Magyarország, 1902. május (9. évfolyam, 104-129. szám)

1902-05-01 / 104. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. MÁJUS 1. CSÜTÖ­RTÖK IX. ÉVFOLYAM 104. SZÁM. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Terez-körút 18. szám Hirtfatenak nonpareil)l számítással díjazavá, eserint Kétévi szolgálat. Budapest, április 30. A honvédelmi vita folyik a maga meg­szokott medrében : a honvédelmi minisz­ter kaszárnyaszagú vicczein és közjogi otrombaságain nevet a publikum, holott ez az állapot inkább a megsiratásra ér­demes. Évről-évre hiába fejti ki az ellen­zék a nemzeti törekvések renkölt eszme­járását, a megcsökönyösödött ostobaságon és rosszakaraton megtörik minden. Az udvari és katonai körök a fejükbe vették, hogy a hadsereg dolga «noli me tangere», és hiábavaló a nemzet minden erőlkö­dése, ezen a felfogáson nem képes vál­toztatni, és tovább is tűrni kénytelen, hogy nemzeti életének egyik legfontosabb mezején, a honvédelem terén idegen szellem uralkodjék. Jól van. Jól tudjuk, hogy ezen a dol­gon csak a hatalmi viszonyok megválto­zása segít. Majd megtanulják még azok az «irányt adó körök», hogy jó lesz a magyar nemzetre és az annak lelkében élő katonai erényekre támaszkodni­ . A tanulság keserves, talán végzetes, talán késő is lesz, de el fog következni. Addig a véderőnek a nemzeti eszméhez való simulását hiába várjuk. Igen, de hát azért minek kell a czopfhoz olyan téren is ragaszkodni, ahol nem a nemzeti szellem érvényesüléséről vagy elfojtásáról, hanem a honvédelemmel összefüggő általános gazdasági jelentőségű kérdésekről van szó ?­­ Itt van a kétévi szolgálat kérdése. Az, ugyebár, nem érinti a hadsereg osztrák avagy magyar szellemét, hogy a katona két évig szolgál-e vagy háromig? Attól ugyan olyan sok­ osztrák maradhat a hadsereg, hogy Fejérváry generálisnak ugyancsak kedve telhetik benne. Be van bizonyítva, hogy a katona — még a ne­hezebb kiképzést igénylő lovas- vagy tüzér­katona is — két év alatt teljesen ki van képezve. A katonai szolgálatnak pedig csak ez a czélja, és semmi más. Miért tartják hát akkor ott a katonát még egy harmadik éven keresztül ? Mondjanak egyetlen érvet, egyetlen körülményt, a­mely a harmadik szolgálati évet indo­kolttá teszi. De nem tudnak mondani. Fejérváry miniszter ma csak annyit tudott mondani, hogy «a kérdés nem olyan egyszerű». Miért ? Ha a kiképzésre nem szükséges a harmadik év, hát akkor mire való a nem­zeti munkát attól a tömérdek erős, egész­séges férfikartól megfosztani és az állam­nak hiábavaló költségeket okozni ? Itt óriási pazarlás folyik munkaerőben és pénzben, amelyet egy csapásra meg lehet szüntetni; ez csak elég világos és egy­szerű dolog. Mondott azonban a miniszter még egy másik «érvet» is, ezt azonban a nemzeti méltóság, a magyar faj reputácziója ér­dekében a legnagyobb felháborodással vissza kell utasítanunk. Azt mondotta, hogy a harmadik évre nem a kiképzés miatt van szükség, hanem mert —jegyez sem kell a magyarnak! A miniszter ezzel — t­rdven vagy nem tudva — egyszerűen nem mondott igazat. Hivatkozhatunk — Fejér­­váryn kívül — bármelyik osztrák generá­lisra, akik ha őszintén akarnak nyilatkozni, be fogják ismerni, hogy­ a magyar a legjobb, legkönnyebben képezhető és legfegyelmezhetőbb­­katonaanyagnak. Ez köztudomású tény, amelyet csak a rossz­akarat és a nemzetünk iránti ellenséges érzület ragadhat el. A magyar honvédelmi miniszter a mi fajunkat, a mi nemzetünket egy alig fegyelmezhető bandának tekinti. Más országban azt, aki így meg merné rágalmazni a nemzetet, közmegvetés és megtorlás sújtaná; nálunk az ilyen em­ber megingathatatlanul ül a miniszteri székben. Még katonai szempontból sem mondott a miniszter igazat. Mert aki ismeri a ka­tonai szolgálatot, tudja, hogy a harmadik évben, amellett, hogy a kiképzés mit sem nyer, még a fegyelme is csak lazul a katonának. Ez az az időszak, amikor a «vén» katona megtanulja azokat a fogá­sokat, amelyekkel a szolgálatot — a kül­szín megóvása mellett — könnyebbé, lazábbá lehet tenni. Ez természetes, és ez nincs fajhoz, nemzetiséghez kötve. A harmadik évben már semmi sem új a Nóra. — A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Gömbösné­ Galamb Margit. Nóra, a szép, fekete Nóra, aki valamikor két kézzel szórta a pénzt, és el is szórta mindazt, ami csak tulajdona volt, egy czeruzával a ke­zében ült varróasztala előtt. Számolgatott. A számításai azonban sehogy sem akartak vágni, ami könnyen elképzelhető, tekintve, hogy Isten­adta jókedvén kívül — ami maga egy vagyon volt ugyan — csak havi negyven forint fölött rendelkezett. Ezt a kis összeget akarta beosz­tani úgy, hogy mindenre teljen. Akkor kezdődött a gondja, amikor az önálló­sága, vagyis mikor özvegygyé lett. Egy szép napon — azután, hogy az árára ráborult a családi kripta kötedele, az ügyvédje nagy kí­mélettel ugyan, de elmondta neki, hogy nincs mire támaszkodnia, nincs semmije többé, s hogy önmagának kell gondoskodnia a létfen­­tartásról is. Nóra nagyon közönyösen vette a hírt, s mi­kor sok gondolkodás után rájött, hogy a két leányát egy családi alapítványból neveltetheti, azok tehát évekig biztosítva vannak , valami nagy boldogságot érezett. Amíg az ura élt , rabasszony volt, előkelő rabasszony, akinek minden lépését, minden szavát ellenőrizte egy mogorva, beteg ember, akinek ő volt a féltett boldogsága. Nem lehetett ugyan szeszélye, amit az az ember ne teljesített volna, elhalmozod­ minden­nel, a vagyon fölött teljes rendelkezési joga volt, de nem mozdulhatott oldala mellől, mert a húsz évvel idősebb férfi féltékeny volt még a levegőre is, amit nélküle szítt be. Hogy az esz­telen költekezés mellett tönkre kellett menniök, azt már nem bánta. Halálos kór őrölte az éle­tét, s tudta, hogy ő már meg nem éri a teljes vagyoni pusztulást. És addig nem volt ereje megtagadni sem az asszonyától, sem önmagá­tól a legkisebb örömet se. Sohase tudott, vagy tán nem is akart a jövővel szembe nézni. A nagyon önző és a kötelességtudást lazán vevő emberek makacsságával hunyta be szemét az árnyék előtt. Irtózott tőle. De tudva a kikerül­­hetetlent, hogy az örök éjszaka árnya nemso­kára úgyis ráborul: élvezni akarta a jelent. Az asszony csak a halála után látta be mind­ezt. Egy okkal több volt, hogy ne sirassa. Va­lami végzetesen mély érzés úgyse fűzte hozzá, s az utolsó években már csak az élete börtön­­őrét látta benne. Nagyon sok könnyelműség volt Nórában is. Az ügyvédje ugyancsak csodálkozott, mikor szo­morú híreire gondtalan vidámsággal felelte: sohasem szoktam előre búsulni a holnapért. A ma elég tűrhető , hogy jobb vagy rosszabb lesz-e a holnap, azon a mának szomorúsága nem segít. . . A két leányát intézetbe adta, s ő maga egy kicsiny lakást vett fel a fővárosban. Részben azért, hogy a gyermekeit gyakrabban láthassa, részben pedig, hogy ne lássák végtelenül sze­rény helyzetét, szegénységét azok, akik között ő volt a legelső, míg a büszke Duray-kastély úrnője volt. Egy évre előre fizette a lakbért, ami egyet­len szobájáért és kis konyhájáért járt. Régi ügy­védje tanácsolta ezt neki, hogy arra az időre biztosítva legyen otthona. Mert említettük már: Nóra kezében kámforrá vált a pénz. Ott ült tehát varróasztalkája előtt és számít­­gatta, hogyan élhetne meg havi negyven forint­ból, mert ennyi jövedelme maradt egykori gaz­dagságukból. Azt gondolta magában: — Ezelőtt kettra­ és czipőért többet adtam ennyinél, most pedig a kezem, lábam, fejem, gyomrom és szívem összes igényeit ebből kell kielégítenem. Kiváncsi vagyok a megoldásra, hogy hova fog vezetni ez a dolog. Még meg­érem, hogy társalkodónői állást kell keresnem. Ezen aztán elgondolkodott egy cseppet. Végre is : nyelveket beszél, jól zongoráz, örökké vidám kedélye van. Világos, hogy mindezek arra pre­desztinálják. Azonban nagyon hamar lemondott erről a tervéről. Eszébe jutott az a két lény, akik e czímen váltották föl egymást az ő házá­ban. Az első nagyon szép volt, veszedelmesen szép. Azt mondta rá egy öreg barátja, hogy nagyobb könnyelműség ilyen fiatal özvegyet a háznál tartani, mint puskaporos hordók között égő kanóczczal járni. És egy reggelen ki is adta neki az utat. A hirtelen elbocsátásnak felében az ura volt oka. Mikor megbizonyosodott Nóra abban, hogy gya­núja nem alaptalan, szembe nézett az urával és azt mondta neki: — Tudok mindent. A társalkodónőm már ma elhagyja házunkat. Magának pedig ígérem, hogy­­ mielőbb visszaadom a kölcsönt, úgy vigyázzon! A fiatal özvegy még aznap el is utazott, de Duray, akit külömben nagyon bántott az eset, és aki nagy megbánást érzett miatta, való­sággal rabként őrizte nejét, mert mindegyre attól félt, hogy az a meggondolatlan asszony­­ beváltja ígéretét. Aztán jött egy másik. Az nagyon szomorú volt. Idős leány, költői hajlamokkal. Angolból fordított és franczia lapokba küldözgetett no­vellákat. Egy drámát is irt. Nappal örökké ál­ lapunk mai száma 24 oldal.

Next