Magyarország, 1902. november (9. évfolyam, 260-285. szám)

1902-11-01 / 260. szám

2 mindenféle beruházásra, amelyek közül alig-alig akad egy is, amelyet közvetlen gyümölcsöző befektetésnek ismerhetnénk el. A 200 millió terhe tehát direkt az amúgy is már roskadozó adófizetők vál­­laira fog nehezedni. Miért nem alkotnak egyidejűleg oly befektetéseket is, amelyek nemcsak hogy magukat amortizálnák, hanem egyúttal a másik befektetés ka­matait is meghoznák. Mert nem utópia, ha kijelentjük, hogy ha vagy 500 millió korona költséggel megépítenék az alföldi öntöző­csatornákat, úgy ezek tiszta jö­vedelme biztosan túlhaladná az 50 milliót! Hogy mit jelentene mezőgazdaságunkban 10 millió holdnyi alföldi rónaságnak ön­tözése, annak megállapítására nem kell theoretikus számításokat végeznünk. Meg­próbálták ezt már a Nyugat kulturállamai, tanuljunk tőlük. De más téren se álljon meg Darányi a kísérletezésnél, a kezdeményezésnél. Tagadhatatlan, hogy állattenyésztésünk, tejgazdaságunk, baromfitermelésünk nagy reményeket nyújt. Csakhogy a remény­kedésből meg nem élünk. Az ország mai enerváltsága megköveteli, hogy mindazon termelési ágakat, melyek fejlődőképesek, gyorsan, lehetőleg egy csapásra kiépítsük és teljes munkabírásukat igénybe is vegyük. Szarvasmarhatenyésztésünk nagyon he­lyes irányt követ. Nemcsak a nagy ura­dalmak, de a kisgazdák is mindinkább emanc­ipálódnak a kevésbbé hasznosít­ható magyar szarvasmarha egyoldalú te­nyésztésétől és áttérnek a tejben, húsban és tenyész­ivadék­ban egyaránt értékesebb nyugati faj­marha tenyésztésére. Hogy mennyire alkalmas tenyészanyaga ez Ma­gyarországnak, kiviláglik abból a fényes eredményből, melyet ezek az állatjaink az orosz piac­on elértek: árban és mi­nőségben leverve úgy a német, mint a hollandi és svájczi versenytársakat. Tel­jesen meg lehetünk tehát elégedve a ki­tűzött iránynyal, csakhogy nagyobb tem­póban és sokkal gazdagabb eszközökkel kellene a czél felé törtetnünk. Belátjuk és magunk is valljuk, hogy a közös ügyek terén a nemzet erejét any­­nyira kimerítették, hogy a legjobb akarat mellett sem képes azután közgazdaságá­nak emelésére nagyobb áldozatokat hozni. De ez nem is szükséges. Mint már a bevezetésben jeleztük, elég nagyok és elég gazdagok azok az eszközök, amelye­ket az ország a földművelésügyi rendes feladatok megoldására Darányinak ren­delkezésére bocsát. De szokott őszinte­ségünkkel ki kell jelentenünk, hogy eze­ket az eszközöket nem osztja be Darányi a kellő megfontolással. Ha megvizsgáljuk Darányi budgetjének közgazdasági mérlegét, rögtön szemünkbe ötlik, hogy a rendes bevételek és ren­des kiadások különbözetéből származó 8.1­76,562 korona összegnek több mint 40 százalékát költjük el lótenyésztési czélokra ! Hogy ez képtelen aránytalan­ság, azt, úgy hiszszük, nem kell hossza­san bizonyítgatnunk. Összes kivitelünk drágalátos lótenyészté­sünkből tavaly 23 millió korona volt, míg egyedül tojásban kivittünk 30 milliót, sertésben 63 milliót és szarvasmarhában 110 milliót! A mellett még azt sem mondhatjuk, hogy lótenyésztésünk a helyes irányban halad. Az a túlzott anglománia, amelyet ver­senyistállóink inaugurálnak oly vékony­­csontú magasvérű tulfinom, és finnyás állatot produkál, mely még a katonai czéloknak sem fog sokáig megfelel­hetni. Hát még ha a gazdaság iga­szükségletre gondolunk. Hová jutunk majd 1—2 évtized múlva, ha—mint he­lyes — mindinkább háttérbe szorul a magyar igásmarha s nem gondolunk an­emlékü, kedves, jó emberem­ volt, sohasem szomoritott meg effélékkel. Most azonban előre, öcsém uram! Nem menekülhet. Hazaviszem! — De kérem ... — Semmi kérem ! — erőszakoskodott a gyá­ros s betuszkolta — szinte gorombán — a fiatal­embert hintójába, azután maga is beült, becsapta az ajtót s intett a kocsisnak, hogy hajtson. Hazamennek. A fogat zajtalan könnyűséggel gördült végig a körúton a Margithíd felé. A gyáros a budai oldalon lakott. Egyemeletes palotájának gyö­nyörű bronzkapuja egymaga látványosságszámba ment, a belső berendezés gazdagságáról és kissé rikító, nem túlságosan ízléses, de fényes és bő pompájáról ezúttal nem is emlékezvén. A fogolylyá tett fiatalember hasztalan szabad­kozott, Horovitz Ferencz nem hiába dolgozott egész életében aczéllal és bronzzal , keményen őrizte foglyát s háromszor is megismételte, hogy semmi szin alatt nem fogja szabadon bo­csátani. Örül, hogy végre elfoghatta. — Leveleimre nem válaszolt, édes öcsém, lakását bezárta orrom előtt, hiába dörömböltem — no de most itt van és velem jön! Még csak az kellene, hogy elereszszem ! Ohó ! . . . Meg kell tudnom . . . igen, itt az ideje . . . meg kell tudnom, hogy miért kerüli házamat, miért nem akar velem, bácsijával, ki eleget lovagol­­tatta egykoriban a térdén, egyáltalában szóba állani ? Mi történt Klotild és ön között? Hitve­sem kicsit ingerlékeny, de szeretetreméltó, mű­velt, okos asszony ... ki lehet vele jönni és én végtelen boldog vagyok, hogy nekem nyúj­totta kezét. Fölteszem, hogy Klotild a hibás, nem ön. Őt azonban hiába kérdezem. Legfölebb vállat von s azt mondja : gyerekség. Szóval, nem akar választ adni, pedig máskülönben nak nehéz, hidegvérű lovakkal való pót­­­lásáról. Hisz gondolt minderre boldog em­lékű Kozma, s az ő terve nyomán vagy 9 év előtt törvényt is alkottak az ország­nak lótenyésztési kerületekre való fel­osztásáról . Sajnos, e törvényt Darányi mind mai napig végre nem hajtotta s igy össze-vissza burjánoznak az anglo­­manizáló verseny-istállók, amelyeknek fenntartására úsznak el a megszámlálha­tatlan milliók. Nagyon hamar bezárulna ez istállók nagy része, ha a földmivelési minisztérium kitörölné rendszeréből a versenyeken letört lovaknak képtelen összegeken állítólag tenyészczélra való megvásárlását ! Azon pénzen, amelyet ez után megta­karíthatnánk, hány földönfutó családot le­hetne letelepíteni s igy valahára erélyesen a telepítési kérdés gyakorlati megoldásá­hoz fogni, amely kérdés megoldását foly­ton csak ígéri Darányi, időközben pedig tovább vesztegeti az ország pénzét vég­képp struph­t-mének vásárlására. Nem nagyobb terheket, nem nagyobb budgetet kérünk tehát, hanem a rendel­kezésre álló eszközök észszerűbb, czél­­szerűbb és hivatásuknak jobban megfelelő felhasználását. Lázár Pál: A rágalmazó. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Abonyi Árpád. Horovitz úr, a «Horovitz és Társa» czég hatalmas főnöke, egy nyirkos novemberi nap estéjén éppen be akart szállni kocsijába, hogy hazahajtatva, elkísérje hitvesét az Operába — friss férj volt az aczél és bronz e szerencsés kezű gyárosa, alig féléve nősült, — midőn az utczai gázlángok fényében egy fiatal embert pillantott meg a tömeg között. Nyúlánk termetű, sáppadt fia volt; felső kabátja kissé viseltes, vékony, mondhatni, kopott, — nem alkalmatos a hideg novemberhez. Lassan, tűnődve haladt előre a körút aszfaltján tolongó sokaságban. Észre lehetett rajta venni, hogy nincsen dolga, s a járkálásának sincs nyilván semmi czélja. A gyáros hirtelen visszalépett a kocsi hág­csójáról, s oly fürgeséggel, mely nehézkes alak­ját, és korát határozottan megc­áfolta, keresztül­­furakodott a tömegen, s szakállas, kövér arczán valóságos meleg örömével a diadalnak ragadta meg a mit sem sejtő fiatal­ember karját és vonszolta magával hintója felé. — Végre, végre! — mondta sugárzó elége­dettséggel — végre mégis csak kezeim közé került, édes öcsém, hiába okoskodott ! — Kérem . . . Horovitz úr . . . — Ördögöt, Horovitz úr! — vágott közbe nyers szívélyességgel a gyáros s még erőseb­ben markolta a húzódozó fiatal ember karját, el nem eresztette volna félvilágért, — önnek, édes Rápolti, kisgyerek korától k­ezdve min­dig «bácsika» voltam, hát minek okoskodik, miért szomorít meg ? . .. Lássa, lássa, boldo­gult édes­atyja, aki barátom, felejthetetlen (Politikai ehnosz.) Soha se lehetett a politikai életben annyi fals hangot hallani, mint most. Az ember szinte befogja a fülét erre a zsibvásári zajra. Azok a publiczisztikai rikácsolások, melyeknek mindig más az indító oka, mint amit az auslágba tesznek! Zsidó gyerkőczök éretlenkedése, akik «protestáns» érdekekért buzognak. Bukott nagy­ságok jajongása, akik siratják az elvesztett bizalmat. Más nagyképüsködő uraságok, akik minden helyzettel megalkusznak. Mindezt az mindig nyilt, mindig őszinte, nem titkol sem­mit, erre az egy dologra nézve azonban min­den felvilágosítást megtagad. Már­pedig én nem tűröm, hogy holmi . . . gyerekes . . . félreér­tés, vagy más ilyesmi miatt boldogult kedves barátom fia házamat elkerülje. Ki fogom önöket békíteni, ügy van ! Elhatároztam, hogy Klotild és ön között helyreállítom a megzavart békes­séget. — Engedje meg, kérem ... — Hiába! Nem bocsátom. — De így . . . erőszakkal . . . — Igen, erőszakkal! — szólt közbe jóindu­latú durvasággal a gyáros, s megfenyegette mosolyogva az ifjút — ahol szép szóval nem boldogulok, ott erőszakoskodni szoktam. Elég csúnyaság öntől, hogy makacsul visszautasított, midőn fölajánlottam, hogy segélyére akarok lenni . . . vállaljon állást a gyárban, ne kínlód­jék a bíróságnál . . . mire viszi ? De persze, a Rápolti-vér! A büszkeség ... hohó ! Ördög vigye . .. Atyja is ilyen volt, nyugodjék, — inkább szegény ember maradt. De már azt nem tűröm, hogy elkerülje még a házamat is. Segítségemet, befolyásomat, pénzemet visszauta­síthatja, — barátságomat azonban nem, sem szeretetemet, melyet ön iránt érzek és mindig érezni fogok. A fiatal ember arczáról egy pillanatra eltűnt a bosszankodás, hogy helyet engedjen az ellá­gyul­ásnak. — Kedves bácsi . .. mondotta megenyhülve, s szája szegleteiben megjelent valami bánatos mosoly, — köszönöm ... ön becsületes, jó ember . . . — Az hát! — bicczentelt fejével a gyáros, — becsületes és jó szamár . . . nem? Hát — nem! Egyik, a becsületesség: igaz, a másik. • • MAGYARORSZÁG Budapest, 1902 szombat november 1 . Politikai dolgok. Budapest, okt. 31.

Next