Magyarország, 1903. május (10. évfolyam, 103-128. szám)

1903-05-01 / 103. szám

Budapest, 1903. péntek, május­i MAGYARORSZÁK­­ ­os kérdések tehát a Darányi álal fölsorolt dolgok, a nemzeti becsület mégis a­­legnagyobb, már pedig a katonai kérdésben a nemzeti be­csület nyomult előtérbe. Két akarat áll itt szemben egymással: a ko­ronáé, melyet a kormány képvisel és a nem­zeté, amelynek az ellenzék a szószólója. Az egyiknek el kell esni, vagy pedig a kettőt be­csületesen össze kell egyeztetni. Miért kívánja Darányi, hogy a nemzet mondjon le a maga törvényes akaratáról és miért nem beszél an­nak a másik akaratnak a törvénytelenségéről és makacsságáról ? S miniszteri állásában miért nem hat oda, hogy odafönt is legyen köte­lességérzet az engedékenységre, hiszen a mi­niszterek nemcsak a koronát képviselik lefelé, hanem a nemzetet is fölfelé ; tehát nemcsak a korona iránt vannak kötelességeik, hanem a nemzet iránt is. Azt mondta Darányi, hogy a nemzet sze­génységének az az oka, mert a magyar ember felényit dolgozik, mint amennyit kellene és bírna. Ezt szóló tagadja. Különben pedig a helyzet az, hogy a magyar ember pénzét elvi­szik Ausztriának, a fiát elviszik osztrák katoná­nak, a királyát elviszik osztrák császárnak. Hát azért akar Darányi kétannyit dolgoztatni, hogy kétannyit vihessenek el? Azt is mondja Darányi, hogy tanuljunk a méhtől. Természetes, hogy mikor ránk gondol, a szeme a méhen akad meg, hiszen az az a szerencsétlen istenteremtése, amelyik gyűjti a mézet, de gyűjteményét mások viszik el. Darányi még — folytatja Eötvös — azt a mondást is megkoc­káztatta, hogy a magyar nemzet dinasztikus legyen és szükséges, hogy ezt a külföld lássa. Hiszen dinasztikusak va­gyunk mi nagyobb mértékben, mint ahogy javunkra válik és ha megtudja a külföld, hogy a mai viszonyok között is dinasztikusak va­gyunk, akkor igazán lenéz bennünket a gyáva­ságunkért és önérzetünknek teljes hiányáért. Ezek után —­ úgymond a szónok — áttér­t Széll Kálmán búcsúbeszédére, amely őt is mélyen meghatotta. A miniszterelnöki palota terme most már betegszoba. A rokonok, jóba­rátok meglátogatják a súlyos beteget. Hideg borogatással is ellátják. Egyúttal kikémlelik a szekrényeket, hogy mekkora lesz az örökség. — Sohase sajnálkozzék rajtam — mondja haragosan Széll Kálmán. — Se nem sajnálkozás, se nem káröröm ez — feleli Eötvös. — Hanem­­parentáczió — idegeskedik Széll. — Az — hagyja helyben nagy derültség között Eötvös. Ezután szemére veti a miniszterelnöknek, hogy mindent feláldoz a militarizmus kedvéért. Azt állítja a miniszterelnök-----úgymond — hogy a dinasztia érdeke egyúttal az ország érdeke is. A történelem tanúsága szerint a dinasztia nem így gondolkozik; ezt az­ axiómát elfogadni sem kedve, sem akarata. Egykor — Deák-párti korában — szóló is ezt vallotta, Deák is úgy tanította, de azóta meggyőződött arról, hogy amit akkor tanultak, az hamis tu­domány volt, mert a dinasztia a maga érdekét mindig szembe helyezi a nemzet érdekével. Már 1580-ban próbáltak közös ügyet csinálni — folytatja Eötvös. Az akkori országgyűlésen a király megbízásából egy osztrák főherczeg állott vele elő ; akkor mixta negózia volt a neve. Amint ezt meghallották a karok és ren­dek, rögtön obstrukczióra határozták el magu­kat. Megcsinálták pedig azt úgy, hogy este összeszedték a sátorfájukat és a faképnél hagy­ták az osztrák herczeget a mixta negóziával együtt. A küldöttségekről is szólt Eötvös. Ezeket le­becsmérelni, lekicsinyíteni nem szabad, amint a kormány teszi. — Megvetni való! — hallatszik ekkor Fejér­­váry Géza báró hangja, mire kitört a méltat­lankodás teljes erővel az ellenzéken. — Mire mondta ? Mire értette ? Mondja meg! — ostromolták balról folytonos nagy zajban a minisztert, de ez nem felelt. Az elnök hiába csengetett, hiába igyekezett lecsillapítani a ke­délyeket, csak perczek múltán volt hallható a hangja a nagy zajban, amikor kijelentette, hogy értesülése szerint a miniszter nem szólt közbe. — Közbeszólás nem volt — jelentette most már ki Fejérváry is. — Visszaszivta! Hedges! — mondta Kulik. — Letagadta — jegyezte meg Luby Géza, az elnök meg szünetet adott. Szünet után Eötvös Károly folytatta beszé­dét. A miniszterelnökkel polemizált s főleg katonai kérdésekkel foglalkozott, végül búcsúz­tatót fűzött a miniszterelnök hétfői beszédé­hez. Irtóztató sülyedés az, — mondotta többek közt — hogy nálunk csak az lehet nagygyá, a­kire a korona fénye süt, mig a többi a senki embere. Ez ellen tiltakoznunk kell s meg kell gondolni, hogy a koronának ez a hatalma nem több-e, mint amennyi egy józaneszű társadalomban megilleti. A miniszter­­elnök egy, a sárban megfeneklett kocsi tetején ül. A kocsi tetejéről nem húzhatja ki a kocsit a sárból, szálljon le, támaszsza az emelő rudat az édes anyaföldnek, úgy kiemelheti a megfe­neklett szekeret. A beszédet megéljenezték a függetlenségi párton. Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter jelentette most ki személyes kérdésben, hogy tegnap nem kisebbítette a nemzetet, majd igye­kezett helyrehozni tegnapi nem sikerült beszé­dét. A katonai javaslatok visszavonásával lehe­tetlen feltételt kötött ki az ellenzék a költség­­vetés és közgazdasági javaslatok tárgyalásához. — Ez már igazi utóajánlat — mondja rá Polónyi Géza. Kaas Ivor báró, Fejérváry Géza báró és Zboray Miklós rövid felszólalásai után az elnök megállapí­totta a holnapi napirendet. Itt­ felszó­lalt Kossuth Ferencz. (A­ holnapi ex-lex.) Ünnepélyes, mondhatni drámai­ jelenet kö­vetkezett most. Kossuth Ferencz mély csönd­ben, komoly hangon kezdett szólani. Senki hazafiságában nem kétkedik — úgymond — nem vonja kétségbe a kormány és pártja ha­­zafiságát sem. Annál jobban csodálkozik azon, hogy törvényen kívüli állapotba sodorták az országot. Megállítanak a parlamentben minden munkát, megállítják az ország fejlődését, csak azért, hogy több pénzt és több katonát csikar­janak ki a nemzettől. Nem látják-e a nép mér­­hetetlen nyomorát ? El vannak-e tökélve, hogy kiveszik a nép szájából a kenyeret ? Ám Ir­re­— Miért ne tenném? Álarcz alatt nem lát­szik, ha ég is az arczunk... Te vagy az egyetlen férfi, aki annyira hat reám, hogy tisztességes asszony létemre nem fogadhatnálak soha. Csak az volt a vágyam, hogy megismer­jelek, s hogy betelt ez is: búcsúzhatunk. — Komolyan beszélsz ? — Nem érzed ki a szavaimból ? A férfi a karjára vette erre a nőt és egészen hozzá simulva kezdett beszélni: — Tévedsz, ha azt gondolod, én ennyiben hagyom a dolgokat. Meg fogom tudni ki vagy. Kutatni fogok utánad mindenfelé. És megismer­lek majd a hangodról, amelynél édesebb zenét még nem hallottam soha. . . — Én pedig futni fogok előled minden felé. S te el fogod téveszteni lépéseim nyomát. A te közelséged felzaklatná az életemet. — És azután? — tette hozzá a férfi aláza­tos hangon, de diadalmas tekintettel. — Éppen azt nem akarom, hogy a találko­zásnak a sátánja legyen. . . És most hagyj el, tizen is vannak, akik várnak rám , máris fel­tűnő sokáig beszélgettünk. — Engedelmeskedem — szól halkan a férfi — de csak úgy, ha meghallgatod azt, amit kérni akarok. De nem itt mondom el, jöjj a fogerbe, ott nem ellenőrzi senki se a szemünk tekin­tetét. Az asszony igent intett. S mikor már a fo­­yerben voltak, ahol kivülük senki más nem járt, mélyen szemébe nézett az ifjú : — Azt mondod, soha se foglak megismerni. S ha így lesz, nem fogom úgy se megtudni soha, ki volt az,­aki most teljesíti kérésemet, és kárpótlásul azért, hogy soha többé meg nem simogathatom kezét, egy csókot ad . . . — Nem ! . . . — Miért szabadkozol ? Soha se kell egymás szemébe néznünk, örök idegenek leszünk, any­­nyi csak az, mintha álmodban adnád ezt a csókot . . . — Jól van hát, — mondja nagyon csönde­sen az asszony — de nem az ajakomon, a nyakamat megcsókolhatod. És a férfi tüzes ajka, tüzes csókot égetett oda. A másik pillanatban már menekült a nő s az utána rohanó férfi csak annyit tudott kikö­nyörögni tőle, hogy éjfélkor a páholy alatt, ahol megszólította őt, újra találkoznak. Míg éjfélig telt az idő, Tarnay Géza csaknem folyton az ismeretlen asszonyt figyelte, amikor újra melléje jutott, kissé összehúzott szemekkel — mint ahogy ez szokása volt — nézett az álarc­ára és kötekedve, mosolyogva szólt hozzá: — Szép ismeretlen, nem Hebron rózsái közül való vagy te? Felnevetett jókedvűen az asszony: — Nem, de hát miért kérded, talán a be­szédemből gondolod? ■— Oh dehogy! Gyönyörűen ejted a szót, de a sok férfi, aki folyton körülvesz, mulattat: egytől-egyig előkelő fináncz-kapac­itások. Tarnay pezsgővel kínálta meg ismeretlenét és mikor koccintottak, szemébe szúrta tekintetét és szólt: — Hogy megleljelek a valóságban is. — Hogy rám ne találj soha — felelte vissza az asszony és mind a kettő köröm próbáig ürí­tette ki a poharat. Egyik reggel, ahogy szép, elegáns legény la­kásán a postáját nézte át Tarnay Géza, az egyik nagy boríték felszakítása után elégedetten kiáltott fel : bravó, ez nagyszerű ! És rögtön előjegyzésbe vette a naptáron, hogy szerda estére semmiféle meghívás be nem táblázandó, mert a Lipótvárosi Kaszinóban fog megjelenni. Abban az örömmel fogadott borítékban ugyanis egy arra szóló meghívó volt. Tarnaynak nem okozott örömet, hogy a kaszinó belsejét, berendezését láthatja, vagy hogy összehasonlításba veheti azt az ő máso­dik otthonával az « Országos»-sal . . . eszébe se volt­ a hangverseny, s az est más művészi számai is csak másodsorban vonzották, de első­ben és mindenek felett az a remény lelkesí­tette, hogy ott meg fogja találni — akit hiába keresett azóta — álarc­osbáli ismeretlenét.. . Mikor elérkezett az est, még a rendesnél is nagyobb gonddal öltözködött. Valami mind­egyre azt súgta neki, hogy ma újra hallani fogja azt a gyönyörű hangot, a­melynél szebb még nem csendült a lelkébe soha . . . Szá­mozatlanja pár percz alatt odaröpítette laká­sából, s mintha találkozója lett volna , gyorsan futott fel a lépcsőn. Odabenn csupa ismeretlenek. Egy egész ide­gen világ. Pompásan öltözött hölgyek, körülöt­tük nyüzsgő, frakkos férfiak. Egy kicsit rövid­látó volt, nem tudta messziről megkülömböz­­tetni az arczokat, s nem akadt rá barátaira se, akik az estét — meghívás folytán — szintén ott szándékoztak tölteni. A műsor rendkívül érdekes volt, s a közön­séggel együtt igaz gyönyörűséggel élvezte. Közben szinte elfeledkezett az okról, ami ide- 3

Next