Magyarország, 1901. december (8. évfolyam, 285-308. szám)
1901-12-01 / 285. szám
Mit akarunk? Budapest, dot. 30. Rámutattunk minapában e helyen arra a sajátszerű jelenségre, hogy a felirati vitának nem volt határozott iránya. Csalódnánk, ha azt mondanék, hogy ebben egyedül az új országgyűlés hibás. A nemzeti képviselet, ha nem is egészen hű tükre a nemzet lelki állapotának, nagyban és egészben annak gondolkozását, vágyait, törekvéseit egyesíti magában, és így, ha a parlament nem képes valamely határozott irányt fölmutatni, akkor az annak a jele, hogy magában a nemzeti közakaratban sincs kialakulva valamely egységes, határozott irány. Ez a tétel nem annyira akadémikus, mint amilyennek első tekintetre látszik, sőt azt mondhatjuk, hogy nemzetet nagyobb baj, végzetesebb szerencsétlenség alig érhet, mint ha nemzeti létének, állammá való szervezkedésének végső czélja összezavarodik szemei előtt. Az ilyen nemzet vakon halad neki a semminek; czéltalan létének tidata megzsibbasztja akaraterejét, bénítja erélyét, lohasztja munkakedvét, csökkenti ellentállási erejét. Éppen nem akadémikus, sőt nagyon is életbevágó, fontos kérdés az, eljutott-e már a magyar nemzet az akaratnélküliségnek, a czéltalanságnak ebbe a meddő, zsibbasztó, erőpusztító stádiumába ? Nemzetünknek mindig voltak határozottan felismerhető és szabatosan kitűzött czéljai, vagy hogy a publicisztikában szokásos kifejezéssel éljünk: ideáljai. Voltak ilyenek Mohács előtt és Mohács után is. Sőt azt mondhatjuk, hogy ez az óriási nemzeti katasztrófa semmit nem változtatott a nemzet történeti hivatásán, csupán annak foganatba vételét halasztotta el addig, amíg a nemzet a maga lételéért való nagy küzdelmén túl nem esett. De rendeltetése, kitűzött czélja ennek a nemzetnek ugyanaz maradt; attól a hivatástól nem tért el soha, hogy a maga szabadságszeretetével őrzője, oltalmazója legyen az Európa keletére szórt apró népfajok szabadságának, hogy itt megakadályozzon minden olyan úgynevezett «nagy» államalakulást, amely elnyomást és szolgaságot teremtsen; hogy a Dunavölgyben magkőül szolgáljon a kis nemzetek csoportosulásának, amely innen távol tartson minden hódítást, minden erőszakos, fegyveres leigázást. Ezen a magkövön tört meg úgy a német, mint a török hódítás ereje, és mindenki tudja, hogy Magyarország a legtöbb akadálya annak, hogy az orosz hódítás a Balkánon gyökeret nem verhet. Ebből a természetes és történelmi hivatásából folyik a magyar nemzetnek az az örök vágya, hogy teljes önrendelkezési jogát, tökéletes állami függetlenségét megőrizze, vagy ha az csonka, egész épségében visszaszerezze. Mert ha a magyar nemzet valamely erősebb akarat pórázára tűzetik, akkor nem képes ezt a történelmi hivatását követni és teljesíteni. A magyar akaratnak kell a Dunavölgyben, ha nem is parancsolnak, de irányadónak lennie, mert ha itt más nemzet akarata válik döntővé, az nagy veszedelmet jelent nemcsak Magyarországra, hanem mindazokra a kisebb fajokra és nemzetekre, amelyek e tájon menedéket és hazát találtak. A magyar akarat, ha döntő, ha irányadó is, sohasem válhatik elnyomóvá és kényszerítővé, mert ez ellenkeznék a nemzeti hivatás lényegével, de minden más akarattal együtt kell, hogy járjon a leigázással, az elnyomással, a történelmi alakulások összerombolásáva. Csak Ausztria példájára kell hivatkoznunk : mennyi ilyen rombolást vitt véghez Ausztria az idő alatt, amíg akarata, hatalma irányt adó volt kelet- Európában . A magyar nemzet tehát természetes hivatásának óhajt eleget tenni, amikor függetlenségre és teljes állami önállóságra törekszik. Nagy baj, ha ezt nem bírja, de még nagyobb baj, ha nem akarja. És a magyar politika zavarodottságának legfőbb oka éppen az, hogy a hatalom nemcsak arra törekszik, hogy a teljes önállóságtól megfoszsza a nemzetet, hanem arra is, hogy megfoszsza az arra való törekvéstől, az akarattól is. Csak az eszközök külömbözők, egyszer durvábbak, máskor szelídebbek, de a czél mindig ugyanaz, hogy a nemzet kebléből kihaljon a függetlenség, a szuverén, befejezett állami élet iránti vágy és törekvés. Nem gondolják meg, hogy e törekvés egybe van forrva a nemzet lényegével, a nemzettel együtt él és hal. Hiába volna tagadnunk, hogy a hatalomnak ez a törekvése sikereket, és pedig nagy sikereket ért el. Még nem vagyunk annyira, — Isten mentsen — hogy az ideál kihalt volna, de kétségtelenül halványodik. A lefolyt választások számbeli szaporodást hoztak ugyan a nemzeti jog- Támadjatok fel! — A »Magyarország« eredeti tárczája. — Ha kősirodhoz járulok, királyok Királya Te, mert töviskoronás, S a sir üres már, és tavaszvirágok E szót irák fölé: »Feltámadás!« — Kérdem remegve: Isten, kit a nép Nagy lelke szült, mi sorsa lesz hazámnak ? Föl fog támadni a nép lelke még? Támadjatok fel, halhatatlan árnyak ! S hitem magamban megrendülve bár, De a nép sorsán kétségbe nem estem. A menny két hirnöke hit s napsugár, S ők zengik a pornak: élsz, örök Isten ! Világosság bölcsője a nagy ég, S nem hagyja földünk’ a sötét halálnak ! Fel fog támadni a nép lelke még ! Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Mit a Megváltó egy nap szenvedett ! Keresztet, kint ő ezer évig állta, S védvén szabadságot, hont, nemzetet! Naponta százezerszer volt halála, fitök igaz volt: a testvériség, S ezért egész világgal szembeszálltak. Fel fog támadni a nép lelke még, Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! És egy e nép király s pór egy szivében, Miként az erdő: csöndes, mély s magas, Történetének szelleme kevélyen kering fölötte, mint a harczi sas. Mind mint vitéze, nagyja, bölcse lép Elénk é s igazságosaként korának ... Föl fog támadni a nép lelke még! Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Erényed, oh, az meg nem halhatott, Isten volt benned ez, s nemcsak tiéd ez: Egész világé, és megválthatod Vele a földet újra, ha fölérez . .. S nem halt meg, a közöny hideg kövét Tépd föl szivedről csak, melylyel lezártad . .., Föl fog támadni a nép lelke még, Támadjatok fel, halhatatlan árnyak ! Feltámadás lesz, — de legyen Ítélet! Bíró, a rosszra, gonoszra halál, S csak jók, nagyokra váljon örök élet, Dicsőink serge hol dicsfényben áll! S ha érdemeljük, romlott ivadék: Temess el napján a megújhodásnál, Fel fog támadni a nép lelke rheg. Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Bartók Lajos. ■KFP’HHHMie MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1901. DECZEMBER 1. VASARNAP Vili. ÉVFOLYAM 285. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egesz évre 28 Korona. Elvek számára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpreille számítással díjszabás szerint Lapunk mai száma 32 oldal. Észak és Kelet. — A Magyarország eredeti tárczája. — I írta : Szikszay Ferencz. Fázis, nov. 25. Nagyon okos czikket olvastam e helyen a napokban, amelynek írója kimondotta azt az örök igazságot, hogy a művészetben csak a szépnek van jogosultsága. Igaza van teljesen, ez az én hitvallásom is. Mert az igaz művészet, bár öröktől fogva csak egy nyelven beszélt, — a szív és lélek nemes nyelvén, — mégis ezt az egész világon mindenütt mindig megértették a józan ízlésű emberek. Minél kisebb egy ország, annál inkább joga van visszakövetelni «széles e világtól» az ő nagy fiait, mert hiszen azok növelik a határait. Az az Ibsen, vagy az a Thaulow, igaz, otthon, a hazájában mindenek előtt egy-egy nagy norvég nemzeti alak. De a művészet aranykönyvében mind a kettő mindenek fölött csupán mint egy-egy alkotó lángész lészen beírva. A modern művésznek elsősorban az általános emberi nagy vonásokkal kell törődnie és azokat mélyen megértenie. Csak úgy érvényesülhetnek azután műveiben a nemzeti vonósok is. Például, aki az örök asszonyt nem ismeri, az hiába ad nemzeti öltönyt reá. Nem lesz hű és igaz arczképe neki . . . sem írásban, sem a vásznon!*