Magyarország, 1901. november (8. évfolyam, 259-284. szám)

1901-11-01 / 259. szám

2­ ­ MAGYARORSZAtr Budapest, 1901. péntek, november I Elnökválasztás a képviselőházban. Budapest, okt. 31. Egy harminczéves szeplőtlen parlamenti pá­lyát koszoruzott meg ma a magyar képviselőház, amikor rendkívül meleg ovácziók közepette Apponyi Albert grófot ültette az elnöki székbe. Az érdekes és politikai konzekvencziáiban rend­kívül jelentőségteljes esemény végbemenetelé­hez a Ház is szinte ünnepies képet öltött magára. A választás megejtésére rendkívül nagy számban jelentek meg a képviselők. Az ülés elején még az alakulás előkészületei folytak le. Az osztályok előadói beterjesztették jelentései­ket a mandátumok átvizsgálásáról és a korel­nök a meg nem támadott és nem kifogásolt kép­viselőket törvényes jogaik gyakorlására felha­talmazta, a megtámadott mandátumok birtoko­sainak ezt a jogát pedig ideiglenesen adta meg. Ezután haladt a Ház az elnökválasztáshoz. A képviselők csaknem kivétel nélkül Apponyi Albert grófra adták szavazataikat, csak a Kossuth pártiak szavaztak Komjáthy Bélára, de ez a jelölt alig kapott 40 szavazatot. A korelnök erre 213 szótöbbséggel gróf Apponyi Albertet jelentette ki a Ház megválasz­tott elnökének. A választási eredmény kihirde­tését perczekig tartó éljenzés és taps kö­vette. Hosszú idő múlt azonban el, mig Apponyi gróf a Házban megjelent, hogy az elnöki széket elfoglalja. Előbb még át kellett esni két hosszadalmas szavazási proc­edúrán. Előbb a két alelnököt választották meg Tallián Béla és Dániel Gábor személyében. (A Kossuth-pártnak e méltóságra is külön jelöltjei voltak : Barabás Béla és Tóth János.) A hivatalos jelöltek túlnyomó többséggel választ­­tattak meg, a­mire még a házszabályokban elő­írt hat jegyzői tisztet töltötték be és ház­nagyul Csávossy Bélát választották meg. Ezzel a Ház alakulási teendőinek legfonto­­sabbjai el voltak intézve ,és a korelnök néhány meleg szóval búcsút vett a Háztól, hogy a he­lyét átengedje a már megválasztott elnöknek. Időközben a folyosón az a hír terjedt el, hogy a jászberényi Almássy-párt tényleg be­adta Apponyi megválasztása ellen a petíc­iót a Kúriához. A hír nagy forrongást idézett­­elő, mert­ a házszabályok értelmében megtámadott mandátumok birtokosai csak ideiglenesen gya­korolhatják a képviselőséggel­ járó jogokat. Mindenütt élénken pertraktálták a dolgot, maga a miniszterelnök is sietett megnyug­tatni az aggódókat,­ hogy a Ház hatá­rozatát már nem módosíthatja semmiféle gyermekes csíny. Később azonban meg­jött a Kúriától a hiteles hír, hogy Apponyi mandátuma ellen nem érkezett petíc­ió. Ezzel véget ért a folyosó izgatott hangulata is. Min­denki a terembe sietett, hogy tanúja legyen az új elnök székfoglalójának. A karzatokat a fővá­ros legelőkelőbb társadalmi köreinek képviselői lepték el. A hölgykarzat első sorában látható volt az új elnök neje, kin észrevehető volt, hogy a férje helyett ő szenved lámpalázban. Körülötte számos arisztokrata hölgy ült, kik az ülés kezdete óta türelmesen várták Apponyi megjelenését. Végre — már két órára járt az idő — amikor a jobboldali üvegajtóban feltűnt Apponyi Albert gróf magas alakja. A gróf magyar dísz­ruhát öltött arra az alkalomra, amikor a magyar képviselőház díszes elnöki méltóságát elfoglalta. Az egész terem elkezdett éljenezni és tapsolni. Az ováczió egyaránt meleg és őszinte volt a Ház minden oldalán. Meglátszott a kép­viselőházon, hogy örömmel és bizalommal üdvözli az ország első választott méltó­ságában azt a férfiút, ki annyi önzetlenséggel önfeláldozással, magas tudással, páratlan ékes­­szólással és megalkuvást nem tűrő következe­tességgel szolgálta­ az ország ügyeit. Amikor Apponyi gróf, körülvéve az uj jegyzőktől, meg­jelent az elnöki emelvényen, megújultak azok az ovácziók, melyekkel őt már a terembe lépése­kor elhalmozták. Apponyi gróf perezekig némán állt ama nagy lelkesedés között, mely őt minden oldalról kö­rülfogta; csak néhány perez múlva tudott az Ő érczes hangja keresztülhatolni az éljenzés és taps zaján.­­Elnöki székfoglalója egyike volt legmesteribb szónoklatainak. Klasszikus formába öltöztette a magyar országgyűlés nagy hivatásáról és az elnöki méltóság kötelességeiről mondott szavait, amelyek mély hatást gyakoroltak a figyelmes és őt folyton zúgó tetszésnyilvánításokkal félbe­szakító hallgatóságra. Már ott, ahol kifejtette, mennyire különbözik a magyar király jogköre attól a jogkörtől, me­lyet ő Felsége mint osztrák császár bír és amely által tüzetesen megnyilvánul a magyar korona függetlensége: magával ragadta hallga­tóságát, majd pedig általános helyesléssel ta­lálkozott, amikor hangsúlyozta, hogy a ma­gyar képviselőház működésében minden egyéb tényezőtől teljesen független. Programmját­ abban körvonalazta, hogy a Ház méltósága mindenkor megóvassék, tekintélye gyarapodjék, hatalma növekedjék. Kegyeletteljes szavakkal emlékezett meg Szilágyi Dezsőről és meleg rokonszenvvel közvetetlen elődjéről. Meg­ígérte, hogy a szólásszabadság vívmányának tiszteletben tartására mindenkor szigorúan figyelni fog és a nyilatkozási szabadságot min­denkinek, még a legellenszenvesebb véleménynek is egyformán fogja biztosítani. Beszéde további folytatásában az új Ház­szabályokra hivatkozott és itt mindenki meg­nyugtatására kijelentette, hogy az összeférhe­tetlenségi ügyekben ítélkező zsűri névsorát akként fogja összeállítani, hogy az a közvé­lemény minden árnyalatát megnyugtassa és a törvény végrehajtása a törvényhozás aka­rata szerint biztosítva legyen. A székfoglaló végén szinte ódás szárnyalásig emelkedett az elnök. Arra hívta föl a Ház tagjait, hogy legyen a Házban bármily heves harcz és mérkőzés, ne mérgesedjék el soha a vitatkozás, hanem az­­egyedül vezérlő szempont legyen mindenkor ősi alkotmányunk dicsősége, nagy nemzeti hivatá­sunk kiépítése. Végül utalt arra a barátságra, mely­et közel 30 év óta a Ház tagjaival össze­fűzi és hogy ennek a barátságos viszonynak föntartására appellál tovább is. A beszédet szűnni nem akaró éljenzés kö­vette. A Ház minden oldalán megérezték, hogy a választás szerencsés volt. Apponyi most már végleg megalakultnak nyil­­vánította a Házat. Köszönetet mondott a kor­elnöknek s körjegyzőknek, és a házszabályokban előírt fölszólításokat intézte a Ház tagjaihoz. Az ülés végével Széll Kálmán indítványozta, hogy a Ház hétfőn válaszsza meg az eddig is mint én is. Négyszernél több ízben aligha be­széltem vele, akkor is közömbös, kettőnket alig érdeklő tárgyakról. S nekem mégis úgy rémlik, amint olvasom írásait s kiérzem belőlük a macbethi jóslatokat, mintha nagyon jól ismer­­ném, mintha teljesen megérteném. Péterfy azok közé tartozott, kik a belső bélyeggel lelkük arczulatján születnek a világra: körülményeik a szerencsétleneknek többnyire csak segítőivé válnak ama végzetes elhatározásnak, mely megérlelődött bennük talán az öntudat első perc­ében, csak nem bírt még tetté merevedni. Esztendőkig, évtizedekig gondolnak az öngyil­kosságra, néha szeretnének szabadulni tőle, magános éjszakáikon ijedten sikoltanak föl, ha a pisztoly hideg csövéhez ér­kezik, újra elha­lasztják, s a végén mégis csak végrehajtják. Péterfy írásaiban, egyéniségében, sorsában ott látom e végzetes vonást. Negyven eszten­deig c­élzott önmagára, csoda-e, hogy oly jól talált ? S vele együtt láttam vagy megéreztem már megannyi embernek hasonló végzetét. Ezek is élnek, járnak-kelnek a világban, mintha semmi egyéb dolguk nem volna, mint az, amely­­lyel a látszat kedvéért foglalkoznak, pedig komolyan s elszántan semmi egyébre nem bír­nak gondolni, mint a halálra. Mikor aztán vala­melyiken a megjelöltek közül betelt a végzet, akkor a többi összerezzen s úgy érzi szörnyű gyöngeségében, hogy most már neki is mennie kell, nincs, ami visszatarthatná. S mint a bir­­nami erdő, úgy kel föl a város és megindul a temetőbe. Gondoljatok csak azokra, kik Péterfy után keresték föl önként a sirt. S. K. Szomorú mesék. — A Magyarország eredeti tárczája. — . Irta: Sas Ede. .. . Mig az eső esik, mesélni akarok neked, kedvesem­. Odakünn sírva kóborol az őszi szél, keresi emlékeit a tovatűnt nyárnak, de nem talál, csak néhány elsárgult falevelet. Vidám dalokat keresek én is a lelkemben, a világban, de csak szürke, csüggeteg elégiák csengenek felém. Míg az eső esik, szomorú meséket aka­rok mondani néked, kedvesem ... I. A halhatatlanság. Telefestettem egy óriás vásznat. Kritikusaim azt mondták, hogy­­ élettel és igazsággal festet­tem tele. Véres csatát ábrázolt a kép. Munká­sok csatáját a fönnálló rend zsoldosaival, a csendőrökkel. A csendőrök lőttek. Egy ősz em­ber halálosan találva szédül társainak karjai közé, de haldokolva is a gyár felé mutat, me­lyet vadul rohan meg a sokaság. Füstfelhő gomolyog a lázadók fölött; az egész képtől rettentő, zűrzavaros forradalom zúg felérik. A burzsoá megdöbbenve tolongott a kép előtt; dicsőségem az egeket verte. De haj! Kegyet­lenül meg is adtam az árát. Az utolsó ecset­vonás után valósággal kihullott a kezemből a festékes­ paletta. Belebetegedtem a hónapokig tartó, megfeszített munkába. Föl kellett keres­nem egy jó barátom házát, csöndes, szelíd vidéken, ahol a fák, füvek békés, buja virulása nem ismeri az életharczot; ahol a nyugalmas, nagy éjszakákon a­­házi tűzhely jámbor poétája: a tücsök, dehogy is a forradalomról dalol... Tücsökczirpelés közben, altató, langyos estén szólt hozzám a barátom: — Összeroskadtál a nagy munkában, fiú? A dicsőséget kerested, a halhatatlanságot hajszol­tad ? A csillagok felé törekedtél ? Nohát gyere velem, én megmutatom neked, mire tanítanak a csillagok. Régi, ódon, falusi kastélyának volt egy torony­szobája. Odavezetett föl engem. A szoba tele volt csillagvizsgáló­ műszerekkel. Hatalmas telesz­kóp ágyucsöve volt nekiszögezve az égnek. — Látod, fiam, ezek a gépek, ezek a könyvek megtanítanak téged arra, hogy mi a mindenség és mi az ember. S micsoda az ember, sőt a csillagok halhatatlansága is? Óriási világokat látsz, melyek még tűzben állanak, melyek most kezdik az életüket, s ezer meg ezer kihűlt boly­gót, melyek már megkövesedett kadaverként keringenek az űrben, ebben a rettenetes, nagy kriptában, ahol a Halál labdázik a koporsókkal. Lehet, hogy azon a kiégett csillagon is volt egy parány, aki a halhatatlanságra tört kínos, ke­serves éjszakákon át. Hová lett az a parány, s hová lett az ö­zönhéjázó halhatatlansága? Hol van egy atomnyi nyoma is műveinek, melyeket az örökkévalóság számára alkotott? S látod, a te csillagod is csak arra a sorsra jut, amire ezek a kihamvadt világok. Alkoss akármi szé­pet, akármi nagyot: halhatatlanságod legfö­­lebb addig­ tart, ameddig bolygód élete S mi a te bolygód élete a mindenség­iben ? Egy pillanat, sőt egy százezredrésze egy pillanatnak. Oh, ha ezeket a csillagokat lá­tod , kétségbeejtően nevetségesnek tűnik föl előtted az emberek vágya, törekvése a halha­tatlanságra ! Mert a mindenségben nincs halba-

Next