Magyarország, 1902. november (9. évfolyam, 260-285. szám)

1902-11-12 / 269. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. NOVEMBER 12. SZERDA IX. ÉVFOLYAM 269. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Főszerkesztő : SzerkesztőBog és kiadóhivatal , Törés-körm 18. szám Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Holló Lajos:­­ HSr­tetések nonpareil!* számítással dicssavéi,* szarin- Ev. ref. szempont Budapest, nov. 11. A csíki góbé kedves terminológiája szerint a macska egy olyan állat, amely­nek hátul nyomják meg a farkát s mégis elöl nyávog. Ilyenformán történt a feleke­zeti kürttel is. Prohászka belefujt a bu­dapesti redouteban és a hang kijött be­lőle a kolozsvári ev. ref. theologia dísz­termében. Még pedig úgy jött ki, mint Syrakuzában a Dyonisius hires kőbarlang fülén. Megszázszorozva. Az egyik mondta: vegyük föl a kez­­tyüt; a másik mondta: pofozódjunk ! Mert az egyik művest elme, a másik par­lagon maradt tehetség. Finom stíljében az egyik a lelkek kisajátításán munkál­kodik ; bárdolatlan modorában a másik a vagyoni kisajátítást hozza szóba. A katho­­likus szellemet vigyük bele az élet min­den viszonyába. Ez az egyik álláspont. Követeljünk vagyoni egyenlőséget a fele­­kezetek számára. Ez a másik álláspont. Mind a kettő : szélsőség. Ha nemzetünk nem volna józan, ezen szélsőségek fe­nekestül felforgatnák lelki békességünket. A kolozsvári riadó refrénje szerint •»Megnehezült az idők viharos járása fö­löttünk«. Ez igaz. És éppen csak ennyi igaz a kolozsvári riadóból. Mert a többi nem igaz. Nem igaz, hogy az ev. ref. egyház bármely joga a közhatalom által csorbittatnék. Nem igaz, hogy a jogegyen­lőség és viszonosság egyházunk kárára és sérelmére valamely vonalon megtá­madtatok volna. Nem igaz, hogy az er­délyi katholikus egyházmegye püspöké­nek ilyen vagy amolyan czime egyhá­zunk szabadságának, jogainak, érdekének s­érelmét képezné. A riadó konkrét ese­tei egytől-egyig csupa m­erő tappaliák. Legkevésbbé igaz pedig az, mintha egyhá­zunk vezérférfiai (Darányi Ignácz és He­gedűs Sándor) felekezeti érdekeinket po­litikai tekintetekből háttérbe szorítani en­gednék. Hanem igenis igaz, hogy ev. ref. egy­házunk válsággal küzd. Igaz, hogy egy­házi adónk minden vidéken fölötte terhes, némely vidéken pedig elviselhetetlen. Igaz, hogy hitsorsosaink egyházi bingó­sága országszerte megcsökkent. A kitéré­sek napirenden vannak. Lelkészeink üres padoknak prédikálnak. A felekezetnélkü­­liek, a baptisták, a nazarénusok tőlünk szedik újonczaik legnagyobb kontingensét. Iskolai életünk napról-napra veszít minta­szerű függetlenségéből és az állami be­avatkozás már­is feldúlta tanügyünk ön­kormányzati jogrendjét. Ez mind igaz. És ha a kolozsvári vészkiáltás a válság­nak ezen valódi lényeivel foglalkozott volna, országos elismerés lett volna a riadó visszhangja. Csakhogy aki a válságos helyzet valódi lényeivel foglalkozik, kénytelen a válság okaira is kiterjeszkedni. Ez pedig kényes ügy olyan emberre nézve, aki mint kor­mányelnök csak az imént léptette életbe a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést, a felekezetnélküli fele­kezeti és mindezzel egyidőben eltörölte azt a törvényt, hogy a gyermekek nem szerint kövessék a szülők vallását. Nagy szánom-bánommal és kegyetlen mea culpa mea maxima culpa-val kellett volna annak a beszédnek kezdődni, amely az ev. ref. egyház válságos helyzetével fog­lalkozik. Azt kellett volna mindenekelőtt töredelmesen beismerni, hogy amit Kovács Albert, Bartha Miklós, Bethlen Gábor gróf, Péchy Tamás, Szentiványi Árpád és a képviselőház még egynéhány protestáns tagja, az egyházpolitikai viták során, szó­val és írásban megjósoltak, a végzet egész megdöbbentő erejével bekövetke­zett. De persze akkor nem hallgattak egy­házunk vezérférfiai a mélységekből feltörő kiáltásokra. Inkább szabadkőmiveskedtek. Egy előkelő ev. ref. lelkész így szólott hozzám : «Nem látja a képviselő úr, hogy ez a politika a mi anyaszentegyházunk győzelme ?» Ez a kérdés jellemzi az egész mozgalmat. Dehogy láttam, dehogy lát­tam azt a győzelmet. Az ellenkezőjét lát­tam. Ám, minő balcsillagzat világított akkor hazánk egén, hogy győzelmet és legyőzetést kerestek, tehát a nemzeti egy­ség feldúlását. Arait nem kerestek, azt kaptuk meg. Bekövetkezett a kathotikus egyház nagy diadala és a protestáns egyház össze­zsugorodása. Igaz , rést ütöttek a katolikus dogmán.­­ Ez a seb azonban platonikus. Mert kon­traktusra nem házasodik a kathotikus hivő. A dogmatikus sérelmet különben is bő­ven kárpótolja két valóság. Egyik a re­­verzális­ rendszer teljes felújulása. Másik a katholikus világi elem hitbuzgóságának nagy arányokban való föléledése. Ezt az ügyet fényes világításba helyezni egy kér­dés. Kérdezzük meg az országgyűlési néppárttól, amely voltaképpen arra ala­kult, hogy az egyházpolitikát visszacsi­nálja, hajlandó-e eltörli­ni a kötelező pol­gári házasságot, az állami anyakönyv­­vezetést, a felekezetnélküliséget és a zsidó vallás rec­epczióját? Erre azt felelné, hogy hajlandó. Ám, kérdezzük meg, hajlandó-e ezen intézményeket azzal a junkuimmal eltörölni, amelylyel ezek létrejöttek — tudniillik, visszaállítani azt a törvényt, hogy a gyermekek nem szerint kövessék a szülők vallását ? Azt hiszem, hogy a néppárt ezt az ajánlatot nem fogadná el. Mert a reverzális olyan hatalmas eszköze a hódításnak, amiről nem mond le immár a katholikus egyház. Amíg pedig ezzel a fegyverrel a katho­­likus egyház vasakarata tervszerűen nyo­mul előre a hódítás mezején, azalatt mi pusztulunk. És pedig feltartóztathatlanul pusztulunk. Lelkészeink jövedelmét megapasztotta az új intézmény. Ezt az érvágást nem pótolja a kongrua, mert az államsegélyre a stólók mellett is szükség volt. Kissebb egyházközségeink lelki gondozása ma­holnap lehetetlenné válik. A közlelkész­ségek intézménye, mint mesterséges szur­rogátum, már­is rendszerré kezd lenni. Ez pedig a veszett fejszének csak a nyele. Népesedési szaporodásunk igen jelen­tékeny volt a katholikus házasságok fel­­bonthatatlansága miatt. A váló­ felek át­tértek a mi vallásunkra. Még pedig éppen az intelligens és vagyonos elemek. Ettől az előnytől elestünk. Erdélyi papságunk, mely a legmosto­hább helyzetben siülödik, jelentékeny jövedelmeket húzott a váló­pörökből. Ez a forrás is bedugult. A vegyes házasságoknál — kivált Er­délyben — a gyermek nem szerint kö­vetvén szülői vallását, megtartottuk a létszámot. Most a katholikus lelkész meg­tagadja az oltár előtt való esketést, ha a felek nem adnak reverzálist arról, hogy gyermekeiket a katholikus hitben fogják nevelni. Nos hát a reverzálist megadják. Megadták többen még a főurak közül is. A szegény honorácziót éppen megadja, mert a gazdag kath. státus olcsó nevelést biztosít a gyermekeknek. A felekezetnélküliség zsilipet nyitott az egyházunkból való könnyű távozásra. Né­pességünk nagy arányokban apad. Mene­kül a nagy egyházi teher elöl. Az a há­rom éves fizetési kötelezettség nem vált be korlátnak, mert előbb katholikussá lesz és csak azután felekezetnélküli. Mindehhez járul — de nem függ össze az egyházpolitikai törvényekkel — vezér­­férfiainknak az a szerencsétlen törekvése, hogy önkormányzati jogkörünket, ahol csak lehet, következetesen nyirbálják. Megfosztván az öntevékenység ambícziójá­­tól, elfojtják benne az érdeklődést, a buzgóságot és a ragaszkodást. Nevelik a közönyt. Könnyűvé teszik az elszakadást. Sokat lehetne erről, kivált az erdélyi egy­házkerületekre vonatkozólag beszélni, ahol évtizedek óta a legmerevebb autokratiz­­mus uralkodik és a presbiteri szellemnek és intézményeknek maholnap nyoma vesz. Ez is egyik nagy oka a válságnak. Ha tehát segíteni akar Bánffy Dezső báró úr a nyomasztó helyzeten , min­denekelőtt próbáljon helyes diagnózist csinálni s akkor, mikor oly nagy mér­tékben vagyunk az államsegélyre utalva, ne a felekezeti harczban keressen lelki­ismeretlen menedéket és ne ügyetlenked­jék a Deák Ferencz egyházpolitikájára való hivatkozással, amely politika az amerikai rendszert, tehát az egyháznak az államtól való teljes elválasztását tar­totta eszményének,­­ hanem hintsen Lapnak mai száma 20 oldal.

Next