Magyarország, 1902. november (9. évfolyam, 260-285. szám)
1902-11-12 / 269. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. NOVEMBER 12. SZERDA IX. ÉVFOLYAM 269. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Főszerkesztő : SzerkesztőBog és kiadóhivatal , Törés-körm 18. szám Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Holló Lajos: HSrtetések nonpareil!* számítással dicssavéi,* szarin- Ev. ref. szempont Budapest, nov. 11. A csíki góbé kedves terminológiája szerint a macska egy olyan állat, amelynek hátul nyomják meg a farkát s mégis elöl nyávog. Ilyenformán történt a felekezeti kürttel is. Prohászka belefujt a budapesti redouteban és a hang kijött belőle a kolozsvári ev. ref. theologia dísztermében. Még pedig úgy jött ki, mint Syrakuzában a Dyonisius hires kőbarlang fülén. Megszázszorozva. Az egyik mondta: vegyük föl a keztyüt; a másik mondta: pofozódjunk ! Mert az egyik művest elme, a másik parlagon maradt tehetség. Finom stíljében az egyik a lelkek kisajátításán munkálkodik ; bárdolatlan modorában a másik a vagyoni kisajátítást hozza szóba. A katholikus szellemet vigyük bele az élet minden viszonyába. Ez az egyik álláspont. Követeljünk vagyoni egyenlőséget a felekezetek számára. Ez a másik álláspont. Mind a kettő : szélsőség. Ha nemzetünk nem volna józan, ezen szélsőségek fenekestül felforgatnák lelki békességünket. A kolozsvári riadó refrénje szerint •»Megnehezült az idők viharos járása fölöttünk«. Ez igaz. És éppen csak ennyi igaz a kolozsvári riadóból. Mert a többi nem igaz. Nem igaz, hogy az ev. ref. egyház bármely joga a közhatalom által csorbittatnék. Nem igaz, hogy a jogegyenlőség és viszonosság egyházunk kárára és sérelmére valamely vonalon megtámadtatok volna. Nem igaz, hogy az erdélyi katholikus egyházmegye püspökének ilyen vagy amolyan czime egyházunk szabadságának, jogainak, érdekének sérelmét képezné. A riadó konkrét esetei egytől-egyig csupa merő tappaliák. Legkevésbbé igaz pedig az, mintha egyházunk vezérférfiai (Darányi Ignácz és Hegedűs Sándor) felekezeti érdekeinket politikai tekintetekből háttérbe szorítani engednék. Hanem igenis igaz, hogy ev. ref. egyházunk válsággal küzd. Igaz, hogy egyházi adónk minden vidéken fölötte terhes, némely vidéken pedig elviselhetetlen. Igaz, hogy hitsorsosaink egyházi bingósága országszerte megcsökkent. A kitérések napirenden vannak. Lelkészeink üres padoknak prédikálnak. A felekezetnélküliek, a baptisták, a nazarénusok tőlünk szedik újonczaik legnagyobb kontingensét. Iskolai életünk napról-napra veszít mintaszerű függetlenségéből és az állami beavatkozás máris feldúlta tanügyünk önkormányzati jogrendjét. Ez mind igaz. És ha a kolozsvári vészkiáltás a válságnak ezen valódi lényeivel foglalkozott volna, országos elismerés lett volna a riadó visszhangja. Csakhogy aki a válságos helyzet valódi lényeivel foglalkozik, kénytelen a válság okaira is kiterjeszkedni. Ez pedig kényes ügy olyan emberre nézve, aki mint kormányelnök csak az imént léptette életbe a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést, a felekezetnélküli felekezeti és mindezzel egyidőben eltörölte azt a törvényt, hogy a gyermekek nem szerint kövessék a szülők vallását. Nagy szánom-bánommal és kegyetlen mea culpa mea maxima culpa-val kellett volna annak a beszédnek kezdődni, amely az ev. ref. egyház válságos helyzetével foglalkozik. Azt kellett volna mindenekelőtt töredelmesen beismerni, hogy amit Kovács Albert, Bartha Miklós, Bethlen Gábor gróf, Péchy Tamás, Szentiványi Árpád és a képviselőház még egynéhány protestáns tagja, az egyházpolitikai viták során, szóval és írásban megjósoltak, a végzet egész megdöbbentő erejével bekövetkezett. De persze akkor nem hallgattak egyházunk vezérférfiai a mélységekből feltörő kiáltásokra. Inkább szabadkőmiveskedtek. Egy előkelő ev. ref. lelkész így szólott hozzám : «Nem látja a képviselő úr, hogy ez a politika a mi anyaszentegyházunk győzelme ?» Ez a kérdés jellemzi az egész mozgalmat. Dehogy láttam, dehogy láttam azt a győzelmet. Az ellenkezőjét láttam. Ám, minő balcsillagzat világított akkor hazánk egén, hogy győzelmet és legyőzetést kerestek, tehát a nemzeti egység feldúlását. Arait nem kerestek, azt kaptuk meg. Bekövetkezett a kathotikus egyház nagy diadala és a protestáns egyház összezsugorodása. Igaz , rést ütöttek a katolikus dogmán. Ez a seb azonban platonikus. Mert kontraktusra nem házasodik a kathotikus hivő. A dogmatikus sérelmet különben is bőven kárpótolja két valóság. Egyik a reverzális rendszer teljes felújulása. Másik a katholikus világi elem hitbuzgóságának nagy arányokban való föléledése. Ezt az ügyet fényes világításba helyezni egy kérdés. Kérdezzük meg az országgyűlési néppárttól, amely voltaképpen arra alakult, hogy az egyházpolitikát visszacsinálja, hajlandó-e eltörlini a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést, a felekezetnélküliséget és a zsidó vallás recepczióját? Erre azt felelné, hogy hajlandó. Ám, kérdezzük meg, hajlandó-e ezen intézményeket azzal a junkuimmal eltörölni, amelylyel ezek létrejöttek — tudniillik, visszaállítani azt a törvényt, hogy a gyermekek nem szerint kövessék a szülők vallását ? Azt hiszem, hogy a néppárt ezt az ajánlatot nem fogadná el. Mert a reverzális olyan hatalmas eszköze a hódításnak, amiről nem mond le immár a katholikus egyház. Amíg pedig ezzel a fegyverrel a katholikus egyház vasakarata tervszerűen nyomul előre a hódítás mezején, azalatt mi pusztulunk. És pedig feltartóztathatlanul pusztulunk. Lelkészeink jövedelmét megapasztotta az új intézmény. Ezt az érvágást nem pótolja a kongrua, mert az államsegélyre a stólók mellett is szükség volt. Kissebb egyházközségeink lelki gondozása maholnap lehetetlenné válik. A közlelkészségek intézménye, mint mesterséges szurrogátum, máris rendszerré kezd lenni. Ez pedig a veszett fejszének csak a nyele. Népesedési szaporodásunk igen jelentékeny volt a katholikus házasságok felbonthatatlansága miatt. A váló felek áttértek a mi vallásunkra. Még pedig éppen az intelligens és vagyonos elemek. Ettől az előnytől elestünk. Erdélyi papságunk, mely a legmostohább helyzetben siülödik, jelentékeny jövedelmeket húzott a válópörökből. Ez a forrás is bedugult. A vegyes házasságoknál — kivált Erdélyben — a gyermek nem szerint követvén szülői vallását, megtartottuk a létszámot. Most a katholikus lelkész megtagadja az oltár előtt való esketést, ha a felek nem adnak reverzálist arról, hogy gyermekeiket a katholikus hitben fogják nevelni. Nos hát a reverzálist megadják. Megadták többen még a főurak közül is. A szegény honorácziót éppen megadja, mert a gazdag kath. státus olcsó nevelést biztosít a gyermekeknek. A felekezetnélküliség zsilipet nyitott az egyházunkból való könnyű távozásra. Népességünk nagy arányokban apad. Menekül a nagy egyházi teher elöl. Az a három éves fizetési kötelezettség nem vált be korlátnak, mert előbb katholikussá lesz és csak azután felekezetnélküli. Mindehhez járul — de nem függ össze az egyházpolitikai törvényekkel — vezérférfiainknak az a szerencsétlen törekvése, hogy önkormányzati jogkörünket, ahol csak lehet, következetesen nyirbálják. Megfosztván az öntevékenység ambícziójától, elfojtják benne az érdeklődést, a buzgóságot és a ragaszkodást. Nevelik a közönyt. Könnyűvé teszik az elszakadást. Sokat lehetne erről, kivált az erdélyi egyházkerületekre vonatkozólag beszélni, ahol évtizedek óta a legmerevebb autokratizmus uralkodik és a presbiteri szellemnek és intézményeknek maholnap nyoma vesz. Ez is egyik nagy oka a válságnak. Ha tehát segíteni akar Bánffy Dezső báró úr a nyomasztó helyzeten , mindenekelőtt próbáljon helyes diagnózist csinálni s akkor, mikor oly nagy mértékben vagyunk az államsegélyre utalva, ne a felekezeti harczban keressen lelkiismeretlen menedéket és ne ügyetlenkedjék a Deák Ferencz egyházpolitikájára való hivatkozással, amely politika az amerikai rendszert, tehát az egyháznak az államtól való teljes elválasztását tartotta eszményének, hanem hintsen Lapnak mai száma 20 oldal.