Magyarország, 1901. november (8. évfolyam, 259-284. szám)
1901-11-01 / 259. szám
2 MAGYARORSZAtr Budapest, 1901. péntek, november I Elnökválasztás a képviselőházban. Budapest, okt. 31. Egy harminczéves szeplőtlen parlamenti pályát koszoruzott meg ma a magyar képviselőház, amikor rendkívül meleg ovácziók közepette Apponyi Albert grófot ültette az elnöki székbe. Az érdekes és politikai konzekvencziáiban rendkívül jelentőségteljes esemény végbemeneteléhez a Ház is szinte ünnepies képet öltött magára. A választás megejtésére rendkívül nagy számban jelentek meg a képviselők. Az ülés elején még az alakulás előkészületei folytak le. Az osztályok előadói beterjesztették jelentéseiket a mandátumok átvizsgálásáról és a korelnök a meg nem támadott és nem kifogásolt képviselőket törvényes jogaik gyakorlására felhatalmazta, a megtámadott mandátumok birtokosainak ezt a jogát pedig ideiglenesen adta meg. Ezután haladt a Ház az elnökválasztáshoz. A képviselők csaknem kivétel nélkül Apponyi Albert grófra adták szavazataikat, csak a Kossuth pártiak szavaztak Komjáthy Bélára, de ez a jelölt alig kapott 40 szavazatot. A korelnök erre 213 szótöbbséggel gróf Apponyi Albertet jelentette ki a Ház megválasztott elnökének. A választási eredmény kihirdetését perczekig tartó éljenzés és taps követte. Hosszú idő múlt azonban el, mig Apponyi gróf a Házban megjelent, hogy az elnöki széket elfoglalja. Előbb még át kellett esni két hosszadalmas szavazási procedúrán. Előbb a két alelnököt választották meg Tallián Béla és Dániel Gábor személyében. (A Kossuth-pártnak e méltóságra is külön jelöltjei voltak : Barabás Béla és Tóth János.) A hivatalos jelöltek túlnyomó többséggel választtattak meg, amire még a házszabályokban előírt hat jegyzői tisztet töltötték be és háznagyul Csávossy Bélát választották meg. Ezzel a Ház alakulási teendőinek legfontosabbjai el voltak intézve ,és a korelnök néhány meleg szóval búcsút vett a Háztól, hogy a helyét átengedje a már megválasztott elnöknek. Időközben a folyosón az a hír terjedt el, hogy a jászberényi Almássy-párt tényleg beadta Apponyi megválasztása ellen a petíciót a Kúriához. A hír nagy forrongást idézettelő, mert a házszabályok értelmében megtámadott mandátumok birtokosai csak ideiglenesen gyakorolhatják a képviselőséggel járó jogokat. Mindenütt élénken pertraktálták a dolgot, maga a miniszterelnök is sietett megnyugtatni az aggódókat, hogy a Ház határozatát már nem módosíthatja semmiféle gyermekes csíny. Később azonban megjött a Kúriától a hiteles hír, hogy Apponyi mandátuma ellen nem érkezett petíció. Ezzel véget ért a folyosó izgatott hangulata is. Mindenki a terembe sietett, hogy tanúja legyen az új elnök székfoglalójának. A karzatokat a főváros legelőkelőbb társadalmi köreinek képviselői lepték el. A hölgykarzat első sorában látható volt az új elnök neje, kin észrevehető volt, hogy a férje helyett ő szenved lámpalázban. Körülötte számos arisztokrata hölgy ült, kik az ülés kezdete óta türelmesen várták Apponyi megjelenését. Végre — már két órára járt az idő — amikor a jobboldali üvegajtóban feltűnt Apponyi Albert gróf magas alakja. A gróf magyar díszruhát öltött arra az alkalomra, amikor a magyar képviselőház díszes elnöki méltóságát elfoglalta. Az egész terem elkezdett éljenezni és tapsolni. Az ováczió egyaránt meleg és őszinte volt a Ház minden oldalán. Meglátszott a képviselőházon, hogy örömmel és bizalommal üdvözli az ország első választott méltóságában azt a férfiút, ki annyi önzetlenséggel önfeláldozással, magas tudással, páratlan ékesszólással és megalkuvást nem tűrő következetességgel szolgálta az ország ügyeit. Amikor Apponyi gróf, körülvéve az uj jegyzőktől, megjelent az elnöki emelvényen, megújultak azok az ovácziók, melyekkel őt már a terembe lépésekor elhalmozták. Apponyi gróf perezekig némán állt ama nagy lelkesedés között, mely őt minden oldalról körülfogta; csak néhány perez múlva tudott az Ő érczes hangja keresztülhatolni az éljenzés és taps zaján.Elnöki székfoglalója egyike volt legmesteribb szónoklatainak. Klasszikus formába öltöztette a magyar országgyűlés nagy hivatásáról és az elnöki méltóság kötelességeiről mondott szavait, amelyek mély hatást gyakoroltak a figyelmes és őt folyton zúgó tetszésnyilvánításokkal félbeszakító hallgatóságra. Már ott, ahol kifejtette, mennyire különbözik a magyar király jogköre attól a jogkörtől, melyet ő Felsége mint osztrák császár bír és amely által tüzetesen megnyilvánul a magyar korona függetlensége: magával ragadta hallgatóságát, majd pedig általános helyesléssel találkozott, amikor hangsúlyozta, hogy a magyar képviselőház működésében minden egyéb tényezőtől teljesen független. Programmját abban körvonalazta, hogy a Ház méltósága mindenkor megóvassék, tekintélye gyarapodjék, hatalma növekedjék. Kegyeletteljes szavakkal emlékezett meg Szilágyi Dezsőről és meleg rokonszenvvel közvetetlen elődjéről. Megígérte, hogy a szólásszabadság vívmányának tiszteletben tartására mindenkor szigorúan figyelni fog és a nyilatkozási szabadságot mindenkinek, még a legellenszenvesebb véleménynek is egyformán fogja biztosítani. Beszéde további folytatásában az új Házszabályokra hivatkozott és itt mindenki megnyugtatására kijelentette, hogy az összeférhetetlenségi ügyekben ítélkező zsűri névsorát akként fogja összeállítani, hogy az a közvélemény minden árnyalatát megnyugtassa és a törvény végrehajtása a törvényhozás akarata szerint biztosítva legyen. A székfoglaló végén szinte ódás szárnyalásig emelkedett az elnök. Arra hívta föl a Ház tagjait, hogy legyen a Házban bármily heves harcz és mérkőzés, ne mérgesedjék el soha a vitatkozás, hanem azegyedül vezérlő szempont legyen mindenkor ősi alkotmányunk dicsősége, nagy nemzeti hivatásunk kiépítése. Végül utalt arra a barátságra, melyet közel 30 év óta a Ház tagjaival összefűzi és hogy ennek a barátságos viszonynak föntartására appellál tovább is. A beszédet szűnni nem akaró éljenzés követte. A Ház minden oldalán megérezték, hogy a választás szerencsés volt. Apponyi most már végleg megalakultnak nyilvánította a Házat. Köszönetet mondott a korelnöknek s körjegyzőknek, és a házszabályokban előírt fölszólításokat intézte a Ház tagjaihoz. Az ülés végével Széll Kálmán indítványozta, hogy a Ház hétfőn válaszsza meg az eddig is mint én is. Négyszernél több ízben aligha beszéltem vele, akkor is közömbös, kettőnket alig érdeklő tárgyakról. S nekem mégis úgy rémlik, amint olvasom írásait s kiérzem belőlük a macbethi jóslatokat, mintha nagyon jól ismerném, mintha teljesen megérteném. Péterfy azok közé tartozott, kik a belső bélyeggel lelkük arczulatján születnek a világra: körülményeik a szerencsétleneknek többnyire csak segítőivé válnak ama végzetes elhatározásnak, mely megérlelődött bennük talán az öntudat első percében, csak nem bírt még tetté merevedni. Esztendőkig, évtizedekig gondolnak az öngyilkosságra, néha szeretnének szabadulni tőle, magános éjszakáikon ijedten sikoltanak föl, ha a pisztoly hideg csövéhez érkezik, újra elhalasztják, s a végén mégis csak végrehajtják. Péterfy írásaiban, egyéniségében, sorsában ott látom e végzetes vonást. Negyven esztendeig célzott önmagára, csoda-e, hogy oly jól talált ? S vele együtt láttam vagy megéreztem már megannyi embernek hasonló végzetét. Ezek is élnek, járnak-kelnek a világban, mintha semmi egyéb dolguk nem volna, mint az, amelylyel a látszat kedvéért foglalkoznak, pedig komolyan s elszántan semmi egyébre nem bírnak gondolni, mint a halálra. Mikor aztán valamelyiken a megjelöltek közül betelt a végzet, akkor a többi összerezzen s úgy érzi szörnyű gyöngeségében, hogy most már neki is mennie kell, nincs, ami visszatarthatná. S mint a birnami erdő, úgy kel föl a város és megindul a temetőbe. Gondoljatok csak azokra, kik Péterfy után keresték föl önként a sirt. S. K. Szomorú mesék. — A Magyarország eredeti tárczája. — . Irta: Sas Ede. .. . Mig az eső esik, mesélni akarok neked, kedvesem. Odakünn sírva kóborol az őszi szél, keresi emlékeit a tovatűnt nyárnak, de nem talál, csak néhány elsárgult falevelet. Vidám dalokat keresek én is a lelkemben, a világban, de csak szürke, csüggeteg elégiák csengenek felém. Míg az eső esik, szomorú meséket akarok mondani néked, kedvesem ... I. A halhatatlanság. Telefestettem egy óriás vásznat. Kritikusaim azt mondták, hogy élettel és igazsággal festettem tele. Véres csatát ábrázolt a kép. Munkások csatáját a fönnálló rend zsoldosaival, a csendőrökkel. A csendőrök lőttek. Egy ősz ember halálosan találva szédül társainak karjai közé, de haldokolva is a gyár felé mutat, melyet vadul rohan meg a sokaság. Füstfelhő gomolyog a lázadók fölött; az egész képtől rettentő, zűrzavaros forradalom zúg felérik. A burzsoá megdöbbenve tolongott a kép előtt; dicsőségem az egeket verte. De haj! Kegyetlenül meg is adtam az árát. Az utolsó ecsetvonás után valósággal kihullott a kezemből a festékes paletta. Belebetegedtem a hónapokig tartó, megfeszített munkába. Föl kellett keresnem egy jó barátom házát, csöndes, szelíd vidéken, ahol a fák, füvek békés, buja virulása nem ismeri az életharczot; ahol a nyugalmas, nagy éjszakákon aházi tűzhely jámbor poétája: a tücsök, dehogy is a forradalomról dalol... Tücsökczirpelés közben, altató, langyos estén szólt hozzám a barátom: — Összeroskadtál a nagy munkában, fiú? A dicsőséget kerested, a halhatatlanságot hajszoltad ? A csillagok felé törekedtél ? Nohát gyere velem, én megmutatom neked, mire tanítanak a csillagok. Régi, ódon, falusi kastélyának volt egy toronyszobája. Odavezetett föl engem. A szoba tele volt csillagvizsgáló műszerekkel. Hatalmas teleszkóp ágyucsöve volt nekiszögezve az égnek. — Látod, fiam, ezek a gépek, ezek a könyvek megtanítanak téged arra, hogy mi a mindenség és mi az ember. S micsoda az ember, sőt a csillagok halhatatlansága is? Óriási világokat látsz, melyek még tűzben állanak, melyek most kezdik az életüket, s ezer meg ezer kihűlt bolygót, melyek már megkövesedett kadaverként keringenek az űrben, ebben a rettenetes, nagy kriptában, ahol a Halál labdázik a koporsókkal. Lehet, hogy azon a kiégett csillagon is volt egy parány, aki a halhatatlanságra tört kínos, keserves éjszakákon át. Hová lett az a parány, s hová lett az özönhéjázó halhatatlansága? Hol van egy atomnyi nyoma is műveinek, melyeket az örökkévalóság számára alkotott? S látod, a te csillagod is csak arra a sorsra jut, amire ezek a kihamvadt világok. Alkoss akármi szépet, akármi nagyot: halhatatlanságod legfölebb addig tart, ameddig bolygód élete S mi a te bolygód élete a mindenségiben ? Egy pillanat, sőt egy százezredrésze egy pillanatnak. Oh, ha ezeket a csillagokat látod , kétségbeejtően nevetségesnek tűnik föl előtted az emberek vágya, törekvése a halhatatlanságra ! Mert a mindenségben nincs halba-