Magyarország, 1902. május (9. évfolyam, 104-129. szám)
1902-05-01 / 104. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. MÁJUS 1. CSÜTÖRTÖK IX. ÉVFOLYAM 104. SZÁM. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Terez-körút 18. szám Hirtfatenak nonpareil)l számítással díjazavá, eserint Kétévi szolgálat. Budapest, április 30. A honvédelmi vita folyik a maga megszokott medrében : a honvédelmi miniszter kaszárnyaszagú vicczein és közjogi otrombaságain nevet a publikum, holott ez az állapot inkább a megsiratásra érdemes. Évről-évre hiába fejti ki az ellenzék a nemzeti törekvések renkölt eszmejárását, a megcsökönyösödött ostobaságon és rosszakaraton megtörik minden. Az udvari és katonai körök a fejükbe vették, hogy a hadsereg dolga «noli me tangere», és hiábavaló a nemzet minden erőlködése, ezen a felfogáson nem képes változtatni, és tovább is tűrni kénytelen, hogy nemzeti életének egyik legfontosabb mezején, a honvédelem terén idegen szellem uralkodjék. Jól van. Jól tudjuk, hogy ezen a dolgon csak a hatalmi viszonyok megváltozása segít. Majd megtanulják még azok az «irányt adó körök», hogy jó lesz a magyar nemzetre és az annak lelkében élő katonai erényekre támaszkodni . A tanulság keserves, talán végzetes, talán késő is lesz, de el fog következni. Addig a véderőnek a nemzeti eszméhez való simulását hiába várjuk. Igen, de hát azért minek kell a czopfhoz olyan téren is ragaszkodni, ahol nem a nemzeti szellem érvényesüléséről vagy elfojtásáról, hanem a honvédelemmel összefüggő általános gazdasági jelentőségű kérdésekről van szó ? Itt van a kétévi szolgálat kérdése. Az, ugyebár, nem érinti a hadsereg osztrák avagy magyar szellemét, hogy a katona két évig szolgál-e vagy háromig? Attól ugyan olyan sok osztrák maradhat a hadsereg, hogy Fejérváry generálisnak ugyancsak kedve telhetik benne. Be van bizonyítva, hogy a katona — még a nehezebb kiképzést igénylő lovas- vagy tüzérkatona is — két év alatt teljesen ki van képezve. A katonai szolgálatnak pedig csak ez a czélja, és semmi más. Miért tartják hát akkor ott a katonát még egy harmadik éven keresztül ? Mondjanak egyetlen érvet, egyetlen körülményt, amely a harmadik szolgálati évet indokolttá teszi. De nem tudnak mondani. Fejérváry miniszter ma csak annyit tudott mondani, hogy «a kérdés nem olyan egyszerű». Miért ? Ha a kiképzésre nem szükséges a harmadik év, hát akkor mire való a nemzeti munkát attól a tömérdek erős, egészséges férfikartól megfosztani és az államnak hiábavaló költségeket okozni ? Itt óriási pazarlás folyik munkaerőben és pénzben, amelyet egy csapásra meg lehet szüntetni; ez csak elég világos és egyszerű dolog. Mondott azonban a miniszter még egy másik «érvet» is, ezt azonban a nemzeti méltóság, a magyar faj reputácziója érdekében a legnagyobb felháborodással vissza kell utasítanunk. Azt mondotta, hogy a harmadik évre nem a kiképzés miatt van szükség, hanem mert —jegyez sem kell a magyarnak! A miniszter ezzel — trdven vagy nem tudva — egyszerűen nem mondott igazat. Hivatkozhatunk — Fejérváryn kívül — bármelyik osztrák generálisra, akik ha őszintén akarnak nyilatkozni, be fogják ismerni, hogy a magyar a legjobb, legkönnyebben képezhető és legfegyelmezhetőbbkatonaanyagnak. Ez köztudomású tény, amelyet csak a rosszakarat és a nemzetünk iránti ellenséges érzület ragadhat el. A magyar honvédelmi miniszter a mi fajunkat, a mi nemzetünket egy alig fegyelmezhető bandának tekinti. Más országban azt, aki így meg merné rágalmazni a nemzetet, közmegvetés és megtorlás sújtaná; nálunk az ilyen ember megingathatatlanul ül a miniszteri székben. Még katonai szempontból sem mondott a miniszter igazat. Mert aki ismeri a katonai szolgálatot, tudja, hogy a harmadik évben, amellett, hogy a kiképzés mit sem nyer, még a fegyelme is csak lazul a katonának. Ez az az időszak, amikor a «vén» katona megtanulja azokat a fogásokat, amelyekkel a szolgálatot — a külszín megóvása mellett — könnyebbé, lazábbá lehet tenni. Ez természetes, és ez nincs fajhoz, nemzetiséghez kötve. A harmadik évben már semmi sem új a Nóra. — A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Gömbösné Galamb Margit. Nóra, a szép, fekete Nóra, aki valamikor két kézzel szórta a pénzt, és el is szórta mindazt, ami csak tulajdona volt, egy czeruzával a kezében ült varróasztala előtt. Számolgatott. A számításai azonban sehogy sem akartak vágni, ami könnyen elképzelhető, tekintve, hogy Istenadta jókedvén kívül — ami maga egy vagyon volt ugyan — csak havi negyven forint fölött rendelkezett. Ezt a kis összeget akarta beosztani úgy, hogy mindenre teljen. Akkor kezdődött a gondja, amikor az önállósága, vagyis mikor özvegygyé lett. Egy szép napon — azután, hogy az árára ráborult a családi kripta kötedele, az ügyvédje nagy kímélettel ugyan, de elmondta neki, hogy nincs mire támaszkodnia, nincs semmije többé, s hogy önmagának kell gondoskodnia a létfentartásról is. Nóra nagyon közönyösen vette a hírt, s mikor sok gondolkodás után rájött, hogy a két leányát egy családi alapítványból neveltetheti, azok tehát évekig biztosítva vannak , valami nagy boldogságot érezett. Amíg az ura élt , rabasszony volt, előkelő rabasszony, akinek minden lépését, minden szavát ellenőrizte egy mogorva, beteg ember, akinek ő volt a féltett boldogsága. Nem lehetett ugyan szeszélye, amit az az ember ne teljesített volna, elhalmozod mindennel, a vagyon fölött teljes rendelkezési joga volt, de nem mozdulhatott oldala mellől, mert a húsz évvel idősebb férfi féltékeny volt még a levegőre is, amit nélküle szítt be. Hogy az esztelen költekezés mellett tönkre kellett menniök, azt már nem bánta. Halálos kór őrölte az életét, s tudta, hogy ő már meg nem éri a teljes vagyoni pusztulást. És addig nem volt ereje megtagadni sem az asszonyától, sem önmagától a legkisebb örömet se. Sohase tudott, vagy tán nem is akart a jövővel szembe nézni. A nagyon önző és a kötelességtudást lazán vevő emberek makacsságával hunyta be szemét az árnyék előtt. Irtózott tőle. De tudva a kikerülhetetlent, hogy az örök éjszaka árnya nemsokára úgyis ráborul: élvezni akarta a jelent. Az asszony csak a halála után látta be mindezt. Egy okkal több volt, hogy ne sirassa. Valami végzetesen mély érzés úgyse fűzte hozzá, s az utolsó években már csak az élete börtönőrét látta benne. Nagyon sok könnyelműség volt Nórában is. Az ügyvédje ugyancsak csodálkozott, mikor szomorú híreire gondtalan vidámsággal felelte: sohasem szoktam előre búsulni a holnapért. A ma elég tűrhető , hogy jobb vagy rosszabb lesz-e a holnap, azon a mának szomorúsága nem segít. . . A két leányát intézetbe adta, s ő maga egy kicsiny lakást vett fel a fővárosban. Részben azért, hogy a gyermekeit gyakrabban láthassa, részben pedig, hogy ne lássák végtelenül szerény helyzetét, szegénységét azok, akik között ő volt a legelső, míg a büszke Duray-kastély úrnője volt. Egy évre előre fizette a lakbért, ami egyetlen szobájáért és kis konyhájáért járt. Régi ügyvédje tanácsolta ezt neki, hogy arra az időre biztosítva legyen otthona. Mert említettük már: Nóra kezében kámforrá vált a pénz. Ott ült tehát varróasztalkája előtt és számítgatta, hogyan élhetne meg havi negyven forintból, mert ennyi jövedelme maradt egykori gazdagságukból. Azt gondolta magában: — Ezelőtt kettra és czipőért többet adtam ennyinél, most pedig a kezem, lábam, fejem, gyomrom és szívem összes igényeit ebből kell kielégítenem. Kiváncsi vagyok a megoldásra, hogy hova fog vezetni ez a dolog. Még megérem, hogy társalkodónői állást kell keresnem. Ezen aztán elgondolkodott egy cseppet. Végre is : nyelveket beszél, jól zongoráz, örökké vidám kedélye van. Világos, hogy mindezek arra predesztinálják. Azonban nagyon hamar lemondott erről a tervéről. Eszébe jutott az a két lény, akik e czímen váltották föl egymást az ő házában. Az első nagyon szép volt, veszedelmesen szép. Azt mondta rá egy öreg barátja, hogy nagyobb könnyelműség ilyen fiatal özvegyet a háznál tartani, mint puskaporos hordók között égő kanóczczal járni. És egy reggelen ki is adta neki az utat. A hirtelen elbocsátásnak felében az ura volt oka. Mikor megbizonyosodott Nóra abban, hogy gyanúja nem alaptalan, szembe nézett az urával és azt mondta neki: — Tudok mindent. A társalkodónőm már ma elhagyja házunkat. Magának pedig ígérem, hogy mielőbb visszaadom a kölcsönt, úgy vigyázzon! A fiatal özvegy még aznap el is utazott, de Duray, akit külömben nagyon bántott az eset, és aki nagy megbánást érzett miatta, valósággal rabként őrizte nejét, mert mindegyre attól félt, hogy az a meggondolatlan asszony beváltja ígéretét. Aztán jött egy másik. Az nagyon szomorú volt. Idős leány, költői hajlamokkal. Angolból fordított és franczia lapokba küldözgetett novellákat. Egy drámát is irt. Nappal örökké ál lapunk mai száma 24 oldal.