Magyarország, 1902. február (9. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. FEBRUÁR 1. SZOMBAT IX. ÉVFOLYAM 28. SZÁM. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 38 Korona. Earges szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkentő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teres-körut 18. szám Kritteiek nonpareil!« sa4mir4saal díjaséba* ■■érint Nagy feladatok. Budapest, január 31. Hogy hosszú lesz-e a költségvetés tár­gyalása, vagy rövid, az most mellékes dolog. Ami megkap bennünket, az az, hogy ez a tárgyalás kezd tartalmas és érdek­­feszítő lenni. A 1. kormánypárt, úgy látszik, nem tisztán szavazógép. Figyel a tárgya­lásokra és maga is érvel. Komoly, tárgyi­lagos fejtegetések hangzanak el arról az oldalról is. Neményi az előadó, teg­nap Miklós Ödön, Nesz Gyula, Ballagi Géza, ma Papp József és Zselénszky Róbert gróf nagy érdeklődés között szólottak. Fölvetették a közélet egyes fontosabb kérdéseit és tárgyalták azo­kat elfogulatlanul, tapasztalataikat és legjobb tudásukat érvényesítve a közjó javára. Ez bizony meglepő haladás. Eddig a krakélerkedésben való tündöklés, a léha folyosói élc­elődés és a befolyásos állások után való futkározás volt az a kedves csemege, amelylyel a kormány­­párti képviselők magukat delicreálták. Ma az élet inkább bent van a tárgya­lási teremben, az emberek érdeklődnek az ellenzék érvelései iránt és maguk is elmondják tapasztalataikat. Most már min­denkire csak egy kötelesség vár, hogy mindenki csak akkor beszéljen, ha van mondani­valója. A felesleges időtöltésekre és üres szólamokra nincs idő. Mindenki­nek megvan a maga életköre, aki abból merít hidassal, tanulással és szorgalommal, az csak olyat produkálhat, amelyet mások is haszonnal értékesíthetnek, így érle­lődnek az eszmék és így világosodik ki az ország valódi helyzete. Úgy látszik, hogy úgy az ország, mint a képviselőház a nagy feladatokhoz kezd végre hozzákészülődni. Azok az excrellen­­cziás pace mackerek, akikre mai beszédé­ben Krasznay Ferencz képviselő is hivatko­zott és akik eddig a kiegyezések alkal­mával át szokták venni a szót, bizony ma már kevés meghallgatásra találnak. Hogy mit vezérczikkezik Matiekovits úr Bécsben a »Neue Freie Presse «-ban, vagy Wekerle hogyan szidja le a magyar önálló vámterületet, kit érdekel az ma már. Az exczellencziás urak szokták minden ilyen kiegyezési harczok kezdetén a nemzeti csüggesztés munkáját végezni. Magyar­­ország meg nem élhet önállósággal, nekünk áldás Ausztria sorvasztó ereje! Mit tennénk, ha még az az örömünk se lenne meg, hogy évről-évre mind jobban scsmnáltatjuk magunkat Ausztria kiszámított közgazdasági politikája által. Magyar véreink és exczel­­lenc­iásaink kötelessége, hogy mindezt bécsi lapokban, Lloyd-klubbokban, bro­súrákban minél teljesebb mérvben meg­értessék. Azért nem kell szidni és kicsinyelni az olyan emberek munkáját és törekvéseit, aminő Enyedy Lukács a kormánypárton. Vannak ott többen is, de e par exellence azok közé való, a­kik bátor szíves és emelt lélekkel küzdenek az ország gazda­sági érdekei és függetlenségéért. Kár tehát bármely oldalról — mint ez a képviselő­házban ma is történt — ezeknek szemrehá­nyást tenni. Vannak, hála Isten, de bárcsak minél többen lennének a kormány háta mögött, a­kik ezeket az elveket ma­gukéinak vallják. Nincs sem­­i ok fel­tételezni, hogy ezek gyáván cserben fogják hagyni annak idején elveiket, hiszen ma sem kényszeríti őket senki, hogy azokat kövessék. A kormány kötelessége lesz tájékoz­tatni az országot mindazon nagy kérdé­sekben, melyeket a vita fölvet Bizonyára nem lesz könnyű feladat, mert az ellen­zéki pártok vezérszónokai, Kossuth, Hor­­toványi, Buzáth maguk is egész massza kérdést dobtak be a vitába és olyan tar­talmas szónoklatok után, amelyek az utolsó napokban az ellenzék részéről is elhangzottak, mint ma pl. a Krasznay és tegnap a Jékey beszéde volt, a vita ke­rete mind jobban tágul és a kormánynak válaszolási anyaga mind inkább kibővül. Két kérdést részünkről szívesen kiemel­nénk a vitából Először is a nemzetiségi kérdést. Nem azért, mintha ennek a meg­vitatása nem volna hasznos dolg. De­hogy nem hasznos. Az ország csak nyer­het vele, ha egy tárgyilagos vitában kitű­nik, hogy ebben az országban nincs ko­moly félreértés a nemzet és a nemzetisé­­ g»B»BSMBasswirTii~T.TiM^aasBsaBaatfBBaa A podolini piaristák vendége. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Vértesi Arnold. A podolini piaristák klastromának sok híres, nagyúri vendége volt, amióta Lubomirszky herczeg idehozta a kegyes atyákat. Szép, nagy klastromot, kollégiumot építettek ott a város falán kívül, a Poprád mellett, nagy térségen, gyümölcsös, veteményes kerttel, halas­tóval, serfőző házzal s bolthajtásos, tágas pin­­czékkel, melyekben nagy hordókkal állt a jó­féle hegyaljai bor, istenfélő magyar és lengyel urak adománya. Kellett is, mert sűrűn jött a vendég. Akik a rnsbachi fürdőbe igyekeztek, rendesen itt száll­tak meg egy napra s néha kettő, három is lett belőle, olyan szívesen látták a kegyes atyák a vendéget. A Lubomirszky herczegek Lublóról, a Thököly grófok Késmárkról nem egyszer ellátogattak ide. A város protokullumaiban is megvan az emlékezete, mert olyankor a nemes magistratus is hozzájárult a vendégeskedéshez, őzet, szarvast, fajdtyukot és méhsört szállitván a nagyúri ven­dégek számára s gyönyörű mivit, ezüsttel kivert nyelű késeket is, melyeknek csinálásában hires vala a podolini késgyártó czéh, alázatosan pre­zentálván önagyságaiknak. Egyizben maga a nádorispán, herczeg Eszter­­házy Pál is vendége volt a klastromnak fele­ségével, két fiával együtt. Nagy pompával, hat­lovas hintón, sok cselédséggel, fullajtárokkal, huszárokkal utazott a nádorispán. A legjobb tokaji bort adták föl az asztalra a kegyes atyák. A városi tanács a legszebb lazaczokat és fajd­­tyukokat küldte. Páter Bernát, a rektor úgy vélte, hogy ennél dicsőbb napot már nem láthatnak szemei. Im­már elbocsáthatja az Úr az ő öreg szolgáját. Emlékezetes nap ez, amilyen talán soha többé nem fog előfordulni e klastrom történetében, hogy megvendégelhessék Magyarország nádor­­ispánját. Mert noha most a lengyel király alattvalói, a szívük mégis inkább Magyarországhoz húz s mind a tizenhárom város, papok és laikusok egyformán óhajtva várják, hogy Magyarország visszaváltsa őket a lengyel iga alól. Szó is esett arról s a nádorispán ur kegyelmesen szólt, ám­bár nem ígérhetett semmit, tractatum sem lévén még ebben a dologban semminemű és a felségnek is sok egyéb gondja lévén a franczia háború miatt. Mikor elutazott a nádorispán, még megintette a szerzeteseket, hogy holmi kóborló rebellisek­nek, kik szökevényképpen netán erre vennék utjokat, hajlékot ne adjanak, mert magukra vonandják a szentséges római császár haragját s a város is elvesztheti privilégiumait, melyeket régi magyar királyoktól kapott s melyeket bol­dogult Eszterházy Miklós nádorispán is meg­erősített, hogy minden harminczadból és vám­ból csak a felét fizetik. Ám erre nem jártak most kóborló rebellisek, mert szörnyű halálos csendesség volt ez idő szerint Magyarországon. A bujdosók, kik Thö­­kölyvel kimentek török földre, talán már nem is élnek azóta, a fiatal Rákóczy pedig jól el van zárva a bécsújhelyi börtönben. Isten irgal­­mazzon, kegyelmezzen neki. Az 1701-ik esztendő vége felé járt. November 11-ike volt, éppen Szent-Márton napja. Kint ködös, zuzmarás csúnya idő volt, de bent a konyhán gyönyörűen pirult a kövér Márton ludja s a kegyes atyák éppen a refectorium felé haladtak, egybeszólitván őket a déli ha­rangszó, mikor a portás fráter vendéget jelentett. Nem valami fényes vendéget, aki hatlovas hintón jön, csak egy fáradt, lovas embert, akit nem kisér más, mint egy ütött-kopott vén szolga. — Az Úr Jézus Krisztus nevében bocsásd be, fiam — szólt a rektor. S bejött egy deli, de az attól elcsigázott fiatal ember­ köszöntvén a rektort: — Laudetur Jesus Christus. — In aeternum, amen — felelt rá ájtatosan a rektor. S bevezette a vendéget a refectoriumba, hol terített asztal várt reájuk. — íme részesülj abban, amit az Úr kegyelme nekünk juttatott. Üdülj föl és pihend ki fárad­ságodat e falak közt. — Jó atyám, — szólt a vendég — nem tu­dom, meghálálhatom-e ? Szegény földönfutó va­gyok. Lengyelországba igyekszem. Csak egy kis zugot akartam kérni kegyelmetektől, ahol egy napig meghúzhatnám magamat, mert hosszú útról jövök s fáradtak vagyunk, magam is, ez a szegény emberem is, a lovaink is azonképp. — Lovag úr, — mondta a rektor— itt egy­formán látjuk szívesen a szegényt és a gazda­got. Mindenkit, akit az ég idevezérelt. S bemenvén a refectoriumba, elmondták az asztali imádságot és leültek a terített asztalhoz. A kegyes atyák nagy lelki épüléssel látták, mily buzgón imádkozott a jövevény. — Isten meg fog segíteni utadban, — mondta neki a rektor. — Bizony jó atyám, nagy szükségem is van az Isten segítségére, — felelt a jövevény. Valami diákos ember lehetett, mert olyan szépen tudott beszélni latinul. A tudós atyák­ . Lap­unk m­ai száma 18 oldal.

Next