Magyarország, 1903. szeptember (10. évfolyam, 208-234. szám)

1903-09-01 / 208. szám

Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér vidéken 10 fillér. mmam BUDAPEST, 1903. SZEPTEMBER 1. KEDD X. ÉVFOLYAM. 208. SZÁM. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Gouvernante-politika, Budapest, augusztus 31. Szeretném tudni, hogy a küzdelemnek miért van nálunk olyan sok ellensége ? Nemcsak most, de valahányszor ellen­állást fejtett ki az ellenzék: mindannyi­szor hibáztatták eljárását; szemére ve­tették, hogy lopja az időt, kárt okoz az országnak, felforgatja a közbékét. Mindig üresnek, unalmasnak, terméket­lennek találták az ellenzék vitáját. Le­mosolyogtak, gőgösen legyintettek feléje, figyelmetlenek voltak, kisétáltak a Házból, c­áfolni érdemesnek nem tartották, lebe­csülték. Minden kormánypárti ember rej­teget önmagában egy gouvernante-ot, amolyan miss-t. Aki mindig okos, mindent jobban tud és példásan tapintatos. Az ellenzék sohase tudott semmit a maga idejében kívánni. Vagy korán jött, vagy későn. Tegnapelőtt! Az egészen más. Vagy holnapután! De ma nem le­het. Lehetetlen. Más, ha igazságról volna szó. Ám, ez politika. Már Kossuth meg­mondta, hogy ez az exigeniták tudo­mánya. Ezek a gouvernante-ok mindig tudtak valamit a felség állapotáról. Nem lehet, mert a felség szomorú. Nem lehet, mert a felség víg. Nem lehet, mert a felség fáradt. Nem lehet, mert a felség köhög. Egy szó sem volt igaz. Sem szo­morú, sem jókedvű, sem fáradt nem volt. Nem is köhögött. Azonban ráfog­ták. Az ellenzék nem akart illegális lenni. Tisztelgett és elvonult. Olykor leszedte az erkölcsi győzelem gyümölcsét. De pozitív eredményt nem csikart ki soha. Eszményi fegyverekkel küzdött eszmé­nyekért. A kormánypárt sült bolondnak nézte az ellenzéki embert. Szörnyű jó­zansága nem értette meg, hogy egy kép­viselő ne húzzon egyéni hasznot a po­litika révén, így jött évtized évtizedre. Nemzedéket támasztott, nemzedéket pusztított az idő, de ennek a korszaknak becses politikai tartalmat nem tudott adni sem a letűnő, sem a feljövő nemzedék. Megoldva egyetlen nagy kérdésünk sincs. Államiságunknak egyetlen szerve sem áll befejezetten előttünk. Egyiknek nincsen teteje, másiknak nincsen falazata, harmadiknak nincsen lépcsője. Iskolázá­sunk, közigazgatásunk, adórendszerünk, polgári törvénykönyvünk, parlamenti re­formunk, nemzetiségi kérdésünk, Horvát­országgal való viszonyunk, csatornaháló­zatunk, valutánk, iparfejlesztő akcziónk ... csonkán, bénán, rendezetlenül hevernek a köztudatban és várják az alkalmas építőmestert. Többet mondok, hihetetlent mondok. Még zászlónk és czimerünk kérdése sincs tisztázva. Ki hinné ezt? Tovább megyek és még képtelenebb dolgot mondok. Nemzeti nyelvünk kérdése sincs tisztázva. Az osztrák abszolutizmus idejéből had­csapatainknál maradt az osztrák czimer és a német nyelv. A megdöglött osztrák rendszernek egyéb földi maradványait eltakarították. De nyelve, czimere, zász­lója még mindig itt rondít. Mit keres itt ? Kinek kell ? Melyik ma­gyar ember akarta, hogy így legyen ? Melyik törvény alapján van itt? Kicsoda ragaszkodik az osztrák zászlóhoz jobban, mint a magyarhoz ? Kicsoda merészke­dik hazánk bármely intézményében a német nyelvet a magyar fölé emelni? Felelet nincs. A gouvernante-politika nem szereti a nyilvánosságot. Bizalmas fülkékbe vonul és suttogva mondja: «rosszkedvű, fáradt, köhög.» És sajnál­kozik az ellenzéken, hogy nincs jól érte­sülve. Megszólja az ellenzéket udvariat­lansága miatt. Ördögöket fest a falra. Historikus gouvernante-ok szenvedélyével jajgat, óbégat, ijesztget. Illemszabályokra tanít. Hibát keres a nyakkendőnkön. Nagyon ismerős fogások ezek. Kitanultuk. Látjuk, hová vitték hazánkat az udvaron az politikával. Az idő megmérte belső értékü­ket. Csupa pelyhek. Még kavics sincs bennük, nemhogy drágakő volna. Ezen­túl hasztalan mosolyognak le. Hiába játsz­­szák államférfiasdi játékukat. Nagyralátó pózolásukat kinevetjük. Tudákos semmisé­güket lenézzük. Udvari értesüléseikre fit­­­tyet hányunk. Tudjuk, mit érnek. Semmit sem érnek. Még arra is képtelenek, hogy véleményük legyen. Nem tudnak nyílt állást foglalni saját magyarságuk mellett. Egy árva értekezletet tartani nem mernek. Félnek a saját meggyőződésüktől. Gazdára vár­nak — bárkire. Az új gazdától kérdik meg saját politikai hitvallásuk mivoltát: «Quousque tandem. . . ?» Mikor szűn­nek meg visszaélni a nemzet türelmével ? Miért foglalnak el vezérkari helyet, mikor nem odavalók ? Kit képviselnek ? Nem látják, hogy a nemzet mást akar, mint ők ? Minő jogc­ímen folytatnak Magyar­­országon osztrák politikát ? Ha szeretik a német nyelvet és osztrák zászlót, tessék kiköltözni Ausztriába. Fogjanak kezet Körberrel. Vigyék oda felfújt bölcsesé­­güket. Kocsonyás természetükkel ne gyön­gítsék nemzeti küzdelmünket. A szabadságot nem adták ingyen egy nemzetnek se. Az önállóságot sem adják ingyen. Nemzeti jogok sem hullanak mannaként az égből. Az ilyesmi kivívá­sára erély, bátorság, elszántság és aczé­­los gerincz kell. Aki puhánynak, csiga­bigának, porczogós lénynek született, menjen az udvarhoz fodrásznak, díszítő­nek, bakternek. Álljon félre a küzdők utjából. Ne hátráltassa a jót. Álarczát vesse le és mondja, hogy osztrák, ha szive nem lángol a magyar nyelv jogaiért. Barttaa Miklós: Lapunk mai száma 20 oldal. A válság. Budapest, augusztus 31. Apponyi és Wekerle neve forog még mindig közszájon. A Magyarország terü­letén valósággal osztrák spionage-t foly­tató Fester Lloyd ismét utálatos hangokat hallat vezérczikkében. A kibontakozás módjára nézve van — bizonyos oldalról sugalmazott — javaslata a német nyelvű lapnak. Eszerint a király a válság megoldásának programmját nem attól a személyiségtől kapná, aki esetleg miniszterelnökké dezig­­náltatnék, hanem ellenkezőleg a megoldás programmját a király szabad elhatározása­ként maga állapítaná meg s azután válasz­taná ki azt a személyiséget, akit a vázolt alapon kabinetalakítással megbízna. A dezignált személyiség útja egyenesen a liberális pártba vezet s a szabadelvű párt értekezletének kell majd végleg eldöntenie, támogatja-e feltétlenül a kijelölt miniszter­­elnököt. Ha a válasz igenlő lesz, akkor a kormány programmjának a katonai kérdést illető részét pártkérdésnek vetik föl s a többség minden egyes tagja az elé a vá­laszút elé állíttatnék, hogy vagy aláveti magát a kormány programmjának, vagy pe­dig kilép a pártból Ha a dezignált miniszterelnök ekkor a liberális párt támogatását megkapta, — Írja a P. Lt. — megalakítja a kabinetjét — s a Ház elé lép ... .... és megbukik! Mert ilyen antipar­­lamentáris alapon létesülő kabinetnek meg kell buknia a születése bűne miatt. De megbukik azért is, mert az a Pro­gramm, melyet ily módon tesznek a kor­mányzat alapjává, nem lehet a nemzet­nek akarata. Úgy látjuk, hogy ez a terv intrikának a műve. Sakkhúzás ez Apponyi ellen, aki nem felülről vár programmot, hanem a maga elveinek elfogadását tekinti kabi­net-alakítása föltételének. Már azt, hogy Wekerle Sándor milyen álláspontot fog­lal el e kérdésben, bajosabb megállapí­tani. De róla sem hihetjük még, hogy a parlamentarizmus kijátszásához segítő kezet fog nyújtani. Programmjának a tar­talmáról a következő értesülést kapjuk: 1. A magyar tisztek visszahelyezendők a ma­gyar ezredeshez. Osztrák honpolgári joggal bíró tisztek, ha kötelezik magukat, hogy bizonyos idő alatt megtanulnak magyarul, a hiány pótlására szolgálhatnak. 2. A jelvények kérdésében, a hadsereg köz­jogi helyzetének feltüntetése mellett a nemzeti jelleg. 3. A tiszti nevelés, mint a magyar vezénylet­ nyelv előkészítője, fokozatosan, de határidőn belül magyarrá teendő. A rendszeres magyar tiszti nevelés kiterjesztendő minden fegyver­nemre. 4. A katonai büntető perrendtartás nyelvének kérdésében: a tárgyalás és az ítélet nyelvének a magyar nyelvnek kell lennie. Az a kérdés, hogy az ítélethirdetés kinek a nevében történjék, még nem dönthető el.

Next