Magyarország, 1903. június (10. évfolyam, 129-154. szám)

1903-06-02 / 129. szám

e­ gyen. És Németországban elég józanak belátni, hogy éppen ezért még német szempontból is helyes politika Magyar­­országot az ő magyarságában megerő­síteni. Berlin nem Bécs, és Németor­szág nem Ausztria; ott nem előíté­letek, hanem komoly politikai megfonto­lás és körültekintés az uralkodók. Német­ország igenis azt kívánja szövetségesétől, hogy erős hadserege legyen, nem pedig azt, hogy német, vagy osztrák hadserege legyen. Ezt az igényét a hatalmas szö­vetségesnek nem lehet a német vezény­szóval, a sárga-fekete zászlóval, erővel visszatartott kiszolgált katonákkal és pót­­tartalékosokkal kielégíteni. Oda ujonczok kellenek, jó magyar ujonczok. Azok pedig csak a kielégített magyar nemzettől kaphatók. Budapest, június 1. A függetlenségi párt győzelme Nógrá­­don. A nógrádi kerületben a választás szomba­ton késő éjjel végződött. Kálosy Józsefet 48-as függetlenségi programmal 81 szótöbbséggel vá­lasztották meg Prónay Mihály ellenében. A választás nagy küzdelemmel, de rendben folyt le. Az első szavazatszedő bizottságnál Prónayra szavazott 563, Kálosyra 450, a másodiknál Prónayra 366, Kálosyra 560. A nógrádi kerületben a múlt választásnál egyhangúlag választották meg a kormánypárt jelöltjét, a boldogult Sczitovszky Jánost. A köz­hangulatot mindenesetre érdekesen jellemzi, hogy ahol a függetlenségi párt a múltkor még jelöltet sem állíthatott, ott most győzelemre vitte lobogóját. Talán nem túlzunk, ha ebben a tényben a jövendő választások kedvező prog­nózisát látjuk. Csík megye az önálló magyar hadsereg mel­lett, Csík vármegye törvényhatósági bizottságának f. hó 28-án tartott ülésén napirenden volt Heves vármegye átirata az önálló magyar hadsereg felállí­tása tárgyában. Az állandó választmány a jegyző­­könyvi pártolást ajánlotta. Pál Gábor, régiön­ igaz­gató, törvényhatósági bizottsági tag azonban lelkes, hazafias beszédben utalt arra, hogy egy ily fontos kérdés felett nem lehet napirendre térni. Gyávaságig menő opportunizmusnak mondá azt, hogy egy ily tiszta székely vármegye nem meri felemelni szavát, hogy kifejezést adjon azon vágynak, érzelemnek, mely mindnyájunk lelkében él, mely ideálja ifjúnak és aggnak, melylyel kél és fekszik. Reményünk van — úgymond — hogy az idea egyszer megvalósul s ennek érdekében kérte a törvényhatósági bizottságot, hogy a kormányhoz és a képviselőházhoz az emlí­tett felirathoz hasonló szellemű feliratot intézzen, mit az elnöklő Mikó Bálint főispán rémületére a bizottsági tagok oly zajos helyesléssel fogadtak, hogy a kérdést szavazás alá bocsátani se merte, s így a határozat egyhangúlag hozatott. A nem várt fordulat annál meglepőbb volt, mivel napok óta beszélték, hogy a gyűlésen szóba kerül a kormány iránti bizalom kérdése is. De a folytató­lagos ülésen látva azt, hogy az ellenzéki tagok nagy­mérvű érdeklődést tanúsítanak a tárgysorozat végén levő »Indítványok« iránt, s nem hozakodtak elő vele. A főispánnak rosszul esik a dolog, mert most van alkalom érdemeket szerezni s mivel ő is meg­értette jelentőségét Széll Kálmán nyilatkozatának, melyet egy üdvözlő táviratra adott: »a bizalom a mai nehéz időkben kétszeresen becses előttem.« Gróf Andrássy Gyula czikke a Neue Freie Presseben. Wekerlétől kezdve Mat­­lekovits Sándorig megszoktuk már az osztrák kegyeket kereső politikusoktól, hogy magukat Bécsben bécsi lapok utján kínálgassák. Most a fiatal Andrássy Gyula is czikket irt a Neue freie Presse-ben és hívei ugyancsak beszéltek róla itthon a pünkösdi ünnepek alatt. Meg kell vallani, hogy sok helytelen és káros kijelentés mellett sok igaz és okos dolgot is mond el a fiatal Andrássy az osztrákoknak. Kijelenti először is, hogy a német vezényszó mellett van. A hadsereget nemcsak közösnek tartja, hanem egységesnek is. Biztatja az osztrákokat, hogy a magyar nemzet többsége úgy érez, ahogy ő. Itthon ugyan komikusnak tűnik fel ez a kijelentés, hanem odaát hagyján. Ezután a kis Andrássy, meg kell adni, jó borsot tör az oszt­rákok orra alá. Szemükre veti a hadsereg nemze­tietlen osztrák szellemét és követel a magyar had­seregben magyar nemzeti szellemet, magyar nem­zeti érzést és magyar nemzeti nevelést. Bravó! Lám a nemzeti küzdelemnek már­is milyen eredménye van, a kis aulikus Andrássyból tonyra juttathatnák őket. És ha mégis egyszer, valamikor szó esnék közöttük a múltról . . . Jaj, mi volt ez! A szíve őrülten vert és láz­­foltak ültek ki az arczára. Ujjongva szorította mellére a kezét. Szereti, szereti, még mindig szereti, forrón, lángolón, pedig már azt hitte, elsorvad a magára erőszakolt közöny béklyói­ban! . . . Persze, nem áll az embernek hatalmában az, hogy egyszerű akaratkifejtés folytán min­dent ki tudjon vívni a sorstól, hogy bizonyos szabályok szerint érezzen, gondolkodjék, az csaknem lehetetlen. De mégis megváltoztathatja jellemét, érzéseit, ha a körülményekre hat, amelyek viszont ő reá fognak befolyást gya­korolni. Ebből következik, hogy ha szellemét eltereli egy bizonyos gondolatsorozattól, érzelmi rendtől s egy más képzelmi körbe vezeti, az akaratnak öntudatossága s az örökös önmeg­­figyelés által eljut arra a pontra, hogy meg­szokja azokat az akc­iókat és azt a gondolat­menetet, amelyet előre kívánt . . . Igen! Csakhogy eljöhet egy fegyelmezhetet­­len pillanat, egy váratlanul említett név, egy illat, egy együtt hallgatott melódiának kísér­­tete, s mint ahogy a körben futó golyót egy­szerre váratlanul kilöki útjából a czentrifugális erő és messze dobja idegen utakra, idegen erőknek, idegen mozgásra. Ő is érezni kezdte egyszerre, hogyan hatalmasodik el rajta a ha­lottnak vélt szerelem, amint megcsapja az ar­­czát a hazafelé vezető útón az otthon levegője. S amíg egyrészt megrészegült ettől az új, ré­gen nem érzett, talán már el is felejtett, édes­­fájó boldogságtól, másrészt a maga józan, biz­tos erejével gátat akart szegni ennek a roha­mosan gyarapodó hatalomnak. Hiszen ha a szeretett férfi emléke talizmánja volt is minden kisértéssel szemben, ez az egy, idegenben fel­mér milyen szavakat csal ki. Csak azt a fából való vaskarikát nem magyarázza meg Andrássy gróf, hogy magyar tisztek és ma­gyar vezényszó nélkül hogy lehet nemzeti szellem és nemzeti érzés a magyar hadsereg­ben. — Ha a küzdelem tovább tart, bizonyára az Andrássyhoz hasonló elemek egészen meg lesznek nyerve a nemzeti ügy számára. Most csak közöljük­ Andrássy czikkéből a követ­kezőket : »A közös hadsereget magyar földön a siker re­ményével csak akkor lehet fentartani, ha valóban közös, nem pedig osztrák. Miképp értendő ez és hogy ez összeférő-e egy egységes és erős hadsereggel, erről akarok néhány szót szólni az osztrák nyilvá­nos közvélemény előtt. Az Ausztriában uralkodó felfogás szerint a hadseregből a nemzeti érzést ki kell zárni és az egységes hadsereg minden tagjától egy és ugyanazt az érzést kell követelni: a biro­dalomhoz való ragaszkodást. A birodalmi egység valósága volna tehát az a politikai gondolat, amely­nek a hadseregben kifejezésre kellene jutnia. Ezzel a felfogással szemben az enyémet a következőkben ismertetem. Az a véleményem, hogy a hadseregben a speciális nemzeti érzésnek tért kell engedni. Mindenki haza­­fiságát becsülni kell és a közös védelem érdekében kihasználni. A politikai gondolat, amelynek a had­seregben kifejezésre kell jutni, nem lehet más, mint a különböző politikai egyéniségek együttműködése egy egységesen szervezett hadseregben. Egy egységes hadsereg legtermészetesebb bázisa bizonyára a mo­tívumok azonosságában, az egy haza iránti szeretet­­ben van. De ez csak ott érvényesül, ahol a nemzetek életében megvan, ahol az természettől adatott. Erő csak élő valamiből keletkezik, csak az ős­eredeti érzés, a vele született, a hagyományok által megszentelt, a polgári életben hatékony, állam, tár­sadalom és nevelés által kifejlesztett közös érzés adja azt a bátorságot és lelkesedést, amely akkor szükséges, mikor az élet-halál harc­ban pillanatok döntenek a sors fölött. Kérdeznem kell magamat: hol van nálunk az a polgári társadalom, amely rendjét erre az érzésre alapította? Hol vannak a népiskolák, amelyekben az egyforma ragaszkodást, az egyforma nézeteket és az egyforma kötelességérzetet a Habsburg-monarchia különböző országai iránt tanítják és követelik? Hol vannak az anyák, akik a birodalmi öntudat csíráját már a fogékony gyermekben táplálják? Lépten-nyomon találkozunk azzal a szemrehányás­sal, hogy mi magyarok vagyunk azok, akik az egység fogalmát összetörjük. De hol van Ausztriá­ban az a közös érzés, amely a Lajthát nem tekinti határfolyónak s irántunk ugyanazon szeretettel viseltetik, mint saját hazájuk iránt ? Ha megvan, hogy maradhatott néma a közgazdasági kiegyezési kérdésekben ? Sajnos, még a baráti viszonynak meg­felelő rokonszenv is gyengült. Az egységnek az az töltött év fekete árnyékot vetett reá a szülő­falujának korlátolt és kicsinyes fölfogása előtt, s tudta, hogy az a becsületére oly kényes térfi a bűnnek még látszatát sem fogja neki soha megbocsátani ... az élete, mindene volt, mikor bezárult mögötte a kertnek kis, rácsos ajtaja, egy pillanatra úgy vélte, megszakad a szíve. És most, egy év múltán is, visszatér még hozzá kísérteni ez az emlék. Talán azért van ez úgy, mert azóta belátta, hogy ő volt a hibás. De hát ő miért is nem jött utána, hogy kien­gesztelje ? Ha igazán szerette volna, nem hagyja úgy elutazni, minden búcsúszó nélkül. De hát miért engesztelje ki? Hiszen az ő makacs, lázadó természete volt az oka, hogy vége már a boldogságnak s hogy csak léha mulatságokban, idegrontó szórakozásokban kell keresnie ezért az életének. Pedig érezte, hogy nem erre született: a kedves falusi otthon édes békéje volt az ideálja, s a fővárosi élettel úgy járt, mint az, aki a villamos lámpánál a felragyogó fényt lesi és a vezető drótokhoz érve, egyszerre csak oly erősen érzi a villamos áram ütését, hogy meg­bénul tőle egész életére. Itt, hogy teljesen egyedül volt, szinte mohón figyelte meg önmagát: nem dobban-e hango­sabban a szíve, hogyha reá gondol ? Nem, nem érzett semmi különösebb zavarodást. — A feledés napszámosai új világot építet­tek a romok helyébe, — gondolta keserűen s szinte megvetette önmagát, amiért a nagy vi­gasztalan szomorúsága, amelyről azt hitte, hogy örökké fog tartani, most ilyen fásultságba ment át. Százszor is elmondta önmagának: — Bátran hazamehetek már, szivemnek se­bét nem szakítja fel többé semmi . . . A találkozásra is gondolt, mert hiszen el­kerülhetetlen, hogy lássák egymást. Hidegen fognak majd kezet, s közönyösen siklanak át beszélgetés közben egyik tárgyról a másikra, kerülve a­ veszedelmes sellőket, melyek zá­. Sötét este ért haza. Nem tudatta senkivel érkezését, a padgyászát a vasútnál hagyva, gyalog indult el a falucskába ... A nagy hegy, melynek aljában húzódott meg az ő lakása, messziről olyan volt, mint egy gyászoló óriás, aki a Tiszának ezüstös vizében füröszti a lábát. Ahogy végigment a szűk, keskeny utczákon, ahogy befordult a kerti útra, melyen annyiszor jártak együtt, egy perezre meg kellett állania: Oh, ez a levegő! A békák brekegése a zöld hínárral bevont, piszkos árkokban! És a csil­lagoknak el-elbágyadó fénye, amint reszkető sávban tükröződik vissza a szürke vizekben.. ? Oh, hányszor nézték együtt! Hányszor hallgat­ták a terraszról, — megmámorosodva az or­gonaillattól— a falunak halk, bizonytalan zson­gását, a kondás ostorának pattogását, v­egy­­egy elkésett tehén kolompjának ütemes kon­­gásait... Ezer mosolylyal telik meg körülte a Lég, s suttogva kérdi egy-egy futó pssis emléke: Tudod-e még ? Emlékszel-e ? És ime, előtte van a szomorú kőris is, ár­ván maradt kőpadjával. A fatörzsben benne még nevüknek összefonódott kezdőbetűje, melyet akkor vésett belé, mikor még azt hitték, kéz-kézben járják be a világot. A betűket fel lehet ismerni még. De a szé­leiken már friss dudorodások látszanak, annak jeléül, hogy a seb nem volt halálos, s a fa imáid­ él forró, intenziv­ életet ... MAGYARORSZÁG Budapest 1903. kedd junius 2.

Next