Magyarország, 1901. december (8. évfolyam, 285-308. szám)
1901-12-01 / 285. szám
z gette meg harczosainak, de a számbeli gyarapodással éppen nem látjuk arányban állónak az energia, az eszme belső intenzivitásának gyarapodását. A nemzeti önállóságért folytatott harcz háttérbe szorul, sőt ki is zökken kerékvágásából ; üres jelszavak és romboló felekezeti féltékenység nyomulnak előre és kötik le az érdeklődést, a szenvedélyeket, a lelkek hullámzását, az erkölcsi erőt és akaratot. Ezért nem tudjuk azt, hogy mit akarunk. A napi jelszavak, a felszínen levő ellentétek, a szemeink előtt folyó küzdelmek annyira távol állanak a magyar nemzet történelmi, hivatását és ideáljait magukba foglaló nagy kérdésektől, hogy azokat még csak nem is érintik. Az országgyűlésnek, talán magának a nemzetnek is, érzései és szenvedélyei divergálnak a nemzet nagy létkérdéseitől. Ebből más, mint iránytalanság, czéltalanság nem származhatik. Ó, jól tudták azok, mit csinálnak, akik a felekezeti érzéseket ingerlő kérdéseket beledobták a magyar közéletbe. Sajnos, hogy ezt sokan azok közül, akik a nemzeti függetlenség elméjének volnának hivatott és megbízott harcosai, a mai napig sem akarják belátni. , r L. Bt. Politikai dolgok. •— A Magyarország tudósítójától. — Budapest, nov.50. (Anyagi kérdések). A politikai szivarkodás most hidegen hagyja az országot. Az anyagi helyzet javítása annyira előtérbe nyomul, hogy emellett eltörpül mindenféle apró-cseprő feleselés. Az ország közönsége kezd nekifeküdni a gazdasági kérdéseknek. Szövetkezetek, a termelés fokozása, az ipar megteremtése elsőrangú kérdésekké válnak. Egy szőlőbetegség orvoslása, vagy egy rézgomb előállítása jobban érdekli ma már a közönséget, mint a fővárosi élet léhasága, vagy pl. a az egész király-utczai tingli-tangli. Pedig ugyancsak traktálták eddig vele a publikumot. Mintha az volna a hivatása a magyar közönségnek, hogy a frivolítások emlőin táplálkozzék. ’Hány »műintézet« és hány »kultúrintézmény« élősködik még mindig a fővárosban, amely mást, mint ízléstelenséget és durva erkölcsöket nem termel. De azért a komoly irányban való akciós is nehezen indul meg. Egyik fő oka, hogy a törvényhozás nem fejt ki elég komoly tevékenységet, a lefolyt vita igazán szégyenszemre mutatta meg, hogy a törvényhozás nem bír kellő érzékkel az ország nagy érdekei iránt. Sok szónoknál a jóakarat nem hiányzott volna, de Istenem, az általános szólamok már nem érnek semmit. Gróf Károlyi Sándor azt mondotta, hogy nincs a magyar embernek erős koponyája. Az volna, de a tudás hiányzik. A falusi kúriákon nagyon primitiv élet folyik. Nem szeretik a könyvet és igy az emberek értelmi ereje visszafejlődik. Pedig micsoda aranyos jellem és józan gondolkodás rejlik azokban az egyszerűbb vidéki urakban. Némelyik meg is őrzi füzét, lelki ruganyosságát. Csak a szellemi tornát kellene gyakoriabbá tenni számukra. Mégis magától a közönségtől lehet várni a fordulatot. Ott lent a vidéki gyűléseken, kaszinókban, megyéknél és a magyar közélet más fokusain kezdik kiadni a jelszót: regenerálni kell az országot ! Véget kell vetni a hagyományos magyar nervtörődésnek. Munkához kell látni minden téren, okosnak, erélyesnek, elszántnak kell lenni. Meg kell teremteni az új Magyarországot. Megesketik, hogy a parlament is utána ballag majd a hazafias társadalomnak. (Széli miniszterelöksége.) Mostanában sok szó esett Széli miniszterelnökségének keletkezéséről. Erre vonatkozólag mi is elmondhatunk néhány részletet a Szél meghivatásának történetéből. Bánffy báró tudta, hogy a pártközi konferenczia rábeszélte Szélit, hogy vállalja el a miniszterelnökséget. Bánffy szombaton, február 18-án jelentette be a képviselőháznak a lemondását. Még ugyanaznap fölment báró Fejérváryval Bécsbe, hogy a kabinet lemondását ő Felségével közölje és egyszersmind báró Fejérváryt utódjául ajánlja. Vasárnap jött föl Bécsbe Széll Kálmán is, Budapesten őt már mindenki, dezignált miniszterelnöknek tekintette, de maga még mindig nem volt elhatározva a miniszterelnökség elfogadására. Bánffyt hétfőn mér nem fogadta ő Felsége, hanem fogadta Szélit, aki Kátélól jött Bécsbe, a király egyenes parancsára. Mielőtt Széli a Burgba ment, elment a Bankgassei palotába és az ott egybegyűlt magyarminiszterekkel, Bárffyval, Fejérváryval és Széchenyi Manóval értekezett. Pont tizenkét órakor , lépett be Széll a Burg kapujába és két órakor , távozott el onnan. A «Diplomaten-Stiege»-n várta őt e sorok írója, ki e kérdéssel fordult hozzá: — Exczellencziád, lehet már gratulálni? Amire Széli ezt felelte : — Megsürgönyözheti lapjának, hogy most vállaltam ii életem legnehezebb föladatát. Széli hosszú audiencziája alatt a bankgassei magyar házban Bánffy és Fejérváry türelmetlenül várták Szélit. Még most islátom Bánffyt, amint idegesen föl és alá járt a bécsi, palota nagy dolgozószobájában és időről-időre kitekintett az ablakon, várva, nem jön-e már vissza Szeli ? Bánffy még ekkor is szentül hitte, hogy fejérváry lesz az ő utódja, nem pedig Széli. Szél három óra felé érkezett vissza és akkor elmondta, hogy ő lett a tahinetalakítással megbízva. Széll csak most hajtatott a Sacterhez és innen sürgönyzött a pártkonferenczia tagjainak, hogy másnap az egyezmény ratifikálásadolgában velük tárgyaljon. . . Így lett. Széll Kálmán miniszterelnök, mindenesetre Bánffy óhajtása ellenére, aki még az utolsónapon is mindenit megkísérlett -Széll mellőzésére. Bánffy még bukásában is a régi rendszert akarta megmenteni, hogy magának valahogy a visszajutást biztosíthassa, de ajánlata a felségnél nem talált elfogadásra és igy nyilvánvaló lett,, hogy Bánffy a korona bizalmát teljesen elvesztette.. .. A legsovinisztább nemzet bizonyára a franczia. Úgyszólván velük születik a megvetése minden külföldi eredetű terméknek . . . Mégis régen belátták a francziák, hogy a művészetek előtt szélesre föl kell tárni Paris kapuit Valóságos nemzeti betegség náluk a féltékenység, de mindennek daczára, ha művészi alkotásokat kapnak az Idegenből, azt gyönyörrel fogadják s ami szép vagy igaz bennük, elismerik, magukba szívják azt. Wagner már jóideje hogy bevonult hozzájuk. A nemzeti operába i, a Colonne és a Landureux hangversenyeken Lohengrin és a Niedelmigok az ünnepi esték. Sudermann «Becsületének» még a hazájában sem volt nagyobb, igazabb sikere, mint itt Antoine színházában. •Párig városa ezreket áldoz arra, hogy műkertészei a japánoktól tanulják meg közvetlenül az ősz modern virágának, a Chrysanthéme-nek nemesítését... A kezdődő téli saisonnak két főeseménye van most, ahova tódulnak a művészetet kereső párisiak. A műgyűjtők és műkereskedők negyedében a Tile Laffitteban Hesséle, az ismert műkereskedő és export (szakértő) egy nagyon érdekes és értékes rajz- és metszetkiállítást rendezett, mégpedig csupa német művész munkáiból. Az 1900-iki világkiállításról a német grafika teljesen hiányzott, pedig bizonyára a művészet egy ágával a germán nép nagyobb sikert ért volna el, mint sötét, hideg, temperamentum nélküli képeikkel, melyek között csak a Lenbáehszoba volt az üdítő és vigasztaló. E kiállítás helyiségében megvan mindaz, ami a német grafikában mesteri. Mindez kitűnően elrendezve s a kellős világításba helyezve. Legerősebbnek találtam Stauffer Barn rajzait. Nagy veszteség, hogy e fiatal művész meghalt. A realitásnak és a közvetlenségnek nagy mestere 'Heinrich Wolff', akinek „Szerelmi vallomása annyira megkapó az ő egyszerűségében, hogy csak Trénovánthoz hasonlíthatban hatásban. Rajztechnikája pedig a milyen hibátlan, éppen olyan élettől lüktető. Szinte halljuk beszólni azt a két alakot susogva, halkan. Kollwitsné lithográfiai és rézksrezai a uiun- írásnép nyomorát és harczát oly megdöbbentő erővel és széles kezeléssel jelenítik meg a pergamen lapokon, hogy méltán őt tartják Berlinben a szoczializmus leghivatosabb művészének. Kitűnőek e nőfestőnek Hauptmann «Takácsok» czimű darabjából merített mozgalmas jelenetei, de a legmegdöbbentőbben igaz «La Carmagnole» czimü kompozícziója, mely egy iszonyú forradalmi jelenetet ábrázol a guillotine körül: minden arisztokratát lefejezett már a hóhér s a nép borzalmas némberei vadul lárják a halál utánctot ... A pribék veri hozzá a dobot. . . Nagyon meglepett, hogy e kizárólag német munkák között Paczkai Kornélia mint német művésznő, több aluminiuum metszetével szerepel. Hála, mint magyar művésznőről annyiszor írtak már hízelgő kritikát otthon, hogy én itt nem kívánok róla többet mondani. Nagy sikere van még Kiinger, Anner, Jelimar és Greiner rajzainak, akik mind külön-külön erős egyéniségüket mutatják itt be. A franczia műértek nemcsak erkölcsi, de nagy anyagi sikert is biztosítottak e kiállításnak. De egy furcsa vételnél magam is jelen voltam, amely fölötte érdekes és jellemző. Robajjal nyitt föl az ajtó és egy ősz. Napóleon-szakálln úr lépett be. Gomblyukában a becsületrend vörös rozette-je oszlett. Mint nyugalmazott tábornok mutatta be magát, s rátámadt Hesséle-re. — Ön merészelt nekem erre a kiállításra meghívót küldeni ? Nagyon jól van . . . Mi az ára annak a Bismarck-fejnek ? . . . — Ötszáz frank, Monsieur . . . . — Adja ide. Azután kifizette az öreg ur az árát . . . . s haragosan négyfelé tépte a rajzot. * - ' A második kiállítás a Rue jRichieleit ,17-ik száma alatt látható. Egy , tizennyolczadik szá-' zadból való házban. Szinte vakítóan színes s napos fény ,árad szét a teremben e negyven képről. Ez ismeretlen világ közepette egy szőke, ügyetlen mozgású kolosszus fogadja a látogatókat. . . Nagy bohémkalap a fején. Ez Maxime Noiré, maga a művész. Franczia ember, aki évek óta Afrikát járja. Nálánál jobban a sivatagok lelkét nem ismeri senki. Nappal is villamos reflektorok versenyeznek a szürke helyiségekben az európai nappal . . . A képek azért mégis naposabbak, fénylőbbek maradnak e két fényforrásnál. Az orientalista festők között Noiré most az első s felülmúlja határozottan a benszülött művészeket is. A nagy franczia kritikusok és legelőkelőbb művészek bírták rá, hogy engedje bemutatni Párisban az ő műkincseit. Színeinek a varázsa, víziójának a mélysége s az a nagy, fényében is komor harmónia, amely elömlik e vásznakon, annyira meggyőző erejű, hogy mindenki nemcsak bámulja és szereti ezt a nagy művészetet, hanem meg is ismeri a sivatagokat, amelyek pedig annyira elképzelhetetlenek átalában a nyugaton élő embernek. ... Azok a festők, akik eddig Afrika atmoszféráját akarták megfesteni a nagy Fromentin-tól Girardet és Decampe-ig, műveikkel azt a hatást keltették, mintha megkápráztatta volna.. MAGYARORSZÁG Budapest, 1901. vasárnap, deczember 1