Magyarország, 1903. június (10. évfolyam, 129-154. szám)
1903-06-02 / 129. szám
BUDAPEST, 1903. JUNIUS 2. KEDD ! ■ '■ ' '" ' .................... ............ ■ -— 1... ■ Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 23 Korona. Főszerkesztő Egyes szám ára helyben 8 fillér , déken 10 fillér. Holló Lajos. X. ÉVFOLYAM 129. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Myspital Ex occidente lux. Budapest, június 1. Berlinből érkezik az a hír, hogy a magyar király nem fog elzárkózni nemzete jogos kívánságának teljesítése elöl. Az engedmények, jelzi a tudósító, fa zászló és a nyelv kérdéseire vonatkoznak. Csodálatosképpen, a budapesti hivatalos körök még mit sem tudnak erről a nagy változásról. Nem először történik ez így, a Bánffy bukásakor is így volt. Amikor itthon a fizetett sajtóorgánumok egész légiója hirdette a Bánffy bukhatatlanságát, és a szabadelvű párt vad elszántsággal rohant aláírni a Tisza-lexet. Berlinben akkor már tudták, hogy Bánffy el van ejtve, így lesz, így van ez most is. Ma még írja Andrássy Gyula gróf a czikkeket a bécsi Neue Freie Pressébe, hogy ő a német szolgálati nyelv mellett van, pedig alighanem már el van határozva a döntő lépés az iránt, hogy a német szolgálati nyelv — egyszerre, vagy fokozatosan — a magyar hadseregből kiküszöböltessék. Annál nagyobb lesz Andrássy Gyula grófnak, annál nagyobb lesz a szabadelvű pártnak a dicsősége. Ők végsőig kitartottak elvük, meggyőződésük mellett! Ekkora következetesség mellett igen valószínű, hogy a magyar szolgálati nyelv behozatala esetén ellenzékbe fognak menni és az ellenzéki padokról fogják keményen ostromolni a magyar nyelv kárhozatos uralmát. Még talán obstrukczió is lesz a német szolgálati nyelv mellett! Elég az hozzá, hogy Berlinben már tudják, hogy a magyar nemzeti álláspont jogos volta elismerést fog aratni. A részletek még ismeretlenek , így nem tudhatjuk, hogy a nemzeti jogos, törvényes igények egész terjedelmének elismeréséről van-e szó, vagy pedig csak azok egyes részleteiről. A fő dolog az, hogy az irányváltozás megtörtént. Bizonyos dolognak tekinthető, hogy hadseregünk eddigi osztrák szellemben való fejlesztése megszűnik és kezdetét veszi az ellenkező, a nemzeti irányban való fejlesztés munkája. E munka tartama, sikere most már egyedül a nemzettől függ. Az a faktor, amely eddig is már olyan nagy eredményeket szült, amely öntudatra ébresztette a nemzetet, amely gátat állított az osztrákosítás rohanó folyama elég, az a faktor , a kitartás volt. Ennek mértékétől függnek a további eredmények. Kitartással mindent elérhetünk ; csüggedéssel, lanyhasággal az eddigi eredményeket is elveszítjük. És különös dolog, hírforrásunk, — amelynek beavatottságához, hitelt érdemlő voltához szó sem férhet — egy szóval sem emlékezik meg arról, hogy Berlinben a magyar nemzeti jogok érvényre jutásáról talán valami fölháborodással beszélnek. Szó sincs róla, sőt azt nagyon természetesnek találják. Nem is lehet az másképpen. Tessék bármely külföldi embernek megmagyarázni azt, hogy itt van két állam, amely a dualizmus és a paritás alapján van egymással szövetségben és mégis az egyik állam kénytelen hadseregében a másik állam színeit, jelvényeit és nyelvét használni, érthetetlennek fogja találni. Vagy pedig azt fogja rá mondani, hogy ez nem dualizámus és nem paritás. Józan eszű emberek sem Németországban, sem sehol a világon másképp nem gondolkozhatnak. (Kivétel ez alól csak a magyar kormánypárton található.) És mit változtathat ezen a német felfogáson az a körülmény, hogy a német nyelvről van szó ? Németországban jól tudják, hogy a német nyelv uralmát Magyarországon megteremteni, föntartani nem lehet. És azt is tudják, hogy a német nyelv oktalan erőltetése ellenszenvet, gyűlöletet kelt az egész magyar nemzetben az egész német nemzet iránt. Erre pedig Németországnak semmi szüksége nincs. Ők barátokat akarnak szerezni, nem pedig ellenségeket. És azt is jól tudják Németországban, hogy ha Magyarország az a szikla, amelyen túl a német áradat el nem halhat, másrészt ugyancsak ez a szikla van hivatva megtörni, feltartóztatni a szláv világárunktot is. Magyarországnak világtörténeti hivatása: magyarnak maradni azért, hogy se szláv, se germán ne le Egy szál piros rózsa... — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lónyay Sándorné. Helén mégegyszer búcsút intett a kezével fáradtan. Aztán visszadőlt a kupé párnái közé és lehunyta a szemét. Végre hát egyedül lehet! Alig várta, hogy kirobogjon a vonat az állomásról, hogy ott hagyhassa a várost kormos épületeivel, füstjével, folyton siető népével és minden csábjával együtt. Megszomjazott a lelke nagy, korlátlan szabadság után, amit csak Istennek kék ege, a buján növő fűszálak, a hegyi patak friss csacsogást adhatnak meg neki. Azután meg haza is vágyott. A sebtiben elhagyott otthonba, ahol egy év óta mindennap várták talán vissza azok a jó öreg emberek, akik felnőni látták s akiket olyan nagyon elhanyagolt az utóbbi időben. A gyermekszobából ment férjhez, egy beteges, költői lelkű férfihez, aki oltárképként imádta, de csakhamar áldozatul esett a családjában fészkelő titkos kórnak s két évi házasság után már özvegyen hagyta. Később pedig hogy az ő, és a Máriaffy Pál útja keresztezték egymást, uj szerelem, — talán az első, igazi — fakadt a fiatalasszony szivében. Ekkor szakadt rájuk a katasztrófa. Egy szép, könnyelmű vörös hajú asszony jött a falujokba. Az ura járásbiró volt s csakhamar otthonosan érezték magukat a társaságban. E percztől fogva oda lett nyugalma. Nem birt a féltékenységével. Tudta, hogy csak őt szereti az a nagy, komoly férfi és mégis gyáván reszketett, ha az asszony mosolyogni kezdett. Féltette tőle, őrülten féltette. És hogy akkor este ő előtte, — pedig tudta már, hogy ujján a gyűrűje — arra kérte, kisérné háza, mert nincsen senki otthon s fél a nagy szobák csendjétől, egyszerre teljesen elvesztette a fejét. Pedig a vőlegénye szinte oltalmat keresve nála, szólt: — Bocsásson meg, de nem hagyhatom itt Helént. De ő, a túlérzékeny, finomlelkű asszony eb-ben sértést látott. Azt hitte, vőlegénye oly nagynak véli a kisértést, hogy nem mer vele szembeszállani, mert attól fél, nem lesz képes erős maradni. S ezért daczosan válaszolt: — Óh, csak menjen! Ha Doroszlay velem marad, úgy nincs szükségem a maga társaságára . . . Most, hogy mindez visszatér emlékezetébe a harag elvakultsága nélkül, tudja, érzi, hogy igazságtalan" volt s ő okozott minden bajt. Ezt is, meg azt is, ami azután történt. Igen , mindennek ő volt az oka. Miért kellett neki szökni, menekülni a szülőfalujából az idegen, nagy ijesztő Bábelbe ? . . . Valami különös vad dacz ösztönözte arra. Elmenni, messze, abba a ragyogó meseországba, amelyből egyet-mást képzelete túlozva ellesett s megmutatni néki, hogy ő is csak olyan szép és ünnepelt tud lenni, ha akar, mint az a másik . . . De most, egy év múltával erőt vett rajta az erkölcsi csömör. A tömjénezés, amely mint szép, független és vagyonos asszonynak bőven osztályrészéül jutott már, nem szerzett neki örömet. Szinte bosszúvágyóan gondolt hódolóira, azokra, akik még a vasúthoz is kimentek utána, hogy egy órácskával tovább gyönyörködjenek szemének bágyadt tekintetében, ajkának elfáradt mosolyában. Amint így gondolkodott, valami édes, átható illat terjedt el a kupéban. Ez egyszerre visszahozta hozzá a fénynyel teljes, zenétől hangos báltermeket, a bókolók seregét, a léha suttogásokat . . . Hirtelen, csaknem brutális mozdulattal vette le a hálóból, a feje felől a három bokrétát, amit bucsúzóra kapott s messzire kihajította a nyitott ablakon. — így szeretett volna eldobni magától minden emléket is s az utolsó évnek egész történetét! A bokréták csak lazán voltak összekötve aranyzsinórral, divatosan. Egy bársonyos szirmú, vörös rózsa a lábaihoz esett belőlük. Utána nyúlt. Indulatosan hajolt az ablakhoz, hogy kivesse azt is a többi után. Hanem hirtelen mást gondolt, kisimította a megsérült leveleket, megcsókolta a virágot és a keblére tűzte. Azután ismét visszaült a helyére. A közelmúlt homályos körvonalakban tolakodott elő. Csupa változó alakok, cserebere szín, alaktalan csoport az egész. Ezer kép kergetőzött előtte és kusza, zavarodott, forgó panorámává szövődött össze. Egy-egy jelenet néha élesen, elevenen domborodott ki közüllök és nőtt és nagyobbodott, színekkel tolakodott előre, a többi pedig elmosódott, elveszett, beletűnt a semmibe, ahova nem nyúlhat értük az emlékezet. Néha úgy képzelte, hogy vad, szenvedélyes hangot hall, egy férfi hirtelen felzokogását. Aztán elűzte magától ezt a gondolatot: Nem, az nem lehet! Mikor ezelőtt egy évvel ott a kis faluban elváltak egymástól, mikor odadobta a jegygyűrűjét annak, aki hat hónapon át a világa. Lapunk mai száma 16 oldal.