölése. Lehet-e ellene kifogást emelni? Van-e hozzá hasonló alak a képviselőházban ? Érte-e valaha folt az ő integritását? Köz­életünknek ama szennyes hullámaiból, melyek zavaros áradással hömpölyögtek végig hazánkon: érintette-e az ő szemé­lyét egyetlen kis csöpp is ? Igazság­­szeretetében, vezetőképességében, repre­zentáló hivatásában van-e aki kételked­hetnék ? Az Apponyi gróf székfoglalása ünnepé­lyes volt és méltóság­os. Beszéde közben érezni lehetett a Ház szintjének emelke­dését. Azt is érezte a képviselők nagy sokasága, hogy önmagát tisztelte meg, mikor bizalma Apponyi gróf felé fordult. Az Apponyi gróf jelöltsége örvende­tes visszhangot keltett a haza minden zugában. Nincs olyan rétege a társada­lomnak, mely ebben a jelölésben a poli­tikai élet megtisztulás folyamatának egyik momentumát ne látta volna. És amit Apponyi mai megnyitójában mondott, az méltó összefoglalása az ő politikai elveinek. A parlamenti élet be­csének kiemelése, a parlament minden hatalmi tényezőtől való függetlenségé­nek hangoztatása, a parlamenti szabad­ság értékének megbecsülése,­­ mindezek össze vannak forrva Apponyi egész po­litikai egyéniségével. Még ma is mennyi c­inikus szó hang­zik el a képviselőház tekintélyének lejá­ratására, éppen arról az oldalról, amely mindig támogatója volt valamennyi ha­talmi rendszernek. Támogatni és kihasz­nálni valamennyi hatalmat, de lejáratni a parlamentet «olcsó szellemeskedéssel» — mint Apponyi mondotta — sárba rán­tani annak tekintélyét, mert hiszen az a tekintély, az a hit és bizalom, amely a parlamenti intézményben rejlik, a nem­zetnek ma egyetlen alkotmányos kincse, ez mind beleillik abba a­­ nemzetietlen rendszerbe, amely itt évtizedeken ke­resztül élősködik. És a parlament függetlensége «minden tényezőtől», micsoda hatalmas politikai Programm ez! Apponyi nem fejtette ki, nem is volt most annak ideje, hogy mi­lyen sok kívánni valója van még ma is ennek az igazságnak. A parlament a nemzeté, az csak a nemzettől függhet és semmi mástól. De ma függ, függ né­hány százezer befolyásolható embertől, a kormánytól, a hatalomtól, a pénztől és mindentől. Függetlenné tenni a parlamentet min­den ízületében, ez lehet egyik kimagasló munkaprogrammja annak a képviselő­háznak, amelynek elnöke ime nem kisebb ember lett, mint Apponyi Albert gróf. Reá néz a nemzet is és reá nézünk mi is, hogy segítő társunk legyen ebben a hatalmas munkában. Péterfy Jenő. — A Magyarország eredeti tárczája. — 1899. november 5-én a Dugaresa és Károly­­város között elvágtató fiumei gyorsvonaton egy pisztolylövés hangzott el, melyre csakhamar ez ország legjobbjai s legkiválóbb,jai rendültek meg. Péterfy Jenő életének vetett véget a lö­vés, Péterfy­­Jenő munkálkodását végezte be egy tragikus fordulattal. Akik ismerték becsét az elköltözöttnek, elszorult szívvel hallottak kora végéről, s akik elgondolkodnak mélyen az em­beri lét kérdéseiről, azokat megdöbbentette, hogy «a tiszta életnek, a művészetért való ra­jongásnak, az ernyedetlen tudományos munká­nak ez az eredménye ? Egy önkínzástól meg­szakadt szív és golyótól szétroncsolt agy?» A posthumus megbecsülés megbolygatta ká­­rolyvárosi sírjának nyugalmát s kihűlt tetemeit fölhozta ide, e zajos, vásári lármától, kőszén­­porttól és füsttől megfertőzött városba, honnan éltében-holtában mindig elvágyódott. Mert szük­ségük van saját lelkiismeretük megnyugtatása végett a halottal szemben tanúsított kegyelet e nyilvánulására azoknak, kik az élet alig ismer­­ték, bizonyára nem értették. Sírja fölé e ke­gyelet állított emlékoszlopot; de igazi emléke, a valóban szerető, valóban gyöngéd szív áldo­zata az a néhány írás, mely Riedl Frigyes, Lederer Béla és Angyal Dávid tollából szárma­zik, s az elhunytat érdeme szerint méltatja és az a gond, melylyel Angyal összeszedte széjjel­­szórtan megjelent dolgozatait és kiadta a Kis­faludy Társaság megbízásából. Péterfy Jenő tragikumának egy fontos rugó­ját, elsőrendű tényezőjét biztos tekintettel is­­meri föl Angyal rövid életrajzában. A sorsnak valamely megmagyarázhatatlan tévedése, vagy szatirikus hajlandósága vezette Péterfy Jenőt bolygó sziklatömbként Magyarországra. Sem tehetsége, sem műveltsége nem volt m­agyar. Az a magassága szellemnek és tudásnak, melyre eredendő képessége s lankadatlan szorgalma emelte, nálunk még az ő köreiben is egészen szokatlan volt. Innen támadt benne az az iró­nia, melylyel emberekre és dolgokra alátekin­tett : Swift Gulliverje volt, ki csaknem mindig úgy érezte, hogy a törpék közt van, néha azon­ban a Yahook földjén is gondolhatta magát... Ha még úgy marczangolták is a tudását, talentumát illető kételyek, ahhoz mégis csak nagyon erős kritikai elme vala, hogy ne látta volna, mint nyüzsögnek alatta a nálánál ezer­­szerte jelentéktelenebb s mégis rangosabb, mó­dosabb urak. És ez is diszharmóniát kelt oly szív­ben, mely hajlik amúgy is már a kétsé­gek felé. Munkájának ez első kötetét olvassuk csak át és büszkeséggel tölthet el bennünket e szellem, mely sem gazdagságát, sem kifejező képessé­gét, sem művészi érzékenységét tekintve nem áll mögötte a világirodalom nagy kritikai szel­lemeinek. Ítélete éles és biztos, bár néha egy szempontból indul ki, s írzig ekként a tárgyra egy oldalról erős világítás esik, más részei ho­mályban maradnak. Stílje a legelőkelőbb, leg­finomabb, leghajlékonya­­­b és legnemesebb prózai stíl, az ész fénye, a szív melege, az irónia játszi színei, a humor derűje, helylyel­­közzel a mélabú bánatos felhői farkálnak benne. Tudása bámulatba ejt: maga ez a kötet a gö­rög erosz, líra és dráma köréből vett dolgoza­tokat foglal magában a magyar irodalom új­korának nagy alakjain kívül; de hisz tudjuk jól, hogy klasszikui és magyar költészetén kívül még a modern irodalmak, filozófia, zene, ter­mészettudományok mind érdekelték s foglal­koztatták. Mindezekben eredeti gondolatai, egé­szen egyéni s néha sajátságos nézetei voltak, eltérők a köz fölfogásától, de eltérők más tudó­sokétól is. Oly elméletet hirdetett a tragikum­ról, mely e sokat és sok oldalról vitatott kér­désben teljesen uj volt. Szembeszállóit a nép­szerű áramlatokkal és mig Jókainak szemére lobbantotta lélektani botlásait, indokolásának gyöngeségét s következetlenségét. Kemény Zsigmondnak kijelölte azt a helyet a magyar regényirodalomban, mely e kevéssé méltatott s ma már alig olvasott költőt megilleti. Valóban, szüksége is volt rá, hogy nagy le­gyen szellemben és tudásban, mert ez egy tartotta fönn kétségei s vergődései közepett. És szüksége lett volna arra is, hogy nyugodt, harmonikus és gondtalan élet folyamán alkot­hasson nagyot, mert az alkotás gyönyörűsége kielégítette, izgalma foglalkoztatta, sikere meg­nyugtatta volna. Nem értették, hagyták elpusz­tulni, egyetlenegy mentő kéz nem sietett segít­ségére, pedig egynémelyek mégis voltak, akik föl tudták fogni értékét. De talán senki sem volt, aki érezte volna, mi megy végbe ebben a szo­morú lélekben. Péterfy Jenő tragikumán sokan elgondolkod­tak, olyanok is, kik hozzá közelállónak, mint barátai, olyanok is, kik c­sak futólag ismerték. Lapunk mai száma 21 oldal

Next