Magyarország, 1903. június (10. évfolyam, 129-154. szám)

1903-06-02 / 129. szám

BUDAPEST, 1903. JUNIUS 2. KEDD ! ■ '■ ' '" ' .................... ............ ■ -— 1­­... ■ Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 23 Korona. Főszerkesztő Egyes szám ára helyben 8 fillér , déken 10 fillér. Holló Lajos. X. ÉVFOLYAM 129. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Myspital Ex occidente lux. Budapest, június 1. Berlinből érkezik az a hír, hogy a magyar király nem fog elzárkózni nem­zete jogos kívánságának teljesítése elöl. Az engedmények, jelzi a tudósító, fa zászló és a nyelv kérdéseire vonatkoznak. Csodálatosképpen, a budapesti hivatalos körök még mit sem tudnak erről a nagy változásról. Nem először történik ez így, a Bánffy bukásakor is így volt. Amikor itthon a fizetett sajtóorgánumok egész légiója hirdette a Bánffy bukhatatlansá­­gát, és a szabadelvű párt vad elszánt­sággal rohant aláírni a Tisza-lexet. Ber­linben akkor már tudták, hogy Bánffy el van ejtve, így lesz, így van ez most is. Ma még írja Andrássy Gyula gróf a czikkeket­­ a bécsi Neue Freie Pressébe, hogy ő a német szolgálati nyelv mellett van, pedig alighanem már el van határozva a döntő lépés az iránt, hogy a német szolgálati nyelv —­ egyszerre, vagy fokozatosan — a magyar hadse­regből kiküszöböltessék. Annál nagyobb lesz Andrássy Gyula grófnak, annál na­gyobb lesz a szabadelvű pártnak a­­ di­csősége. Ők végsőig kitartottak elvük, meggyőződésük mellett! Ekkora követke­­­­zetesség mellett igen valószínű, hogy a­­ magyar szolgálati nyelv behozatala ese­tén ellenzékbe fognak menni és az ellenzéki padokról fogják keményen ostromolni a magyar nyelv kárhozatos uralmát. Még talán obstrukczió is lesz a német szolgálati nyelv mellett! Elég az hozzá, hogy Berlinben már tudják, hogy a magyar nemzeti álláspont jogos volta elismerést fog aratni. A rész­letek még ismeretlenek , így nem tudhat­juk, hogy a nemzeti jogos, törvényes igények egész terjedelmének elismerésé­ről van-e szó, vagy pedig csak azok egyes részleteiről. A fő dolog az, hogy az irányváltozás megtörtént. Bizonyos dolog­nak tekinthető, hogy hadseregünk eddigi osztrák szellemben való fejlesztése meg­szűnik és kezdetét veszi az ellenkező, a nemzeti irányban való fejlesztés munkája. E munka tartama, sikere most már egye­dül a nemzettől függ. Az a faktor, a­mely eddig is már olyan nagy eredményeket szült, a­mely öntudatra ébresztette a nemzetet, a­­mely gátat állított az osztrákosítás rohanó folyama elég, az a faktor , a kitartás volt. Ennek mértékétől függnek a további ered­mények. Kitartással mindent elérhetünk ; csüggedéssel, lanyhasággal az eddigi ered­ményeket is elveszítjük. És különös dolog, hírforrásunk, — a­mely­nek beavatottságához, hitelt érdemlő vol­tához szó sem férhet — egy szóval sem emlékezik meg arról, hogy Berlinben a magyar nemzeti jogok érvényre jutásá­ról talán valami fölháborodással beszél­nek. Szó sincs róla, sőt azt nagyon ter­mészetesnek találják. Nem is lehet az másképpen. Tessék bármely külföldi embernek megmagyarázni azt, hogy itt van két állam, amely a dualizmus és a paritás alapján van egymással szövetség­ben és­ mégis az egyik állam kénytelen hadseregében a másik állam színeit, jel­vényeit és nyelvét használni, érthetet­lennek fogja találni. Vagy pedig azt fogja rá mondani, hogy ez nem dualizá­­­mus és nem paritás. Józan eszű emberek­­ sem Németországban, sem sehol a világon másképp nem gondolkozhatnak. (Kivétel ez alól csak a magyar kormánypárton található.) És mit változtathat ezen a német felfogáson az a körülmény, hogy a német nyelvről van szó ? Németország­ban jól tudják, hogy a német nyelv uralmát Magyarországon megteremteni, föntartani nem lehet. És azt is tudják, hogy a német nyelv oktalan erőltetése ellenszenvet, gyűlöletet kelt az egész magyar nemzetben az egész német nemzet iránt. Erre pedig Németország­nak semmi szüksége nincs. Ők barátokat akarnak szerezni, nem pedig ellensé­geket. És azt is jól tudják Németországban, hogy ha Magyarország az a szikla, ame­lyen túl a német áradat el nem halhat, másrészt ugyancsak ez a szikla van hivatva megtörni, feltartóztatni a szláv világár­unk­tot is. Magyarországnak világ­történeti hivatása: magyarnak maradni azért, hogy se szláv, se germán ne le­ Egy szál piros rózsa... — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lónyay Sándorné. Helén mégegyszer búcsút intett a kezével fáradtan. Aztán visszadőlt a kupé párnái közé és lehunyta a szemét. Végre hát egyedül lehet! Alig várta, hogy kirobogjon a vonat az állomásról, hogy ott hagyhassa a várost kormos épületeivel, füstjé­vel, folyton siető népével és minden csábjával együtt. Megszomjazott a lelke nagy, korlátlan sza­badság után, amit csak Istennek kék ege, a buján növő fűszálak, a hegyi patak friss csa­csogást adhatnak meg neki. Azután meg haza is vágyott. A sebtiben elhagyott otthonba, ahol egy év óta mindennap várták talán vissza azok a jó öreg emberek, akik felnőni látták s aki­ket olyan nagyon elhanyagolt az utóbbi időben. A gyermekszobából ment férjhez, egy bete­ges, költői lelkű férfihez, aki oltárképként imádta, de csakhamar áldozatul esett a család­jában fészkelő titkos kórnak s két évi házas­ság után már özvegyen hagyta. Később pedig hogy az ő, és a Máriaffy Pál útja keresztez­ték egymást, uj szerelem, — talán az első, igazi — fakadt a fiatalasszony szivében. Ekkor sza­kadt rájuk a katasztrófa. Egy szép, könnyelmű vörös hajú asszony jött a falujokba. Az ura járásbiró volt s csak­hamar otthonosan érezték magukat a társaság­ban. E percztől fogva oda lett nyugalma. Nem birt a féltékenységével. Tudta, hogy csak őt szereti az a nagy, komoly férfi és mégis gyá­ván reszketett, ha az asszony mosolyogni kez­dett. Féltette tőle, őrülten féltette. És hogy akkor este ő előtte, — pedig tudta már, hogy ujján a gyűrűje — arra kérte, kisérné háza, mert nincsen senki otthon s fél a nagy szo­bák csendjétől, egyszerre teljesen elvesztette a fejét. Pedig a vőlegénye szinte oltalmat keresve nála, szólt: — Bocsásson meg, de nem hagyhatom itt Helént. De ő, a túlérzékeny, finomlelkű asszony eb-­­­ben sértést látott. Azt hitte, vőlegénye oly nagynak véli a kisértést, hogy nem mer vele szembeszállani, mert attól fél, nem lesz képes erős maradni. S ezért daczosan válaszolt: — Óh, csak menjen! Ha Doroszlay velem marad, úgy nincs szükségem a maga társa­ságára . . . Most, hogy mindez visszatér emlékezetébe a harag elvakultsága nélkül, tudja, érzi, hogy igazságtalan" volt s ő okozott minden bajt. Ezt is, meg azt is, ami azután történt. Igen , min­dennek ő volt az oka. Miért kellett neki szökni, menekülni a szülőfalujából az idegen, nagy ijesztő Bábelbe ? . . . Valami különös vad dacz ösztönözte arra. Elmenni, messze, abba a ragyogó meseországba, amelyből egyet-mást képzelete túlozva ellesett s megmutatni néki, hogy ő is csak olyan szép és ünnepelt tud lenni, ha akar, mint az a másik . . . De most, egy év múltával erőt vett rajta az erkölcsi csömör. A tömjénezés, amely mint szép, független és vagyonos asszonynak bőven osztályrészéül jutott már, nem szerzett neki örömet. Szinte bosszúvágyóan gondolt hódolóira, azokra, akik még a vasúthoz is kimentek utána, hogy egy órácskával tovább gyönyörködjenek szemének bágyadt tekintetében, ajkának elfá­radt mosolyában. Amint így gondolkodott, valami édes, átható illat terjedt el a kupéban. Ez egyszerre vissza­hozta hozzá a fénynyel teljes, zenétől hangos báltermeket, a bókolók seregét, a léha sutto­gásokat . . . Hirtelen, csaknem brutális mozdulattal vette le a hálóból, a feje felől a három bokrétát, amit bucsúzóra kapott s messzire kihajította a nyitott ablakon. — így szeretett volna eldobni magától minden emléket is s az utolsó évnek egész történetét! A bokréták csak lazán voltak összekötve aranyzsinórral, divatosan. Egy bársonyos szirmú, vörös rózsa a lábaihoz esett belőlük. Utána nyúlt. Indulatosan hajolt az ablakhoz, hogy ki­vesse azt is a többi után. Hanem hirtelen mást gondolt, kisimította a megsérült leveleket, meg­csókolta a virágot és a keblére tűzte. Azután ismét visszaült a helyére. A közelmúlt homályos körvonalakban tola­kodott elő. Csupa változó alakok, cserebere szín, alaktalan csoport az egész. Ezer kép ker­­getőzött előtte és kusza, zavarodott, forgó pa­norámává szövődött össze. Egy-egy jelenet néha élesen, elevenen domborodott ki közüllök és nőtt és nagyobbodott, színekkel tolakodott előre, a többi pedig elmosódott, elveszett, bele­­tűnt a semmibe, ahova nem nyúlhat értük az emlékezet. Néha úgy képzelte, hogy vad, szenvedélyes hangot hall, egy férfi hirtelen felzokogását. Az­tán elűzte magától ezt a gondolatot: Nem, az nem lehet! Mikor ezelőtt egy évvel ott a kis faluban elváltak egymástól, mikor odadobta a jegy­gyűrűjét annak, aki hat hónapon át a világa. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next