Magyarország, 1903. február (10. évfolyam, 28-51. szám)
1903-02-01 / 28. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1903. FEBRUÁR 1. VASÁRNAP X. ÉVFOLYAM 28. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szánára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos, Szerkesztőség és kiadóhivatal , Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással dijszavár- szerint Beöthy beszéde. Budapest, jan. 31. Nem kisebb ember jelentette ki ma a katonai javaslatok ellen az obstrukció jogosultságát, mint Beöthy Ákos. Pedig ez a tudós, komoly ember meg szokta fontolni, amit mond, és biztosak lehetünk felőle, hogy az a logikai következtetés, amelyiket az ő hatalmas elméje szül, jól meg van alapozva. A legjobban bebizonyosodik ez azzal, hogy ha megkeressük a Beöthy Ákos mai beszédének a magvát, megtaláltuk ezzel a fennforgó kérdésnek is a lényegét. Mi a Beöthy Ákos mai beszédének a magva ? Az, hogy a katonai kérdésben két ellenkező felfogás áll egymással szemben; az egyik, amely a népeket és országokat a dinasztia birtokának, patrimoniumának, vagy, mint Deák Ferencz mondotta, majorságának tekinti; a másik pedig, amelyik a népeket és országokat, azok boldogulását és virágzását önczélnak tartja, amely ezél megköveteli, hogy annak minden más érdek és felfogás alája rendelje magát. Ez lévén az alaptétel, Beöthy Ákosnak most már csak azt kellett bizonyítani, hogy azt a mértéktelen fegyverkezést, amelyet a tárgyalás alatti katonai javaslatok követelnek, csak az első, a patrimonikus felfogás gondolat- és érdekköre követeli, de nem az a felfogás, amely népek javát tartja legfőbb czél gyanánt szeme előtt. Ha ez bebizonyult, logikailag, önként következik a konzekvenczia, hogy a népeknek független képviselőik által gyakorolt törvényes ellentállása teljesen jogosult. Pedig bebizonyult. Mert mit mutat a múlt és mit mutat a jelen ? A múlt azt mutatja, hogy éppen a »patrimoniális« politika volt az, amely a dinasztiát és vele a nemzetet minduntalan háborúba keverte. Az a politika, amely még a geográfiai kapcsolatot sem kereste, amikor »majorságra« tehetett szert. Belgium, Nápoly, Sziczilia, Velencze így kerültek a Habsburg-ház hatalmába és igy vesztek el, természetesen csak hosszú és véres háborúk után. Tisztán magánjogi jellegük volt azoknak az »örökösödési« háborúknak is, amelyek annyi évtizedeken keresztül fecsérelték a nemzeteknek a vérét, elsősorban a magyar nemzetét. Ezek a háborúk vonták el a figyelmet és az erőt a valódi feladattól, a török elleni küzdelemtől. És hogy ez a politika nem nyúlik olyan nagyon vissza a régmúlt időkbe, arra nézve frappáns például hozta föl Beöthy Ákos az 1866-iki eseményeket, amikor véres háborút kellett vinni egy olyan tartományért, Velenczéért, amelyről elvileg már lemondtak, csak azért, mivel a patrimoniális politika szemei előtt egy új majorság, Szilézia megszerzésének botor ábrándja lebegett. A tanulság tehát a múltból az, hogy a nemzeti szempontoktól vezetett külpolitika sokkal szűkebbre vonja a háborús összeütközések lehetőségét, mint a patrimoniális politika. Ismerem milliónyi húrjának minden titkát, kezem alatt sirni kezd a vékony ezüst húr s lágy zümmögés születik a sarkcsillag komor, erős húrjának rezgéséből. És az összes hurok zöngése egybeolvad a szivemben s olyankor megértem mindazt, amit más még sejteni sem tud. Meghallom alvó asszonyok szivének dobogását s kitalálom titkát kutató férfielméknek. Ilyenkor mesék születnek a szivemben s dallamok zsibonganak agyamban. Dalok, amelyek nem szólnak szerelemről, mesék, amelyekben nem játszik szerepet az asszony. Nem szeretem az asszonyt, talán sohasem is szerettem. Szerettem az éjszakákat, amikor lesve jártunk dühös fenevadakra, szerettem az éjszakákat, amikor lángoló szemmel olvastuk le a négyszögletes kövecskékről a pontok számát. Meglesni a prédára induló oroszlánt, belenézni a tigris zöldlángú szemébe, csúszni a dürrögő fajdkakas hangja irányában, azutánnyugodtan, hidegvérrel venni czélba valamenynyit s látni, mint zuhan le ugrás közben az állatok királya, hallani, mint tördeli a száraz fagallyat a lebukó madár súlya. . . És látni, mint bugyog a vér, vörös sugárban mint szökik ki az oroszlán szivéből s mint iszsza fel szomjasan a sivatag vörös homokja. Nem férfi, akinek meg nem nyugszik a szive, föl nem lángol a szeme, ha nemes prédára teheti a lábát s nem ember, akit meg nem környékez az üdvösség láza, ha tizennyolcz fehér szem kaczag fel reá, a fekete kékoczkáról. A kártya? Halaknak való mulatság, nem embernek. Perczeket órákká húzni szét, lassan És mit mond a jelen? Kimondja azt a nagy tanúságot, hogy a hódítmányok a legtöbb esetben nem az erő, hanem a gyengeség forrásai a nemzetekre nézve. Arra jók, hogy lekössék a nemzet erejét és őrültfegyverkezésre serkentsék azokat. Hiszen köztudomású tény, hogy az utolsó évtizedek mértéktelen militarizmusának egyik legfőbb forrása: Elzász- Lotharingia. Számlálatlan milliárdokat áldozott már Európa csupán azért, mivel 32 év előtt Németország elfoglalta Francziaországtól ezt a két tartományt. Ma már minden európai állam belátja, hogy a hódításnak csak ott van jogosultsága és czélszerűsége, ahol az a czivilizáczió, a kultúra terjesztésének nagy munkájával függ össze, tehát ma már jóformán egyedül a távoli világrészekben. Mi következik ebből ? Az, hogy azoknak a nemzeteknek, amelyek e nagy munkában részt akarnak venni, van okuk a fegyverkezésnek az önvédelem szükségén túlvitt fejlesztésére; nekünk niincs. Ezeknél fogva az a túlzott fegyverkezés, amelyet a mostani javaslatok kontemplálnak, csak a patrimoniális politikát szolgálhatja, csak annak adhat újabb tápot és ingert. Ez az, amit a nemzeti ellentállásnak meg kell hiúsítani. Hiszen az természetes és milliószor bebizonyított dolog, hogy a nagyhatalomnak tudata könnyen mámorba, lázba ejti annak birtokosait. A túlfejlesztett hadi készültség sokszor okozott már katasztrófákat. Napóleon akkor bukott el, amikor katonaimegtudni, mit akar a sors, nem gyönyör. A koczka mindig hirtelen lep meg s együtt élvezed a magad örömét társad rémületével, együtt kapod egy pillanatban a veszteséget és a kárörömet. Tigrislesről jöttünk haza. Nem akadt préda s a kedvünk is vele veszett. A társam, tüzes fejű bolond, az egész után valami fellalt leányról beszélt nekem. Csodadolgokat, mint minden szerelmes s egyre azon erősködött, hogy én is belevesziteném a leány szemébe a lelkemet, ha egyszer meglátnám. Mondom, hogy nem szerettem soha a nőket, s most sem voltam kiváncsi a leányra, akit a társam is úgy vett valamelyik emberkufártól. . Tört már a nyereg. Harmadik órája, hogy nyeregben ültünk s hazafelé poroszkáltunk. Holdsugár feküdt végig a nagy pusztán, elég szabad tere volt, elnyujtózhatott s a vöröses homok meg-megcsillant a holdsugárban. — Szálljunk le egypár perczre — indítványoztam. A társam szó nélkül megállította a lovát s egyszerre szálltunk le, hogy meggémberedett tagjainkat kissé kinyújtóztassuk. A két kisérő arab jártatni vitte a lovainkat s mi végigheveredtünk a sivatag homokján s néztük a csillagos eget. — Nincs csillag sem szebb, mint Fatime szeme — mondta ábrándozva a társam. — Mit adott a leányért — kérdeztem dühösen, mert bosszantott ez a kifogyhatatlan ömlengés s valamely ádáz irigység marczangolt, hogy elvegyem tőle azt a csodát, akiről annyit tud beszélni. — Kétszáz aranyat — mondta társam. Egy csöpp vér. » A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Zboray Aladár. Az orosz idegorvos, Danilov hajója, a Léda csöndesen úszott a fekete vizen. Néma volt a tenger, hallgatag az éj. A csillagok szinte vakítóan fényesek voltak ezen az estén. Daczára annak, hogy előtte való nap az egyik beteg, az orosz Kamarov a tengerbe ugrott, a többi hat beteg csodásan nyugodt volt. Alig beszéltek az esetről. Hanem, amikor beállott az éj, egyszerre valamely aggasztó izgatottság vett erőt az utasokon. — A mesemondás órája elérkezett, — szólt Miller, az angol — talán a herczeg kiadhatná a kockákat, hogy a sors döntsön abban, hogy kire kerül ma a sor. — Fölösleges, — mondta nyugodtan Anastella herczeg — ma én akarok beszélni. Ma olyan az ég, mint a Keleten, ahol megnőnek a csillagok s ezüst húrokat bocsátanak a földre. Csak aki a Keleten élt, csak az ismeri bábáját az éjszakának, csak az érti meg titkát. Mikor ilyen csillagsugáros az éj, úgy látom, óriás hárfává változott a világ. Kékes ezüst húrok kapcsolják egybe az eget a földdel s a csillagok a fényes szög, amelyből a húr kiindul. Csodás dallamok szunnyadnak ennek az óriás hárfának a méhében, az éjszaka himnusza, a sötétség nagy szimfóniája, a fénysugár gyöngéd szonettje. Én tudok játszani ezen a nagy hangszeren. Lapunk mai száma 2. oldal