Magyarország, 1903. április (10. évfolyam, 78-102. szám)

1903-04-01 / 78. szám

, részint betegség részint egyéb elfoglaltság miatt kimentette magát. Tárgyalásra kerültek azok a katholikus tanügyi javaslatok, amelyek a püspöki karnak a múlt évi február 15-án és október 18-án tartott értekezletein részint bemutattattak, részint letárgyaltattak. Ezekre a javaslatokra végleges határozatot hoztak. Majd a beérkezett kérelmek és gyűjtőívek fölött határoztak. Az egyetemi ifjúság a képviselőház előtt. Holnap fogja a budapesti egyetemi ifjú­ság és az ország főiskoláinak küldöttsége át­nyújtani a katonai javaslatok ellen a képviselő­­házhoz intézett kérvényét. A küldöttséget Holló Lajos orsz. képviselő vezeti gróf Apponyi Albert elnök elé, aki az ifjúság küldötteit délelőtt 9 órakor fogadja. Délelőtt tizenegy órakor az egyetemi ifjúság zárt sorokban fog az a parlament előtti térre felvonulni, hol a küldöttség jelentést fog tenni eljárásáról. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma este 6 órakor az országházban, a delegáczió­­teremben ülést tart. Tárgy: 1. Az 1903. év első négy hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1902. évi XXIV. t.-cz. ha­tályának az 1903. évi augusztus hó végéig való ki­­terjesztéséről szóló (368. sz.), 2. az állami tiszt­viselők, altisztek és szolgák illetményeinek újabb szabályozásáról szóló (318. sz.) pénzügyminiszteri törvényjavaslatok, ez utóbbi részletes tárgyalásának folytatása. A kézdivásárhelyi választás. Kézdivásárhelyről jelentik nekünk, hogy Tagányi Sándor szabadelvű­­párti jelölt, minthogy prograrambeszédét egyetlen községben sem akarták meghallgatni, látva a küz­delem hiábavalóságát, visszalépett és így Polónyi Gézát, a függetlenségi és 48-as párt jelöltjét április 8-án egyhangúlag fogják megválasztani. A katonai vita. —­A képviselőház ülése. — Budapest, márcz. 31. Az ülés kezdetén a kormánypárt ová­­cziót rendezett Lukács László pénzügyminisz­ternek, amire a miniszter azzal szolgált rá, hogy beterjesztette a készfizetések felvételéről szóló törvényjavaslatot, másik két — kapcso­latos — javaslattal együtt. Pozsgay Miklóst is meghelyeselték, mert visszavonta a kultuszminiszterhez a napokban intézett s időközben a miniszter kedvező in­tézkedése folytán tárgytalanná vált interpellá­­c­ióját. Azután Rátkay László provokált egy kis napirend előtti vitát. Kritika alá vette a pénzügyi bizottság tegnapi ülését, amelyről elferdített jelentést adtak ki. Kifogásolta, hogy az ülés nem volt határozatképes, egyben megtámadta a kormányt azon szűkkeblű magatartásért, me­lyet a bírák fizetésrendezésénél tanúsított s amely veszélyezteti magát a birói függetlensé­get is. Egyenesen botrányos — úgymond — hogy katonai czélokra számlálatlan milliókat követel a kormány és ugyanakkor azzal utasítja el a birák jogos kívánságát, hogy az 436 ezer koronába kerülne, az állam pedig ezt meg nem bízná. Fölszólalt Rakovszky István fogásolta, hogy a bizottsági ülések csak a Ház tagjaira nézve nyilvánosak, mégis tendenc­iózusan elferdített félhivatalos tudósítások jelennek meg a la­pokban. Vagy teljes nyilvánosságot, vagy a hírlapi tudósítások eltiltását követeli. Szeder­kényi Nándor szólott még röviden, sajná­latát fejezvén ki a tegnapi ülésen történtek fölött. Ezután a pénzügyminiszter válasza után áttértek a katonai javaslatra. Ehhez Csávolszky Lajos szólalt fel először. Élesen ostorozta nemcsak a javaslatot, hanem az egész kormányzati politikát, s a di­nasztia magatartásáról is kemény igazságokat mondott. Azon kezdte, hogy ez a javaslat újabb eszköz akar lenni arra, hogy továbbra is gyarmati helyzetben tartsanak bennünket. Ez pedig még a királynak sem áll érdekében, tehát nemcsak mint hazafi, hanem mint hű alattvaló is meg­tagadja szavazatát a javaslattól. Az az egységes hadsereg, melyet annyira dédelget a dinasztia , vitte az örvénybe Ausztriát és az hozott temérdek szomorúságot és szégyent a dinasztiának, úgy lesz ez a jö­vőben is s a legközelebbi próba szörnyű igaz­ságot fog szolgáltatni ennek az állításnak. Az egységes hadsereg hívei azzal argumen­tálnak, hogy az egységes nyelvben van az erő. A történelem bizonyítja, hogy többnyelvű had­seregek is fényes győzelmeket arattak. Ott volt például a krími háború, ahol angol, franczia, török hadtestek, franczia főparancsnokság alatt verték meg az oroszt. Azt is mondják, a király nem engedi meg­bolygatni a közös hadsereg egységes szerveze­tét és nem akar tért engedni a jogos nemzeti követeléseknek. Szóló ezt nem hiszi, mert még nincs kipróbálva. Hiszen az országgyűlés még sohase állott nemzeti kívánságokkal a király elé. A miniszterek harminc­öt év óta mindig a király háta mögé bújnak, a többség tagjai pe­dig egy kis vállveregetésért lemondanak saját meggyőződésükről; elfogadják fehérnek azt, amit feketének látnak. A nép jó, csak a vezető államférfiak a hibá­sak. Erős államférfiakkal szemben még az uralkodók se tudnak nemzetellenes politikát csinálni. De mindig az volt nálunk a vezető államférfiak hibája, hogy a gyönge királyt nem tudták megerősíteni, a rossz királylyal nem mertek szembeszállani. Államférfiaink szolga­­lelkűségü­knél fogva képtelenek arra, hogy irányt adjanak a királynak, így aztán a szol­­dateszka vezeti nálunk a politikát, s miniszte­reink odaszegődnek a katonapolitikusok uszály­hordozóinak. Mit védelmez ma a magyar katona? Függet­lenségünket elrabolták, vagyonunkból kipusz­­títottak, országunkat idegen hadsereggel szál­lották meg. Mit ér ez a mai alkotmányosság? Csak szenvedést, pusztulást, szolgaságot hozott reánk. Harminc­öt év óta békés után megkísértet­tünk mindent, a kálváriajárás nem ért semmit, a trón körül ólálkodó tanácsosok sohase vitték a király elé a nemzet kívánságait, vagy ha odavitték, meghamisították. Ideje már, hogy erősebb eszközökhöz nyúljunk. Követeljük, hogy kergesse el a király oldala mellől a hűt­len tanácsosokat, akik kifosztják a nemzetet. Ezért a kifejezésért az elnök rendreutasította a szónokot. Csávolszky aztán hamarosan befe­jezte beszédét. Ha kitartás lesz bennünk —­ mondja befejezésül — akkor most ki fogjuk vívni Magyarország önállóságát. Határozati ja­vaslatot nyújt be, hogy az 1867. XII. t.-czikket akként módosítsák, hogy az ország önállósága hideg, szürke épület volt, csúcsíves kapuját egy latin föliratu régi kőkereszt ékesítette. És csakugyan a szürkefalu árvaház mellett szeré­nyen húzódott meg a fehérre meszelt, zöld­­zsalus ház, kerttel az oldalán. Még most is látom azt a rózsásfalu, csendes folyosót, a kis kert egymásra hajló lombjait, barátságosan bólingó leveleit, minden virág­­kehelyből a mosolygó békesség áradt felém. A folyosó végén egy félig nyi­ott ajtón át kihallatszott a fali óra lassú, egyforma ketyegése és egy gyermekhang éneklő, vontatott olvasása. — Szent I-re-ne-us pe-dig föl-ki-ál-tott: én az Ur ga-bo-ná-ja va-gyok, ő-röl-tes-se-tek meg a vad-ál-la-tok fo-ga-i-val. A küszöbön megálltam, nem vettek észre. Az ablak mellett, a félig lebocsátott függöny enyhe homályában karosszék állott, amelyben egy ránczos képű aggastyán szunyókált édesen. A lábánál az árvák egyenruhájában, kékgalléros fehérbóbitás leányka vaskos könyvből olvasta föl szent Iréneus vértanuságát. Ez az olvasmány csodálatos hatással volt az egész házra. Álomba ringatta az öreget a ka­rosszékben, a legyet a falon, a kanárit az abla­kon függő kaliczkában, még az óra is csak immel-ámmal, szuszogva ketyegett; a kicsi leányon kívül talán csak az a napsugár volt ébren, amely a redök közt furakodott be a szobába, hogy megtánczottassa a porszemeket. A gyermek éneklő hangon folytatta : — E sza­vakra két dü­hös o-rosz-lánug-rott re-á-ja, szét-mar-czan-gol­ván őt. Éppen e pillanatban léptem be. Ha szent Ireneus püspök oroszlánai rontottak volna reájuk sem riadtak volna meg jobban. Az öregek. — A Magyarország tárczája. — Irta: Daudet Alfonz. — Levelet hozott Orosz Azan ? — Igen uram, levél, Párisból. S az öreg Azan büszkén nyújtotta át a Pá­risból érkezett levelet. Én azonban kedvetlenül bontottam föl. Szinte sejtettem, hogy egy vá­ratlanul rám szakadó hir az egész napomat el fogja rontani. Nem is csalódtam, egyik barátom ezt írta: Egy szívességre kérlek kedves molnárom, ál­lítsd meg egy napra a malmodat, s menj át Eyguiéres-be. Ez az Eyguiéres egy nagy mezőváros, tőle­tek négy-öt kilométernyi távolságra, s neked egy rövid séta. Odaérve tudakozódjál az árva­ház után, amellett áll egy alacsony, zöld zsalus ház, kerttel az oldalán. Lépj be bátran, kopog­tatás nélkül — az ajtó mindig nyitva — s a küszöbön kiáltsd, — de jó hangosan kiáltsd : Jó reggelt öreg szülők, én a Móricz fiuk barátja vagyok ! Egy öreg, nagyon öreg ember s egy töpörö­dött anyóka tárja majd karját örömmel feléd, viszonozd ölelésüket szived teljes melegével, mintha a te öregeidet vonnád kebledre. Az­után beszélgetni fogtok, ők majd rólam beszél­nek, mindig csak rólam, ezerféle bohóságot, gyerekes apróságot, amit te ünnepélyes komoly arc­c­al fogsz végighallgatni, nem nevetsz raj­tuk, én kedves molnárom, mert e két jóságos öreg, akinek élete, bizodalma, napfénye vagyok , az én üregszüleim. Tíz éve, hogy nem láttam őket, tíz hosszú éve! Engem — hiszen tudod — Páris tart fogva, őket az élemedett koruk. De szerencsére odalenn vagy most te s a két jó öreg téged ölelve azzal áltatja magát, hogy unokáját beczézi. Téged ismernek hírből, sok­szor beszéltem már nekik barátságunkról . . . — Ördög vigye a barátságunkat! — csap­tam le bosszúsan a levelet. Az idő szép volt ugyan, de öt kilométeres sétára nem alkalmas. A nap nagyon tűzött, a szél hevesen fújt, igazi provencei időjárás. Én meg már hajnalban kiszemeltem magam­nak közel a malomhoz két szikla között egy védett kis helyet, ahol gyík módjára az egész nap sütkérezek s hallgatom a fenyvesek titok­zatos, bóditó zúgását. — No Isten hozzád pihenés! — Kedvetlenül zártam be a malmot s a kulcsot szokás sze­rint a macskalyukba rejtve, bottal, pipával út­nak indultam. Kat óra tájt értem Erguiéresbe. A városka kihaltnak látszott. Hogyne, akinek ép a keze­­lába, ilyenkor künn dolgozik a földeken. A tücs­kök háboríttatlanul zenélhettek a sétatér odvas szilfáiban. Körülnézek. Ugyan kitől tudhatnám meg, hogy merre van az árvaház ?! A jegyzői lak előtt, igaz, egy kipányvázott szamár sütkérezett, amott, a templom előtt álló kútról egy raj galamb rebbent fel, de ezek egyike sem igazíthatott volna útba. Szerencsémre egy közeli kapuszögletbe húzódva vénasszony képében egy jóságos tündért pillan­tottam meg, aki nagyon hata­mas ehetett, mert mikor elmondtam neki, hogy mi járatban va­gyok, csak a mankóját emelte föl, s mintegy varázütésre elöttem termelt az árvaház MAGYARORSZáG Budapest, 1903. szerda, április 1.

Next