Magyarország, 1902. november (9. évfolyam, 260-285. szám)
1902-11-01 / 260. szám
2 mindenféle beruházásra, amelyek közül alig-alig akad egy is, amelyet közvetlen gyümölcsöző befektetésnek ismerhetnénk el. A 200 millió terhe tehát direkt az amúgy is már roskadozó adófizetők vállaira fog nehezedni. Miért nem alkotnak egyidejűleg oly befektetéseket is, amelyek nemcsak hogy magukat amortizálnák, hanem egyúttal a másik befektetés kamatait is meghoznák. Mert nem utópia, ha kijelentjük, hogy ha vagy 500 millió korona költséggel megépítenék az alföldi öntözőcsatornákat, úgy ezek tiszta jövedelme biztosan túlhaladná az 50 milliót! Hogy mit jelentene mezőgazdaságunkban 10 millió holdnyi alföldi rónaságnak öntözése, annak megállapítására nem kell theoretikus számításokat végeznünk. Megpróbálták ezt már a Nyugat kulturállamai, tanuljunk tőlük. De más téren se álljon meg Darányi a kísérletezésnél, a kezdeményezésnél. Tagadhatatlan, hogy állattenyésztésünk, tejgazdaságunk, baromfitermelésünk nagy reményeket nyújt. Csakhogy a reménykedésből meg nem élünk. Az ország mai enerváltsága megköveteli, hogy mindazon termelési ágakat, melyek fejlődőképesek, gyorsan, lehetőleg egy csapásra kiépítsük és teljes munkabírásukat igénybe is vegyük. Szarvasmarhatenyésztésünk nagyon helyes irányt követ. Nemcsak a nagy uradalmak, de a kisgazdák is mindinkább emancipálódnak a kevésbbé hasznosítható magyar szarvasmarha egyoldalú tenyésztésétől és áttérnek a tejben, húsban és tenyészivadékban egyaránt értékesebb nyugati fajmarha tenyésztésére. Hogy mennyire alkalmas tenyészanyaga ez Magyarországnak, kiviláglik abból a fényes eredményből, melyet ezek az állatjaink az orosz piacon elértek: árban és minőségben leverve úgy a német, mint a hollandi és svájczi versenytársakat. Teljesen meg lehetünk tehát elégedve a kitűzött iránynyal, csakhogy nagyobb tempóban és sokkal gazdagabb eszközökkel kellene a czél felé törtetnünk. Belátjuk és magunk is valljuk, hogy a közös ügyek terén a nemzet erejét anynyira kimerítették, hogy a legjobb akarat mellett sem képes azután közgazdaságának emelésére nagyobb áldozatokat hozni. De ez nem is szükséges. Mint már a bevezetésben jeleztük, elég nagyok és elég gazdagok azok az eszközök, amelyeket az ország a földművelésügyi rendes feladatok megoldására Darányinak rendelkezésére bocsát. De szokott őszinteségünkkel ki kell jelentenünk, hogy ezeket az eszközöket nem osztja be Darányi a kellő megfontolással. Ha megvizsgáljuk Darányi budgetjének közgazdasági mérlegét, rögtön szemünkbe ötlik, hogy a rendes bevételek és rendes kiadások különbözetéből származó 8.176,562 korona összegnek több mint 40 százalékát költjük el lótenyésztési czélokra ! Hogy ez képtelen aránytalanság, azt, úgy hiszszük, nem kell hosszasan bizonyítgatnunk. Összes kivitelünk drágalátos lótenyésztésünkből tavaly 23 millió korona volt, míg egyedül tojásban kivittünk 30 milliót, sertésben 63 milliót és szarvasmarhában 110 milliót! A mellett még azt sem mondhatjuk, hogy lótenyésztésünk a helyes irányban halad. Az a túlzott anglománia, amelyet versenyistállóink inaugurálnak oly vékonycsontú magasvérű tulfinom, és finnyás állatot produkál, mely még a katonai czéloknak sem fog sokáig megfelelhetni. Hát még ha a gazdaság igaszükségletre gondolunk. Hová jutunk majd 1—2 évtized múlva, ha—mint helyes — mindinkább háttérbe szorul a magyar igásmarha s nem gondolunk anemlékü, kedves, jó emberem volt, sohasem szomoritott meg effélékkel. Most azonban előre, öcsém uram! Nem menekülhet. Hazaviszem! — De kérem ... — Semmi kérem ! — erőszakoskodott a gyáros s betuszkolta — szinte gorombán — a fiatalembert hintójába, azután maga is beült, becsapta az ajtót s intett a kocsisnak, hogy hajtson. Hazamennek. A fogat zajtalan könnyűséggel gördült végig a körúton a Margithíd felé. A gyáros a budai oldalon lakott. Egyemeletes palotájának gyönyörű bronzkapuja egymaga látványosságszámba ment, a belső berendezés gazdagságáról és kissé rikító, nem túlságosan ízléses, de fényes és bő pompájáról ezúttal nem is emlékezvén. A fogolylyá tett fiatalember hasztalan szabadkozott, Horovitz Ferencz nem hiába dolgozott egész életében aczéllal és bronzzal , keményen őrizte foglyát s háromszor is megismételte, hogy semmi szin alatt nem fogja szabadon bocsátani. Örül, hogy végre elfoghatta. — Leveleimre nem válaszolt, édes öcsém, lakását bezárta orrom előtt, hiába dörömböltem — no de most itt van és velem jön! Még csak az kellene, hogy elereszszem ! Ohó ! . . . Meg kell tudnom . . . igen, itt az ideje . . . meg kell tudnom, hogy miért kerüli házamat, miért nem akar velem, bácsijával, ki eleget lovagoltatta egykoriban a térdén, egyáltalában szóba állani ? Mi történt Klotild és ön között? Hitvesem kicsit ingerlékeny, de szeretetreméltó, művelt, okos asszony ... ki lehet vele jönni és én végtelen boldog vagyok, hogy nekem nyújtotta kezét. Fölteszem, hogy Klotild a hibás, nem ön. Őt azonban hiába kérdezem. Legfölebb vállat von s azt mondja : gyerekség. Szóval, nem akar választ adni, pedig máskülönben nak nehéz, hidegvérű lovakkal való pótlásáról. Hisz gondolt minderre boldog emlékű Kozma, s az ő terve nyomán vagy 9 év előtt törvényt is alkottak az országnak lótenyésztési kerületekre való felosztásáról . Sajnos, e törvényt Darányi mind mai napig végre nem hajtotta s igy össze-vissza burjánoznak az anglomanizáló verseny-istállók, amelyeknek fenntartására úsznak el a megszámlálhatatlan milliók. Nagyon hamar bezárulna ez istállók nagy része, ha a földmivelési minisztérium kitörölné rendszeréből a versenyeken letört lovaknak képtelen összegeken állítólag tenyészczélra való megvásárlását ! Azon pénzen, amelyet ez után megtakaríthatnánk, hány földönfutó családot lehetne letelepíteni s igy valahára erélyesen a telepítési kérdés gyakorlati megoldásához fogni, amely kérdés megoldását folyton csak ígéri Darányi, időközben pedig tovább vesztegeti az ország pénzét végképp strupht-mének vásárlására. Nem nagyobb terheket, nem nagyobb budgetet kérünk tehát, hanem a rendelkezésre álló eszközök észszerűbb, czélszerűbb és hivatásuknak jobban megfelelő felhasználását. Lázár Pál: A rágalmazó. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Abonyi Árpád. Horovitz úr, a «Horovitz és Társa» czég hatalmas főnöke, egy nyirkos novemberi nap estéjén éppen be akart szállni kocsijába, hogy hazahajtatva, elkísérje hitvesét az Operába — friss férj volt az aczél és bronz e szerencsés kezű gyárosa, alig féléve nősült, — midőn az utczai gázlángok fényében egy fiatal embert pillantott meg a tömeg között. Nyúlánk termetű, sáppadt fia volt; felső kabátja kissé viseltes, vékony, mondhatni, kopott, — nem alkalmatos a hideg novemberhez. Lassan, tűnődve haladt előre a körút aszfaltján tolongó sokaságban. Észre lehetett rajta venni, hogy nincsen dolga, s a járkálásának sincs nyilván semmi czélja. A gyáros hirtelen visszalépett a kocsi hágcsójáról, s oly fürgeséggel, mely nehézkes alakját, és korát határozottan megcáfolta, keresztülfurakodott a tömegen, s szakállas, kövér arczán valóságos meleg örömével a diadalnak ragadta meg a mit sem sejtő fiatalember karját és vonszolta magával hintója felé. — Végre, végre! — mondta sugárzó elégedettséggel — végre mégis csak kezeim közé került, édes öcsém, hiába okoskodott ! — Kérem . . . Horovitz úr . . . — Ördögöt, Horovitz úr! — vágott közbe nyers szívélyességgel a gyáros s még erősebben markolta a húzódozó fiatal ember karját, el nem eresztette volna félvilágért, — önnek, édes Rápolti, kisgyerek korától kezdve mindig «bácsika» voltam, hát minek okoskodik, miért szomorít meg ? . .. Lássa, lássa, boldogult édesatyja, aki barátom, felejthetetlen (Politikai ehnosz.) Soha se lehetett a politikai életben annyi fals hangot hallani, mint most. Az ember szinte befogja a fülét erre a zsibvásári zajra. Azok a publiczisztikai rikácsolások, melyeknek mindig más az indító oka, mint amit az auslágba tesznek! Zsidó gyerkőczök éretlenkedése, akik «protestáns» érdekekért buzognak. Bukott nagyságok jajongása, akik siratják az elvesztett bizalmat. Más nagyképüsködő uraságok, akik minden helyzettel megalkusznak. Mindezt az mindig nyilt, mindig őszinte, nem titkol semmit, erre az egy dologra nézve azonban minden felvilágosítást megtagad. Márpedig én nem tűröm, hogy holmi . . . gyerekes . . . félreértés, vagy más ilyesmi miatt boldogult kedves barátom fia házamat elkerülje. Ki fogom önöket békíteni, ügy van ! Elhatároztam, hogy Klotild és ön között helyreállítom a megzavart békességet. — Engedje meg, kérem ... — Hiába! Nem bocsátom. — De így . . . erőszakkal . . . — Igen, erőszakkal! — szólt közbe jóindulatú durvasággal a gyáros, s megfenyegette mosolyogva az ifjút — ahol szép szóval nem boldogulok, ott erőszakoskodni szoktam. Elég csúnyaság öntől, hogy makacsul visszautasított, midőn fölajánlottam, hogy segélyére akarok lenni . . . vállaljon állást a gyárban, ne kínlódjék a bíróságnál . . . mire viszi ? De persze, a Rápolti-vér! A büszkeség ... hohó ! Ördög vigye . .. Atyja is ilyen volt, nyugodjék, — inkább szegény ember maradt. De már azt nem tűröm, hogy elkerülje még a házamat is. Segítségemet, befolyásomat, pénzemet visszautasíthatja, — barátságomat azonban nem, sem szeretetemet, melyet ön iránt érzek és mindig érezni fogok. A fiatal ember arczáról egy pillanatra eltűnt a bosszankodás, hogy helyet engedjen az ellágyulásnak. — Kedves bácsi . .. mondotta megenyhülve, s szája szegleteiben megjelent valami bánatos mosoly, — köszönöm ... ön becsületes, jó ember . . . — Az hát! — bicczentelt fejével a gyáros, — becsületes és jó szamár . . . nem? Hát — nem! Egyik, a becsületesség: igaz, a másik. • • MAGYARORSZÁG Budapest, 1902 szombat november 1 . Politikai dolgok. Budapest, okt. 31.