Magyarország, 1902. január (9. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

BUDAPEST, 1902. JANUÁR 1. SZERDA IX. ÉVFOLYAM I. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Főszerkesztő Szerkesztőség és kiadóhivatal , Teréz-körut 19. szám Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Holló Lajos: Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint Tisztelettel kérjük vidéki előfizetői­nket, hogy az illető postahivataloknál a­z előfize­tés megújítása iránt lehető­leg gyor­san szíveskedjenek intézkedni, nehogy alap szétküldése fönnakadást e­lengedjen. Alvó nemzet. Budapest, secz. 31. Nem sikerei voltak a múló év­nek, ha­nem bizonyítékai. A siker nem barátja hazánknak. Elfordul tőlünk és a faképnél hogy. Szerencse, hogy reményei­nket nem viszi magával, így aztán rózsás ködben éljük napjainkat és rózsás ködb­en per­getjük az év utolsó óráit. A ki­d miatt nem látunk, de vigasztalódni hogy színe rózsás, meleg, mosolygó. Sikernek a választási eredmé­ny nem mondható. Pártsikernek — ta­án. De pártot czélnak tekinteni csak gor­oszak és hülyék szoktak. A központ nem feküdt rá a vidékre. Hivatalos jelölt a ig volt. Fojtó bilincsek hullottak le a politikai lelkiismeretről. Hát ez nem siker ? Nem. Ez csak törvényes állapot a jogr­end ter­mészetes medrében. A visszaélése­k hiánya ez; az üldözések szünetelése , a szava­­zat-kobzás dobpergésének elném­ulása. Sikert a közszellem átalakulás­a jelen­tett volna. De a közszellem nem alakult át. A választó közönség nem h­asználta föl szabadságát. Legtöbb helyen most is húsosfazéknak nézte az urnát. L­aczokba húzódott a polgári önérzet, mint­ha most is láncz lett volna rajta és ott­­ irta az alkotmányos konyhahulladékot. A jelöltek nagy része szintén nem volt kit­ömb a Deákné vásznánál. Korrumpáltak a lehe­tőség határai között. Vevő is vo­t tehát és eladó is akadt. A nemzeti önfentartás történelm­­i fuval­lata egyetlen nyárfalevelet sem hozott rezgésbe. Olyasi volt a ma, mir, a teg­nap és a tegnap olyan, mint a tegnap­előtt. Alvó nemzet fölött suhant ;­ ez az év. Renyhe nyugalomban fekszi­k ezer­éves ágyában, tehetetlenül. Uj né­pek szü­letnek oldala mellett. Nehéz­­­lmában nem érezi lelkén a nyíló tavaszun­k nedv­duzzasztó erejét. Mesékből szőne­k az uj népek hagyományt és hagyos lányból visszaemlékezést, hogy fejlődésükhöz ala­pot nyerjenek. Nekünk nincs szükségünk mesterségesen kieszelt visszaemlékezé­sekre. Számunkra ezer évnek valóságos történelme vetett biztos alapot a további fejlődéshez. Mégis úgy van, hogy azok léteznek, élnek, részt vesznek a nemzet­közi politikában, mi pedig lépésről-lé­­pésre mindinkább összezsugorodunk az állami létnek keresztelt tartományi exisz­­tenczia szűk kereteiben. Alszunk. A fajpolitika háttérbe szorí­totta Ausztriában az állami öntudatot. Az összetartozandóság szálai napról-napra szakadoznak. Közös ideáljuk sohasem is volt. De most a közös érdeket is szem elöl tévesztik. Vakon szaladnak az el­­gyöngülés utján. Fölszitott gyűlölködés hajtja Ausztria népeit egymás ellen. A szenvedély tüzében rejtett aknák robban­nak föl s ezeknek magas lángoszlopai pángermán és pánszláv színeket világíta­nak meg. Sokat tanulhatnánk ebből, de semmit sem tanulunk. Beszélünk, írunk ugyan a nemzeti egységről eleget. Hogy hazánk népei együtt alkotják az egységes politi­kai magyar nemzetet, ezt törvénybe is foglaltuk. De amiként van papiros-búzánk, akként van papiros-egységünk is. Mivel­hogy csak írunk és beszélünk, beszé­lünk és írunk. De a cselekvés terére lépni sem nem akarunk, sem nem tu­dunk. Ki hinné, hogy az osztrák szét­hullás nem sarkalta vezetőinket a faj­politika veszélyeinek idejekorán való megelőzésére és elhárítására? A tapasz­talás elég világos. Amely pillanatban az osztrák fajpolitika hullámai átcsapnak a Lajthán , abban a pillanatban megkezdő­dik a történelmi Magyarország fölbomlási folyamata. Ez tehát élet-halál-kérdés. Hol hát a kormány terve ? Mi a czélja ? Mi­nek az eszközei? Megmondom. Terve, czélja, eszköze a kormánynak, hogy Magyarország legyen Ausztriának politikailag tartománya, gazdaságilag gyar­mata. Nem egyéb ez, mint a nemzeti erők elsorvasztása. De elsorvasztott erő­vel tekintélyt szerezni nem lehet. Tekin­tély nélkül a fajok előnyomulása nem korlátolható. Mit reméljen az oláh, a szász, a tót olyan nemzet kebelében, a­melyik önmagában nem bízva idegen gyámság alá veti magát? Miért csatlakozzék hoz­zánk, mikor mi is oltalom­keresők vagyunk? Vezérletünk makacssága a balsors vég­zetével nehezedik ránk. íme, Ausztriánál keres vezető politikánk oltalmat. Annál az Ausztriánál, ahol minden természetes erő bontó ékezet az állami szervezetben. Amelynek föloszlásáról úgy beszél a kül­föld politikai irodalma, mint a legközelebb fekvő jövendő kikerülhetetlen eseményé­ről. Ehhez a korhadó testhez fűzzük ma­gunkat. Ennek az inficziált testnek gaz­dasági vérkeringésével egyesítjük a magunk vérkeringését. Sőt erőltetjük a dolgot. A viszonyok kedveznek a különválásnak. Alaptörvény járul a viszonyok erejéhez, mely arra kötelez, hogy önállók legyünk. De mi készek vagyunk szembe szállani a viszonyok erejével és hirdetjük, hogy az alaptörvényt is készek leszünk vala­mely szükségtörvénynyel megkerülni, csak­hogy ne legyünk önállók ; csakhogy ne kövessük a természet rendjét ; csakhogy ne legyünk szabad, önc­élú nemzet a történelmi hivatás becsével, ambicziójá­­val, felelősségével és dicsőségével. Ilyen nemzetre boldog újév nem vir­radhat. Bartha Miklós: Lapunk mai száma 21 oldal. Beöthy Ákos a szükségtörvényről. A «Magyarország» tudósítójától. Budapest, decz. 3 Az osztrák sajtó közlönyei behatóan fol­koznak a Magyarország vasárnapi számi megjelent politikai nyilatkozatokkal, amely kormány részéről tervezett szükségterveny foglalkoznak. Ebben a kérdésben ma­­­dósítónk fölkereste Beöthy Ákost, a parlament e kiváló tagját, aki tudósítói­ véleményét a kérdésről következőkben t­artotta: " Magáról a szükségtörvényről érdes'"­ nem nyilatkozhatom , igen egyszerűen 1 okból, mert azt, és annak tartalmát i. ismerem. Aziránt azonban egész tisztát vagyok, hogy maga a szükségtörvény a 67 kiegyezés negáczióját jelenti. A 67-es kiegy­zés alapgondolata ugyanis a kétoldalas. Miután Ausztria alkotmányt kapott, neküi a közös ügyeket illetőleg nem a fejedelem­mel, hanem Ausztria népeivel van dolgunk. Mihelyt tehát ezt a közös ügyes rendelkezést e nélkülük, egyoldalúan tisztán a magunk szakállára kell megcsinálnunk, világosan kö­vetkezik, hogy ez a 67-es kiegyezés inten­­c­ióinak semmiképpen meg nem felelhet. Más oldalról azonban nem lehet tagadásba venni, hogy annak is, amit önálló rendel­kezésnek nevezünk, meg­vannak a maga nehézségei. Ez a nehézség különösen abban áll, hogy úgy a gazdasági szétválasztást, vagy hogy még messzebb menjünk, a poli­tikai szétválasztást illetőleg a közvélemény a kérdéssel egyáltalában nem foglalkozott, sőt azok részéről sem kapta meg az irányí­tást, akik erre magukat hivatottnak tekintik, amennyiben a szétválasztást, mondjuk a teljes függetlenséget írták zászlajukra. Ezalatt értem pl. a függetlenségi pártnak eljárását és magatartását. Természetesen távol áll tőlem annak — amit ezen párt sztratégiájának vagy taktikájának kell nevezni — bírála­tába bocsátkozni. Tisztán csak az érvelés szempontjából, mint állításom illusztrác­ió­­ját hozom föl a következőket. Ott van például a hadsereg különválasztá­sának kérdése. A függetlenségi párt köve­teli az önálló magyar hadsereget, azon­ban nem megy bele a delegáczióba. Már­pedig arra nézve, hogy a hadse­regnek intézményét, szervezetét, költségve­tését, egyszóval annak minden csinját-bűn­­ját megismerje, — mert ez a megismerés a szétválasztás okszerű keresztülvitelének conditio sine qua non-ja — okvetlenül szüksé­ges, hogy részt vegyen egy oly testületnek működésében, mely éppen ezzel a matériá­val foglalkozik. A gazdasági szétválasztást illetőleg ter­mészetesen a dolog nem jár ennyi nehéz-

Next