Magyarország, 1903. szeptember (10. évfolyam, 208-234. szám)
1903-09-01 / 208. szám
Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér vidéken 10 fillér. mmam BUDAPEST, 1903. SZEPTEMBER 1. KEDD X. ÉVFOLYAM. 208. SZÁM. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Gouvernante-politika, Budapest, augusztus 31. Szeretném tudni, hogy a küzdelemnek miért van nálunk olyan sok ellensége ? Nemcsak most, de valahányszor ellenállást fejtett ki az ellenzék: mindannyiszor hibáztatták eljárását; szemére vetették, hogy lopja az időt, kárt okoz az országnak, felforgatja a közbékét. Mindig üresnek, unalmasnak, terméketlennek találták az ellenzék vitáját. Lemosolyogtak, gőgösen legyintettek feléje, figyelmetlenek voltak, kisétáltak a Házból, cáfolni érdemesnek nem tartották, lebecsülték. Minden kormánypárti ember rejteget önmagában egy gouvernante-ot, amolyan miss-t. Aki mindig okos, mindent jobban tud és példásan tapintatos. Az ellenzék sohase tudott semmit a maga idejében kívánni. Vagy korán jött, vagy későn. Tegnapelőtt! Az egészen más. Vagy holnapután! De ma nem lehet. Lehetetlen. Más, ha igazságról volna szó. Ám, ez politika. Már Kossuth megmondta, hogy ez az exigeniták tudománya. Ezek a gouvernante-ok mindig tudtak valamit a felség állapotáról. Nem lehet, mert a felség szomorú. Nem lehet, mert a felség víg. Nem lehet, mert a felség fáradt. Nem lehet, mert a felség köhög. Egy szó sem volt igaz. Sem szomorú, sem jókedvű, sem fáradt nem volt. Nem is köhögött. Azonban ráfogták. Az ellenzék nem akart illegális lenni. Tisztelgett és elvonult. Olykor leszedte az erkölcsi győzelem gyümölcsét. De pozitív eredményt nem csikart ki soha. Eszményi fegyverekkel küzdött eszményekért. A kormánypárt sült bolondnak nézte az ellenzéki embert. Szörnyű józansága nem értette meg, hogy egy képviselő ne húzzon egyéni hasznot a politika révén, így jött évtized évtizedre. Nemzedéket támasztott, nemzedéket pusztított az idő, de ennek a korszaknak becses politikai tartalmat nem tudott adni sem a letűnő, sem a feljövő nemzedék. Megoldva egyetlen nagy kérdésünk sincs. Államiságunknak egyetlen szerve sem áll befejezetten előttünk. Egyiknek nincsen teteje, másiknak nincsen falazata, harmadiknak nincsen lépcsője. Iskolázásunk, közigazgatásunk, adórendszerünk, polgári törvénykönyvünk, parlamenti reformunk, nemzetiségi kérdésünk, Horvátországgal való viszonyunk, csatornahálózatunk, valutánk, iparfejlesztő akcziónk ... csonkán, bénán, rendezetlenül hevernek a köztudatban és várják az alkalmas építőmestert. Többet mondok, hihetetlent mondok. Még zászlónk és czimerünk kérdése sincs tisztázva. Ki hinné ezt? Tovább megyek és még képtelenebb dolgot mondok. Nemzeti nyelvünk kérdése sincs tisztázva. Az osztrák abszolutizmus idejéből hadcsapatainknál maradt az osztrák czimer és a német nyelv. A megdöglött osztrák rendszernek egyéb földi maradványait eltakarították. De nyelve, czimere, zászlója még mindig itt rondít. Mit keres itt ? Kinek kell ? Melyik magyar ember akarta, hogy így legyen ? Melyik törvény alapján van itt? Kicsoda ragaszkodik az osztrák zászlóhoz jobban, mint a magyarhoz ? Kicsoda merészkedik hazánk bármely intézményében a német nyelvet a magyar fölé emelni? Felelet nincs. A gouvernante-politika nem szereti a nyilvánosságot. Bizalmas fülkékbe vonul és suttogva mondja: «rosszkedvű, fáradt, köhög.» És sajnálkozik az ellenzéken, hogy nincs jól értesülve. Megszólja az ellenzéket udvariatlansága miatt. Ördögöket fest a falra. Historikus gouvernante-ok szenvedélyével jajgat, óbégat, ijesztget. Illemszabályokra tanít. Hibát keres a nyakkendőnkön. Nagyon ismerős fogások ezek. Kitanultuk. Látjuk, hová vitték hazánkat az udvaron az politikával. Az idő megmérte belső értéküket. Csupa pelyhek. Még kavics sincs bennük, nemhogy drágakő volna. Ezentúl hasztalan mosolyognak le. Hiába játszszák államférfiasdi játékukat. Nagyralátó pózolásukat kinevetjük. Tudákos semmiségüket lenézzük. Udvari értesüléseikre fittyet hányunk. Tudjuk, mit érnek. Semmit sem érnek. Még arra is képtelenek, hogy véleményük legyen. Nem tudnak nyílt állást foglalni saját magyarságuk mellett. Egy árva értekezletet tartani nem mernek. Félnek a saját meggyőződésüktől. Gazdára várnak — bárkire. Az új gazdától kérdik meg saját politikai hitvallásuk mivoltát: «Quousque tandem. . . ?» Mikor szűnnek meg visszaélni a nemzet türelmével ? Miért foglalnak el vezérkari helyet, mikor nem odavalók ? Kit képviselnek ? Nem látják, hogy a nemzet mást akar, mint ők ? Minő jogcímen folytatnak Magyarországon osztrák politikát ? Ha szeretik a német nyelvet és osztrák zászlót, tessék kiköltözni Ausztriába. Fogjanak kezet Körberrel. Vigyék oda felfújt bölcseségüket. Kocsonyás természetükkel ne gyöngítsék nemzeti küzdelmünket. A szabadságot nem adták ingyen egy nemzetnek se. Az önállóságot sem adják ingyen. Nemzeti jogok sem hullanak mannaként az égből. Az ilyesmi kivívására erély, bátorság, elszántság és aczélos gerincz kell. Aki puhánynak, csigabigának, porczogós lénynek született, menjen az udvarhoz fodrásznak, díszítőnek, bakternek. Álljon félre a küzdők utjából. Ne hátráltassa a jót. Álarczát vesse le és mondja, hogy osztrák, ha szive nem lángol a magyar nyelv jogaiért. Barttaa Miklós: Lapunk mai száma 20 oldal. A válság. Budapest, augusztus 31. Apponyi és Wekerle neve forog még mindig közszájon. A Magyarország területén valósággal osztrák spionage-t folytató Fester Lloyd ismét utálatos hangokat hallat vezérczikkében. A kibontakozás módjára nézve van — bizonyos oldalról sugalmazott — javaslata a német nyelvű lapnak. Eszerint a király a válság megoldásának programmját nem attól a személyiségtől kapná, aki esetleg miniszterelnökké dezignáltatnék, hanem ellenkezőleg a megoldás programmját a király szabad elhatározásaként maga állapítaná meg s azután választaná ki azt a személyiséget, akit a vázolt alapon kabinetalakítással megbízna. A dezignált személyiség útja egyenesen a liberális pártba vezet s a szabadelvű párt értekezletének kell majd végleg eldöntenie, támogatja-e feltétlenül a kijelölt miniszterelnököt. Ha a válasz igenlő lesz, akkor a kormány programmjának a katonai kérdést illető részét pártkérdésnek vetik föl s a többség minden egyes tagja az elé a válaszút elé állíttatnék, hogy vagy aláveti magát a kormány programmjának, vagy pedig kilép a pártból Ha a dezignált miniszterelnök ekkor a liberális párt támogatását megkapta, — Írja a P. Lt. — megalakítja a kabinetjét — s a Ház elé lép ... .... és megbukik! Mert ilyen antiparlamentáris alapon létesülő kabinetnek meg kell buknia a születése bűne miatt. De megbukik azért is, mert az a Programm, melyet ily módon tesznek a kormányzat alapjává, nem lehet a nemzetnek akarata. Úgy látjuk, hogy ez a terv intrikának a műve. Sakkhúzás ez Apponyi ellen, aki nem felülről vár programmot, hanem a maga elveinek elfogadását tekinti kabinet-alakítása föltételének. Már azt, hogy Wekerle Sándor milyen álláspontot foglal el e kérdésben, bajosabb megállapítani. De róla sem hihetjük még, hogy a parlamentarizmus kijátszásához segítő kezet fog nyújtani. Programmjának a tartalmáról a következő értesülést kapjuk: 1. A magyar tisztek visszahelyezendők a magyar ezredeshez. Osztrák honpolgári joggal bíró tisztek, ha kötelezik magukat, hogy bizonyos idő alatt megtanulnak magyarul, a hiány pótlására szolgálhatnak. 2. A jelvények kérdésében, a hadsereg közjogi helyzetének feltüntetése mellett a nemzeti jelleg. 3. A tiszti nevelés, mint a magyar vezénylet nyelv előkészítője, fokozatosan, de határidőn belül magyarrá teendő. A rendszeres magyar tiszti nevelés kiterjesztendő minden fegyvernemre. 4. A katonai büntető perrendtartás nyelvének kérdésében: a tárgyalás és az ítélet nyelvének a magyar nyelvnek kell lennie. Az a kérdés, hogy az ítélethirdetés kinek a nevében történjék, még nem dönthető el.