Magyarország, 1903. május (10. évfolyam, 103-128. szám)
1903-05-01 / 103. szám
Budapest, 1903. péntek, májusi MAGYARORSZÁK os kérdések tehát a Darányi álal fölsorolt dolgok, a nemzeti becsület mégis alegnagyobb, már pedig a katonai kérdésben a nemzeti becsület nyomult előtérbe. Két akarat áll itt szemben egymással: a koronáé, melyet a kormány képvisel és a nemzeté, amelynek az ellenzék a szószólója. Az egyiknek el kell esni, vagy pedig a kettőt becsületesen össze kell egyeztetni. Miért kívánja Darányi, hogy a nemzet mondjon le a maga törvényes akaratáról és miért nem beszél annak a másik akaratnak a törvénytelenségéről és makacsságáról ? S miniszteri állásában miért nem hat oda, hogy odafönt is legyen kötelességérzet az engedékenységre, hiszen a miniszterek nemcsak a koronát képviselik lefelé, hanem a nemzetet is fölfelé ; tehát nemcsak a korona iránt vannak kötelességeik, hanem a nemzet iránt is. Azt mondta Darányi, hogy a nemzet szegénységének az az oka, mert a magyar ember felényit dolgozik, mint amennyit kellene és bírna. Ezt szóló tagadja. Különben pedig a helyzet az, hogy a magyar ember pénzét elviszik Ausztriának, a fiát elviszik osztrák katonának, a királyát elviszik osztrák császárnak. Hát azért akar Darányi kétannyit dolgoztatni, hogy kétannyit vihessenek el? Azt is mondja Darányi, hogy tanuljunk a méhtől. Természetes, hogy mikor ránk gondol, a szeme a méhen akad meg, hiszen az az a szerencsétlen istenteremtése, amelyik gyűjti a mézet, de gyűjteményét mások viszik el. Darányi még — folytatja Eötvös — azt a mondást is megkockáztatta, hogy a magyar nemzet dinasztikus legyen és szükséges, hogy ezt a külföld lássa. Hiszen dinasztikusak vagyunk mi nagyobb mértékben, mint ahogy javunkra válik és ha megtudja a külföld, hogy a mai viszonyok között is dinasztikusak vagyunk, akkor igazán lenéz bennünket a gyávaságunkért és önérzetünknek teljes hiányáért. Ezek után — úgymond a szónok — áttért Széll Kálmán búcsúbeszédére, amely őt is mélyen meghatotta. A miniszterelnöki palota terme most már betegszoba. A rokonok, jóbarátok meglátogatják a súlyos beteget. Hideg borogatással is ellátják. Egyúttal kikémlelik a szekrényeket, hogy mekkora lesz az örökség. — Sohase sajnálkozzék rajtam — mondja haragosan Széll Kálmán. — Se nem sajnálkozás, se nem káröröm ez — feleli Eötvös. — Hanemparentáczió — idegeskedik Széll. — Az — hagyja helyben nagy derültség között Eötvös. Ezután szemére veti a miniszterelnöknek, hogy mindent feláldoz a militarizmus kedvéért. Azt állítja a miniszterelnök-----úgymond — hogy a dinasztia érdeke egyúttal az ország érdeke is. A történelem tanúsága szerint a dinasztia nem így gondolkozik; ezt az axiómát elfogadni sem kedve, sem akarata. Egykor — Deák-párti korában — szóló is ezt vallotta, Deák is úgy tanította, de azóta meggyőződött arról, hogy amit akkor tanultak, az hamis tudomány volt, mert a dinasztia a maga érdekét mindig szembe helyezi a nemzet érdekével. Már 1580-ban próbáltak közös ügyet csinálni — folytatja Eötvös. Az akkori országgyűlésen a király megbízásából egy osztrák főherczeg állott vele elő ; akkor mixta negózia volt a neve. Amint ezt meghallották a karok és rendek, rögtön obstrukczióra határozták el magukat. Megcsinálták pedig azt úgy, hogy este összeszedték a sátorfájukat és a faképnél hagyták az osztrák herczeget a mixta negóziával együtt. A küldöttségekről is szólt Eötvös. Ezeket lebecsmérelni, lekicsinyíteni nem szabad, amint a kormány teszi. — Megvetni való! — hallatszik ekkor Fejérváry Géza báró hangja, mire kitört a méltatlankodás teljes erővel az ellenzéken. — Mire mondta ? Mire értette ? Mondja meg! — ostromolták balról folytonos nagy zajban a minisztert, de ez nem felelt. Az elnök hiába csengetett, hiába igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, csak perczek múltán volt hallható a hangja a nagy zajban, amikor kijelentette, hogy értesülése szerint a miniszter nem szólt közbe. — Közbeszólás nem volt — jelentette most már ki Fejérváry is. — Visszaszivta! Hedges! — mondta Kulik. — Letagadta — jegyezte meg Luby Géza, az elnök meg szünetet adott. Szünet után Eötvös Károly folytatta beszédét. A miniszterelnökkel polemizált s főleg katonai kérdésekkel foglalkozott, végül búcsúztatót fűzött a miniszterelnök hétfői beszédéhez. Irtóztató sülyedés az, — mondotta többek közt — hogy nálunk csak az lehet nagygyá, akire a korona fénye süt, mig a többi a senki embere. Ez ellen tiltakoznunk kell s meg kell gondolni, hogy a koronának ez a hatalma nem több-e, mint amennyi egy józaneszű társadalomban megilleti. A miniszterelnök egy, a sárban megfeneklett kocsi tetején ül. A kocsi tetejéről nem húzhatja ki a kocsit a sárból, szálljon le, támaszsza az emelő rudat az édes anyaföldnek, úgy kiemelheti a megfeneklett szekeret. A beszédet megéljenezték a függetlenségi párton. Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter jelentette most ki személyes kérdésben, hogy tegnap nem kisebbítette a nemzetet, majd igyekezett helyrehozni tegnapi nem sikerült beszédét. A katonai javaslatok visszavonásával lehetetlen feltételt kötött ki az ellenzék a költségvetés és közgazdasági javaslatok tárgyalásához. — Ez már igazi utóajánlat — mondja rá Polónyi Géza. Kaas Ivor báró, Fejérváry Géza báró és Zboray Miklós rövid felszólalásai után az elnök megállapította a holnapi napirendet. Itt felszólalt Kossuth Ferencz. (A holnapi ex-lex.) Ünnepélyes, mondhatni drámai jelenet következett most. Kossuth Ferencz mély csöndben, komoly hangon kezdett szólani. Senki hazafiságában nem kétkedik — úgymond — nem vonja kétségbe a kormány és pártja hazafiságát sem. Annál jobban csodálkozik azon, hogy törvényen kívüli állapotba sodorták az országot. Megállítanak a parlamentben minden munkát, megállítják az ország fejlődését, csak azért, hogy több pénzt és több katonát csikarjanak ki a nemzettől. Nem látják-e a nép mérhetetlen nyomorát ? El vannak-e tökélve, hogy kiveszik a nép szájából a kenyeret ? Ám Irre— Miért ne tenném? Álarcz alatt nem látszik, ha ég is az arczunk... Te vagy az egyetlen férfi, aki annyira hat reám, hogy tisztességes asszony létemre nem fogadhatnálak soha. Csak az volt a vágyam, hogy megismerjelek, s hogy betelt ez is: búcsúzhatunk. — Komolyan beszélsz ? — Nem érzed ki a szavaimból ? A férfi a karjára vette erre a nőt és egészen hozzá simulva kezdett beszélni: — Tévedsz, ha azt gondolod, én ennyiben hagyom a dolgokat. Meg fogom tudni ki vagy. Kutatni fogok utánad mindenfelé. És megismerlek majd a hangodról, amelynél édesebb zenét még nem hallottam soha. . . — Én pedig futni fogok előled minden felé. S te el fogod téveszteni lépéseim nyomát. A te közelséged felzaklatná az életemet. — És azután? — tette hozzá a férfi alázatos hangon, de diadalmas tekintettel. — Éppen azt nem akarom, hogy a találkozásnak a sátánja legyen. . . És most hagyj el, tizen is vannak, akik várnak rám , máris feltűnő sokáig beszélgettünk. — Engedelmeskedem — szól halkan a férfi — de csak úgy, ha meghallgatod azt, amit kérni akarok. De nem itt mondom el, jöjj a fogerbe, ott nem ellenőrzi senki se a szemünk tekintetét. Az asszony igent intett. S mikor már a foyerben voltak, ahol kivülük senki más nem járt, mélyen szemébe nézett az ifjú : — Azt mondod, soha se foglak megismerni. S ha így lesz, nem fogom úgy se megtudni soha, ki volt az,aki most teljesíti kérésemet, és kárpótlásul azért, hogy soha többé meg nem simogathatom kezét, egy csókot ad . . . — Nem ! . . . — Miért szabadkozol ? Soha se kell egymás szemébe néznünk, örök idegenek leszünk, anynyi csak az, mintha álmodban adnád ezt a csókot . . . — Jól van hát, — mondja nagyon csöndesen az asszony — de nem az ajakomon, a nyakamat megcsókolhatod. És a férfi tüzes ajka, tüzes csókot égetett oda. A másik pillanatban már menekült a nő s az utána rohanó férfi csak annyit tudott kikönyörögni tőle, hogy éjfélkor a páholy alatt, ahol megszólította őt, újra találkoznak. Míg éjfélig telt az idő, Tarnay Géza csaknem folyton az ismeretlen asszonyt figyelte, amikor újra melléje jutott, kissé összehúzott szemekkel — mint ahogy ez szokása volt — nézett az álarcára és kötekedve, mosolyogva szólt hozzá: — Szép ismeretlen, nem Hebron rózsái közül való vagy te? Felnevetett jókedvűen az asszony: — Nem, de hát miért kérded, talán a beszédemből gondolod? ■— Oh dehogy! Gyönyörűen ejted a szót, de a sok férfi, aki folyton körülvesz, mulattat: egytől-egyig előkelő fináncz-kapacitások. Tarnay pezsgővel kínálta meg ismeretlenét és mikor koccintottak, szemébe szúrta tekintetét és szólt: — Hogy megleljelek a valóságban is. — Hogy rám ne találj soha — felelte vissza az asszony és mind a kettő köröm próbáig ürítette ki a poharat. Egyik reggel, ahogy szép, elegáns legény lakásán a postáját nézte át Tarnay Géza, az egyik nagy boríték felszakítása után elégedetten kiáltott fel : bravó, ez nagyszerű ! És rögtön előjegyzésbe vette a naptáron, hogy szerda estére semmiféle meghívás be nem táblázandó, mert a Lipótvárosi Kaszinóban fog megjelenni. Abban az örömmel fogadott borítékban ugyanis egy arra szóló meghívó volt. Tarnaynak nem okozott örömet, hogy a kaszinó belsejét, berendezését láthatja, vagy hogy összehasonlításba veheti azt az ő második otthonával az « Országos»-sal . . . eszébe se volt a hangverseny, s az est más művészi számai is csak másodsorban vonzották, de elsőben és mindenek felett az a remény lelkesítette, hogy ott meg fogja találni — akit hiába keresett azóta — álarcosbáli ismeretlenét.. . Mikor elérkezett az est, még a rendesnél is nagyobb gonddal öltözködött. Valami mindegyre azt súgta neki, hogy ma újra hallani fogja azt a gyönyörű hangot, amelynél szebb még nem csendült a lelkébe soha . . . Számozatlanja pár percz alatt odaröpítette lakásából, s mintha találkozója lett volna , gyorsan futott fel a lépcsőn. Odabenn csupa ismeretlenek. Egy egész idegen világ. Pompásan öltözött hölgyek, körülöttük nyüzsgő, frakkos férfiak. Egy kicsit rövidlátó volt, nem tudta messziről megkülömböztetni az arczokat, s nem akadt rá barátaira se, akik az estét — meghívás folytán — szintén ott szándékoztak tölteni. A műsor rendkívül érdekes volt, s a közönséggel együtt igaz gyönyörűséggel élvezte. Közben szinte elfeledkezett az okról, ami ide- 3