Magyarország, 1902. március (9. évfolyam, 52-77. szám)

1902-03-01 / 52. szám

Budapest, 1900. szombat, márczius 1 HAGYARORSZÁG lett, lát abból az időből, amikor a virágzás tetőpontján volt, de tarka-barkán kifestett góthikus íveket nem lát sehol. Krasznay Ferencz: Anachronismus! Bartha Miklós: Talán azért van ez igy, mert hát mi keletről jöttünk és nyugat és kelet küszöbén lakunk. Talán ezt akarta jelezni az épület azzal, hogy vegyünk valamit a gothikából is, vegyünk valamit a bizánczi ízlésből is, vegyünk valamit — s ezt helyesen tették — vegyünk valamit a III. Napoleon korabeli párisi épületből is, t. i. a mansardeokat és vegyünk valamit megint keletről, a kupolát, de a híres gothikából ne merjünk semmi olyant se venni, ami annak a stílusnak nagyszerűségére és fenségére emlékeztet, egyetlen csucsiv nélkül merészelték a parlamenti épületet megcsinálni, bátortalanul és mégis vakmerően. És hogy ezt mind összevegyítették, azt én egészen természetesnek tartom. Mert művészettel foglalkozó nagy gondolkozók azt állítják, hogy a korszaknak, amelyben élünk, mindig leghűbb kinyomata egy monumentális épület. Sem a szobrászat, sem a festészet, sem a költészet, sem a tudomány nem áll annyira a korszak benyomásának hatása alatt, mint az építészet. Mert mégis a szükségnek akar megfelelni, annak az időbeli szükségletnek, amelyben éppen épült. Ha ez így van, ez a mi torzkorszakunk jól ki lesz fejezve abban az épületben. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Ki lesz fejezve az épület építészeti értékében az a 34 millió. (Igaz ! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ki lesz fejezve, hogy itt egy nemzet, egy elcsigázott, gazdasági válságokkal küzdő nemzet, önálló gazdasági élettel nem bíró nemzet és egy nemzet, amely államosdit játszik, amelynek parlamentje egy szál katona felett nem rendelkezik, amely másra bízza és nem önmagára saját országának, hazájának, intézményeinek megvédelmezését és megoltalmazását, (Igaz! ügy van a szélsőbaloldalon,) mely oly katonaságot tart fenn, melynek tagjai életünknek minden órájában és peresében arra kötelezik magukat, hogy ezért a nemzetért, ennek a jólétéért, boldogságáért, felvirágzásáért, intézményeiért minden pereben készek meghalni, de kik ? A nem magyar honosok, a magyarul nem beszélő emberek, a nem magyar czímert viselő emberek, a magyar zászlóra fel nem esküdött emberek. Bocsánatot kérek, ez a nemzet,ez a korszak azzal a lelki csalással, mintha gazdagok volnánk, mintha könnyen tudnánk egy épületre adni 34 millió koronát, ez a korszak ezzel az épülettel igen jól van jellemezve. (Éljenzés és taps a szélsőbaloldalon.) De hát ezen nem lehet már segíteni. Azt a czifra festést le lehetne ugyanarról a falról vakolni, de kár volna, mert éppen az vitt ebbe az épületbe, a gothikába bizantinisztikus elemet és miután nálunk az irodalomba is, de a politikába is, a gazdasági életbe is az a híres közgazdasági tevékenység igen sok bizaulinikus elemet és ízlést vitt bele, miért ne legyen az ebben az épületben is meg, legalább még jobban fogja visszatükrözni ennek a kornak a jellemét. (Czélszerűség.) Ezen segíteni immár nem lehet, és bocsánatot kérek a t. Háztól, hogy tovább immorálok ennél a kérdésnél, mint amennyi éppen azért szabad lett volna, mert segíteni rajta úgy sem lehet. Hát lehet-e segíteni egyéb bajon? Ha pl. megnézi az ember a tanácstermet, melynek magassági szintijéről imént beszéltem, — magáról annak az esztétikai berendezéséről nem szólok, mert azt hiszem ugyan, hogy sem ama a tárgy méltóságának, sem ama hivatása tekintélyének és komolyságának, amely ott tárgyaltatik és hangoztatik, az a sok aranyozás, eziezoma, csiszolás nem egészen felel meg, de ez ízlés dolga ,és én nagyműveltségű emberek véleményét hallottam, akik szépnek találják, azonban az építésznek azt mégis csak tudnia kellett volna, hogy mi czélra építi ő ezt az épületet, mert lépésről lépésre ki lehet mutatni, hogy az építész abszolúte nem törődött azzal, hogy annak az épületnek mi lesz a czélja. Így vannak az összes mellékhelyiségek elhelyezve, amiből látszik, ,hogy ő a parlamentáris és országgyűlési életrendnek ekonómiáját abszolúte nem ismerte, nem is tudakozódott utána, hogy mi a czélja a pénztárnak, a Ház irodájának, a háznagyi hivatalnak, vagy a gyorsirodának a könyvtárnak, hogy kell ezeknek egymással korrespondálni. Minderről halvány fogalma és sejtelme sem volt. úgy látszik, csak azt gondolta, itt van egy nagy épület, van benne ennyi meg ennyi helyiség, majd elhelyezkednek valahogy. Felteszi pl. a harmadik emelet magasságára a háznagyi irodát úgy, hogy ha valaki azt akarja megtudni, hogy várjon van-e aznapra jegy a karzatra, először fel kell mennie bizonytalanra a harmadik emeletre. Ennyire nem törődött ennek az épületnek hivatásával az építész és az a bizottság, amelynek feladata lett volna állandóan ellenőrizni az építést. A képviselőház tagjai közül senki sem vette magának azt a fáradságot — pedig amint már említettem, minden esztendőben jelentést tett a kormány a képviselőháznak az építkezés állásáról — hogy itt felszólaljon és az egyes észlelhető hibákat fölemlítse. Még csak az sem került szóba, hogy egyszerűen nincs annyi hely a tanácskozó teremben, mint amennyi képviselőt közjogunk Magyarország részére megállapított. (Élénk mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) Mikor a padokat már megcsinálták, (Halljuk! Halljuk!) akkor vették észre, hogy a képviselő urak nem férnek oda be. Akkor úgy próbáltak rajta segíteni, hogy ezeket a padközi sikátorokat oly picinyre vették, hogy két egymással szemközt találkozó képviselő nem férhet el egymás mellett. De ez nem volt elég. A karzatokat, tudvalevőleg márványoszlopok tartják félkörben. A karzatok alja, a márványoszlopok mögött, már nem kiegészítő része a teremnek, az már egy hátsó folyosó. Csináltak tehát két sor padot s azokat hátra, arra a folyosóra helyezték el. Mivel az pedig éppen a legnagyobb perifériáját képezi a teremnek, tehát az a két serpad képes legtöbb ülőhelyet befogadni, úgyhogy meg is számítottam, 180 képviselőnek így jut hely a karzatok alján, a termen kívül. (Mozgás és zaj a bal- és szélsőbaloldalon.) De azért a képviselők összes számának ma sincsen helye. Úgy látszik avval vigasztalták magukat az irányító körök, hogy hiszen úgy is van már 0 jegyzője a képviselőháznak, mire beköltözik az új házba, lesz 10, és ez a szám majd emelkedik még a pártok alakulása szerint és végre majd annyi jegyző lesz elfoglalva az elnöki pulpituson, hogy nem lesz szükség annyi helyre, mint amennyi közjogilag meg van állapítva. Rakovszky István: A felügyeletért is űzettünk ! (Mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) (A festményen.) Bartha Miklós: Annak a honfoglalási képnek, amelyet annak idején boldog emlékű Munkácsy Mihály a kormány megbízása folytán festett a képviselőháznak vagy főrendiháznak, nem tudom tisztán, mi szándékuk volt vele, egyik ülésteremben kellett volna elhelyeztetni. Miként sikerült a kép, nem tartozik ide. De azt a képet Munkácsy Mihály festette, azok, akik csak némileg foglalkoznak esztétikával, jól tudják, hogy vannak a művészet terén bizonyos nagyságok, akiknek egyetlen egy ecsetvonása többet ér a jövő nemzedék előtt, mint más közönséges halandónak talán igen sikerült képei. És minthogy véletlenül egy Munkácsy Mihálynak élt abban az időben, amikor az új országházat építették és minthogy az uj országházban festmények is vannak, ennél fogva esztétikai értékre nézve minden esetre csökken az a monumentális épület, amelyben Munkácsynak egy képe sincsen. (Helyeslés a szélsőbalon.) Különben jellemző e tekintetben Magyarország vezető elemeire nézve, hogy Munkácsynak nagy képei: a három Krisztus-kép, Milton és Mozart halála, amelyek mind nagyon sikerültek és világhírű termékek, egyik sincsen Magyarország birtokában. Hát a nagy képei közt ez a legkevésbbé sikerült kép, amelyet a honfoglalásról festett, de mégis csak 15 festette, még pedig az országház számára. Festette szegény olyan megrendelésre, ahogyan szoktak úriemberek az iparosoknak, tapeczkereknek és más embereknek Azonban Bozóthy Farkas ismét mást gondolt. Letette a kalapját : — Mégis inkább önnel végzem el. Minek avatnék bele még mást is, ha nem szükséges? Önt diszkrét és lovagias embernek ismerik. — Kérem, az kötelességünk — szólt a rendőrkapitány. — Mi olyanok vagyunk, mint a gyóntató papok, nálunk el van temetve, a titok. Bozóthy Farkas megtörülte homlokát. Nehezen jött a szó ajkára: — Kérem, kapitány úr, ami lehetséges, amit a törvény megenged, tegye meg. Nagyon kellemetlen reám nézve ez a dolog. Az a szerencsétlen teremtés, az én mostoha leányom. A kapitány megdöbbenve tekintett a büszke úriemberre, ki most egészen meggörnyedten roskadt a székre. Szörnyűség. Ennek az előkelő urnak mostoha leánya. Persze, ha erről előbb sejtelme lett volna. De talán még lehetne tenni valamit. Ha ő méltósága kinyilatkoztatná, hogy följelentése tévedésen alapult, a takarékpénztári könyvecske és az ékszerek csak elkallódtak, de már megkerültek, semmi sem hiányzik. — Igen, igen, — kapott rajta mohón Bozóthy Farkas, — valami módon tessék elintézni, kérem. Megértheti kapitány úr, mennyire irtózom attól, hogy ez az ügy a bíróság elé kerüljön, a lapokban szellőztessék. A rendőrkapitány fejével bólintott. Érti. Hogyne értené ? Isten őrizzen attól mindenkit, hogy a lapok prédájára jusson. Reméli, hogy az ügyet simán elintézheti, miután kijelenteni méltóztatott, hogy csak tévedés fordult elő. — Igen, csak tévedés, — ismételte ő méltósága. — Majd eszerint elkészítjük a jegyzőkönyvet. Kívánja talán méltóságod látni a vádlottakat ? ! — Csak a leányt. Avval óhajtanék beszélni. — Mindjárt fölhivatom. És ha méltóságod talán tanuk nélkül óhajtana . . . — Nem, kérem, sőt jobban szeretem, ha kapitány úr is jelen van. Nincs semmi olyan mondanivalóm, amit el kellene titkolnom. Egész életem nyitott könyv. . A kapitány mentegetőzött: — Méltóságos uram, félre tetszett engem érteni. Bevezették a leányt. Kiaszolt alak volt, elhanyagolt, lompos öltözetben, beesett arczán a kiállt sok nyomorúság ott hagyta nyomát. Szépsége, fiatalságának zománcza oda volt. — Hát igy kell egymást viszontlátnunk, Etel? — szólalt meg Bozóthy Farkas, és a fájdalom, mely torkát fojtogatta, eltompította hangjának szigorúságát. A leány daczosan felelt s vad, szilaj láng lobbant föl szemében: — Igaza van, nem igy kellene egymást viszontlátnunk. Ahol én állok most, ott önnek kellene állni, ha csak egy csepp igazság volna a világon. — Micsoda vakmerőség ez? — szólt közbe a rendőrkapitány. — Köszönje meg a méltóságának, hogy oly kegyes volt és eljött a maga kiszabadítása végett. — Olyan kegyes volt? Még el is jött ? — gúnyolódott keserűen a fiatal nő. — És mit kiván tőlem ezért a kegyességéért? — Semmi egyebet, Etel, csak azt, hogy térj vissza a tisztességes életre. — Úgy ? Visszatérjek ? Talán éppen az ön házába ? — Nem, menj, ahová akasz. Menj ki külföldre, az legjobb lesz. Én adok neked évpénzt, amiből megélhetsz. Hagyd el azt az embert, akivel összeadtad magadat. Most már láthatod, hová vezet ez az élet. — Ki kényszerített rá ? — Senki sem kényszerített rá, csak a saját makacsságod. Az a zabolátlan makacsságod, mely sírba vitte anyádat. — Anyámat ? Ne beszéljen az anyámról. Ön már előbb megfosztott tőle. Miért tolakodott be közénk, holott addig oly boldogan éltünk ? — Isten látja telkemet, hogy nem viseltettem irántad rosszindulattal. Mikor édesanyádat nőül vettem, szeretni akartalak, mint a saját gyermekemet. Te tetted nekem lehetetlenné. — Ne esküdözzön. Az ön fajtája mindig elő tud állni szép szavakkal és nemes érzelmekkel. Oh, az semmibe sem kerül. Én daczos voltam, engedetlen voltam, engem meg kellett törni. Ugye, úgy van ? Engem el kellett vinni hazulról, engem a zárdába kellett dugni, hogy azalatt mások foglalják el az én helyemet anyám szivében, uj jövevények, akik azért születtek, hogy azoknak a kedvéért engem majd kitagadjanak. — Csak magadat vádolhatod. Mikor megszöktél hazulról, elszakítottál minden köteléket. Mérhetetlen szégyent hoztál reánk; anyád azt holtáig meg nem bocsáthatta. — Oh, önnek kapóra jött az én szökésem. Ön jól tudta, hogy egyszer eljön az idő, mikor nem maradhatok tovább a szülői házban, mikor pokollá lesz nekem ott az élet. — Férjhez mehettél volna tisztességesen. — Valami olyan előkelő úriemberhez, mint ön, ugye ? Olyan kifogástalan gavallérhoz. Miért nem adtak ahhoz, akit szerettem ? — Ahhoz a sehonnaihoz ? Ahhoz a rongy emberhez? Egy írnokhoz? — Igaz, nem volt rangja, nem volt fényes nevű családja, de volt szive, ami önnek soha .