Magyarország, 1903. november (10. évfolyam, 262-286. szám)

1903-11-01 / 262. szám

, vigasztaló. Az tudniillik, hogy ebből folyó­­lag Apponyi hivatását mint egyszerű képviselő akarja ezentúl teljesíteni, de teljesen szabad kézzel, semmi irányban lekötve. A szabadelvű párt kebelében, amíg ezt lehetségesnek és szükségesnek látja, azonkívül, ha annak ideje érkezik el, így fogjuk mi fel Apponyi lemondá­sát ; másként annak értelme nincs is. Mert bármilyen fájdalmasan esik is az országnak és mindenkinek Apponyi teg­napi lépése és mai lemondása, azt még­sem lehet és nem szabad föltételezni Apponyiról, hogy most ő már beálljon a leltári mamelukok közé, akik tüskén­­bokron át követik a kormányt. Már teg­napi beszédében élesen megvonta a ha­tárvonalakat, amelyeken túl a kormányt nemcsak hogy nem támogatja, hanem szembe fordul vele. Egyik az, ha a ka­tonai felségjogoknak az a magyarázata, amelyet Tisza módosítása foglal magá­ban, az országgyűlés elé hurczoltatnék azzal a czélzattal, hogy azt a Ház tegye magáévá, így, amint most van, az a módosítás nem egyéb, mint a szabad­elvű párt egyik részének a felfo­gása, de hogy az országos határozattá, vagy pláne törvénynyé emelkedjék, azt Apponyi minden erejével ellenezni fogja. A másik az, hogy a kormányzat szelleme ne térjen el attól a szellemtől, amelyik­nek támogatására Apponyi és társai a szabadelvű pártba beléptek. Apponyi, amint látjuk, azt hiszi, hogy a szabadelvű párt mostani konstrukc­iója nem alkalmas arra, hogy a régi Tisza-Bánffy-féle rend­szer visszaállítására alapot nyújtson. De akár egyik, akár másik eset következnék be, Apponyi szabad kézzel bír arra, hogy a kormány ellen állást foglaljon, mert ebben most már az elnöki állás sem fe­szélyezi. Apponyi eljárásának megértésére szük­séges tudnunk, hogy ő az obstrukcziótól és annak következményeitől nagyon tart; mostani lépéseinek megtételére leginkább azzal bírták rá, hogy kilépése uj lángot, uj táplálékot nyújt az obstrukcziónak. Itt van az Apponyi Albert gróf nagy csaló­dása. Mert el nem képzelhető, hogy az az ellenzék, amely nem tette le a fegy­vert Széll Kálmánnak, most letegye Tisza István előtt, aki a felségjognak h­lppy-szerű felfogását, a magyar tör­vények hatályára nézve a Körber­­féle felfogást hozza magával és azonkívül azt a veszedelmet, hogy visszatér a kor­­rupczió és erőszak régi rendszere. Az ellenzék tehát folytatja a küzdelmet és így Apponyinak ideális, magasztos ön­­feláldozása kárba vesz. Az ellenzék el­lenállására Tisza természetesen törvény­telenséggel és erőszakkal felel és akkor mégis elérkezik az az időpont, (és pe­dig igen hamar) amikor Apponyi és Tisza urai szétválnak; igaz, hogy akkor Apponyinak az a nem kis fontosságú békéje marad, hogy sem az obstrukc­ió folytatásáért, sem annak következményei­ért a felelősséget senki reá nem hárít­hatja. Ami ezentúl történik, azért egyedül Tisza és társai felelősek, nem juthatnak minduntalan árulkodni Bécsbe Apponyira és a maguk hibáiért és bűneiért nem kenhetik arra az em­berre az ódiumot, aki önzetlenül, a saját meggyőződése alapján igyekezett az ellentéteket kiegyenlíteni és a nemzet számára azt, amit ő menthetőnek tartott, megmenteni. A Ház új elnöksége, Apponyi Albert gróf lemondott a képviselő­ház elnöki tisztéről. A lemondás hírét késő este vitte el a szabadelvű pártkörbe Tállián Béla, aki a következő levelet kapta Apponyitól: Nagyméltóságu alelnök úr! A Tiépviselőház elnöki tisztéről ezennel ki­mondok. Kérem sziveskedjék lemondásomat a Ház elé terjeszteni és azzal együtt mély hálám nyilvánítását azért az elnéző biza­lomért, amelylyel a Ház összes tagjai engem hivatalos működésemben támogatni kegyesek voltak. Kiváló tisztelettel Budapest, 1903. október 30. gr. Apponyi Albert, orsz. képviselő, a képviselőház elnöke. A lemondás hite mély hatást keltett minde­nütt. Ma reggel a képviselőházban sokan keres­ték föl Apponyi Albert grófot, hogy tőle búcsút vegyenek. Apponyi délelőtt 10 órakor jelent meg a Házban.­­Előbb Andor Gyula elnöki tanácsossal és Dessewffy Arisztid háznagyi tit­kárral elintézte a Ház hátralékos ügyeit Azután Dániel Gábor alelnökkel tanácskozott hosszabb ideig. E tanácskozás alkalmával arról volt szó, hogy ki vezesse a Ház azon üléseit, melyeken az új kormány bemutatkozik és új elnököt választanak. Tállián Béla, a másik alelnök a legközelebbi ülést sem vezetheti már, mert földművel­ésügyi miniszterré való kineve­zése előbb jelenik meg a hivatalos lapban. Apponyi és Dániel abban állapodtak meg, hogy az új elnök megválasztásáig Dániel Gábor­ elnököl. Ő vezeti az elnökválasztó ülést. Azután azonban Dániel is rögtön lemond. Döntő lépés. A «Magyarország» eredeti tárczája, írta: M. Hrabovszky Júlia. Az öreg Kerekes kezdett komolyan haragudni a leányára. Micsoda ostoba teremtés ez a Paula! Nem akarja figyelembe venni a szom­szédjukat, Simon Pétert, a gazdag fűszerkeres­­kedőt! Pedig minő boltja van ! A legszebb az egész főpiaczon. Hát még a háza, itt mellet­tük ! Pompásabbat annál még álmában sem találhat egy leány ! Hat szoba egy sorban. És minő bútorok. Csupa selyem és bársony gar­nitúrák, gyöngyházzal kirakott szekrények és asztalok, czifra rámás képek a falakon, ara­nyos tükör­asztalok, csillár a szalonban és minden zugban nagylevelű csinált virágok ! Az már lakás! De hát gazdag ember is Simon Péter és hogy érdeklődik Paula iránt, az két­ségtelen. Mert minek hívná be különben Kerekest olyan gyakran a boltjába, minek kinálgatná őt jóféle snapszokkal és miért pirulna el a füle tövéig, valahányszor Paula után kérdezősködik? De persze, megkérni nem meri. Hogyan is merné, mikor Paula csak úgy félvállról bánik vele és az egész város tele van azzal, hogy Paula a főispán fiára, Simay Aladárra vár. Ostoba beszéd! Mintha bizony a főispán beleegyeznék valaha, hogy a fia vagyontalan leányt, egy szerény megyei tisztviselő gyermekét vegye feleségül. Aztán mire is venné? A kis fogalmazói fizetéséből ugyan nem élne meg a feleségével a fővárosban! * Simay Aladárnak pénzes leány kell, mert a Simay-birtok túl van terhelve adóssággal és dob alá kerül, ha Aladár nem nősül okosan. Nem. Kerekes sem kívánta volna ezt a hetyke koldus-urfit ve­jéül és eleget bánta, amiért megengedte a múlt nyáron, mikor Ala­dár a szüleinél töltötte szabadságidejét, hogy az urfi ellátogasson hozzájuk hébe-korba. De persze, nehéz helyzete volt neki is; egy megyei hiva­talnok nem olyan könnyen mondhatja a főis­pán fiának: «kímélje meg a házamat». Hátha még gyanította volna Kerekes, hány­szor látogatott el Aladár titokban Paulához, mialatt ő nagy nyugodtan a vármegyeházán ült a hivatalában. A szomszédok előtt azonban ez nem volt titok és sokan azt is tudni vélték, hogy a szép Paula őrszemnek állította fel kis húgát, Gizikét, a kert végében és azalatt ő Aladárral a lugasban csókolódzott! Sokat be­széltek a gonosz nyelvek. De mikor nem mon­danak rosszat egy kis városban egy anyátlan szép leányról, aki nem találja bele magát a sorsa-szabta szűk viszonyokba és kiváló szép­sége folytán magasabb dolgokra aspirál. Mert Kerekes Paula nem volt mindennapi leány, a természet jókedvében alkotta ezt a vakítő szépségű teremtést, akinek minden moz­dulata báj és Csáb volt. Sarkig érő aranyhaja és olyan hófehér arczbőre volt, hogy az már szinte nem volt természetes. Megelevenedett­­ Vénusz-szobor volt e leány, Madonna-arczc­al, de földi üdvöt ígérő, ragyogó szemekkel. És csupa tűz, temperamentum volt ez az igézetes teremtés. — Az Úristen is a színpad számára teremtette, — gondolta magában Hamvay, a színigazgató, aki a nyári hónapok alatt színtársulatával előadá­sokat tartott a kis városban, midőn Paulát elő­ször látta. Minő diadalokat arathatna ez a csengő hanga, szépséges leány a színpadon! És azért, midőn a színtársulat bucsu-előadását a város szegényei javára néhány műkedvelő­­ közreműködésével meg akarta tartani, az első, akit az igazgató a közreműködésre felszólított, a szép Paula volt. Kerekes sokáig nem akart leánya fellépésébe beleegyezni, de annyira ostromolták minden­ oldalról, hogy apai hiúsága felébredt és legyőzte ellentállását. Olyan diadalt aratott Paula ezen a színi­­előadáson, aminőre a kis városban még nem emlékeztek. Meglepően jól játszott, bátran mozgott, ügye­­­­sen beszélt és nagy szépsége megtette a többit. Frenetikus taps kisérte minden beléptét és ka­pott virágot eleget. A színigazgató el volt ra­gadtatva és komoly szerződtetési ajánlatot tett a színfalak mögött a szép leánynak De Paula csak mosolygott ez ajánlat felett, bár az előbb,a­mikor a lelkesülten tapsoló közönség előtt állott, megvillant az ő agyában is egy pilla­natra, hogy isteni dolog lehet ünnepelt mű­ ■ vésznőnek lenni! De az a virágcsokor, amit aztán a zenekar­ból felnyújtottak, nagyobb boldogságról sutto­gott neki, mint a színpad dicsősége. Mert eze­ket az exotikus virágokat csakis »ő« küldhette. Hiszen tavaly ilyenkor is tőle kapott ilyen rószaszínű lótuszokból és orchideaágakból kö­tött csokrot. Az egész utcza megbámulta akkor a szép leány ablakában a ritka virá­gokat és Simon Péter bánatosan, irigyen nézte, minő szeretettel gondozta Paula a csokrot. — Lótusz és orchideák . . . életjel Aladár­tól, — gondolta Paula, szórakozottan hallgatva az igazgató túláradó szavait. — Nem azt je­lentik-e e virágok, hogy nemsokára ő is itt lesz ? Letört a csokorból egy orchideaágat, a keb­lére tűzte, úgy ment a színpadra a következő felvonásban; tekintete pedig kereste Aladár MAGYAR­ORSZÁG­Budapest, 1903. vasárnap, november 1.

Next