Magyarország, 1903. december (10. évfolyam, 287-312. szám)
1903-12-01 / 287. szám
! Budapest, 1903. kedd, deczember 1 ! Mmm............ ■ ............* .......... im rin MAGYARORSZÁG3 Erre nem jött válasz. De fölemelkedett Tisza István gróf. Ezúttal — úgymond — semmi kifogása az ellen, hogy a módosítványok fölött külön szavazzanak, hadd lássa az ország, hogyan lopják az időt. Erre a támadásra elementáris erővel tört ki a harag az ellenzéki padokon. Követelték a miniszterelnök rendreutasítását. — Még maga mer hivatkozni az országra — mondják többen, megbotránkozva a vakmerő provokáczión. — Nehéz ott lopni, ahol a gazda maga is tolvaj — kiáltja roppant derültség közben Bajó Ferencz. — Mélyen meg vagyok hatva — kezdi Tisza. — Akkor mondjon le — biztatják balról. Az hatotta meg, — fejezi be a megkezdett mondatot Tisza — hogy az ellenzék védi a parlamenti illemet. — Ön ellen azt is — felelik neki. Ismétli, hogy most nem bánja, ha külön szavaznak is a módosítványok felett, de kijelenti, hogy esetről-esetre a Ház aprecziácziójától függ, hogy igy lesz-e vagy nem! — Hogyne. Majd az ön tetszésétől tesszük függővé — jegyzik meg balról. Ha az ellenzék így dolgozik — mondja befejezésül mérgesen Tisza — akkor majd ő is erősebb rendszabályokhoz nyúl. — Próbálja meg. Majd megbánja — biztosítják balfelől. Ugron Gábor felelt Tiszának. Kimutatja, hogy a miniszterelnök házszabály-magyarázata most is, mint mindig, önkényes. Hiába hivatkozik Tisza a rendkívüli körülményekre; a házszabályok nem distingválnak rendes és rendkívüli körülmények között; azok minden viszonyok és körülmények közepette egyformán megtartandók. Kubik Béla személyes kérdésben szólva, konstatálja, hogy a miniszterelnök által az ellenzékkel szemben használt kifejezés illetlen és jogosulatlan. Az ország — úgymond az ellenzék tapsai között — meggyőződött már arról, hogy miként rabolták el a házszabályokat és miként sikkasztották el a képviselőház jogait. Holló Lajos fölszólalása még fokozta a hatást, amelyet Rubik megjegyzése fölkeltett. A házszabályok — úgymond Holló — nem arra valók, hogy azokat a miniszterelnök kényekedve szerint kezeljék. Ilyesmit még Khuen gróf sem pretentált. Biztosítja egyébként Tiszát, hogy az ellenzék akcziójának sikere nem a miniszterelnök tetszésétől, hanem a házszabályok erejétől függ. Alkalmat vett magának Holló arra a hírre is reflektálni, hogy Tisza kész volna föláldozni magát az udvar érdekében és félreállani, ha az ellenzék cserében áteresztené a katonai javaslatokat. Nem a miniszterelnök személye itt az ütközőpont, hanem az elkonfiskált nemzeti jog. Az ellenzék küzdelme éppen azért méltóságos, mert céltudatos komolyság és ideális szempontok irányítják. Az ellenzék megtapsolta Hollót önérzetes kijelentéséért, s aztán Lengyel Zoltán kért engedélyt a Háztól, hogy a házszabályokhoz hosszabban szólhasson. A többség ezt nem volt hajlandó megengedni, azért az ellenzék névszerinti szavazást kért. Délután egy óra már elmúlt, amikor a névszerinti szavazásnak vége lett. S Lengyel Zoltán — miután hosszasabban szólni nem engedték — rövid húsz perczig beszélt a házszabályokhoz. Amikor Lengyel szólni kezdett Feilitzseh báró az elnöki széket átadta a másik alelnöknek, Jakabffy Imrének. Egyszerre kire futamodott, hogy Tisza kezdeményezésére paktumkisérletek történnek s hogy ez irányban Tisza provokáltatni kívánja magát. Béke kompi ott. A Ház minden oldalán kíváncsisággal fogadták tehát Kossuth Ferencz felszólalását, aki az ellenzék nagy meglepetésére újból ismét fölajánlotta a kompromisszumot. Már az előbb jól ismert dolgokat emlegette a szociális aprócseprőségekről és a választási reformról. A kormánypárt tapsokban tört ki s csatlakozott hozzá a Kossuth-párt egy töredéke is. A figyelem ezután Tiszára irányult, aki szólásra jelentkezett. Mulasztást követne el, — kezdte Tisza — ha meg nem ragadná a kedvező alkalmat a kibontakozásra, melyet a többség is óhajt, mert abban az óhajtásban nem lehet különbség a pártok között, hogy azt a harcot, melynek utolsó fázisához közeledünk, kerüljük el, ha lehet. S úgy látja Kossuth felszólalásából, lehet itt objektív szempontok szerint is eljárni. Ami Kossuthnak a szociálpolitikai reformokra, valamint az iskolákban a magyar nyelv tanításának fejlesztésére vonatkozó kívánságait illeti, abban valószínűleg sikerül a megegyezés. A választói jog reformjára vonatkozólag általánosságban annyit mond, hogy ezen a téren a korszerű reform megfelel a liberális álláspontnak. — Szél is így beszélt, de tenni nem ted semmit — jegyzik meg balfelöl. Előbb azonban — folytatja Tisza — a nép széles rétegeit alkalmassá kell tenni a jog gyakorlására. — Jogot a népnek most — hangoztatja Kaas Ivor báró. Ugrást a sötétbe nem tesz — mondja tovább Tisza. — A kormány nem zárkózik el a választói jog kiterjesztésétől, az előkészületeket a törvényjavaslatra megteszi, s amint a kérdés megérik, ankétet hív össze. — Nem ankét kell ide, hanem törvény — kiálltja Kaas Ivor báró. A törvényjavaslatot oly időben szándékozik előterjeszteni — jelenti ki végül Tisza — hogy a jövő választások már az új törvény alapján történjenek, kivéve, ha időközben kellene a Házat föloszlatni. Most más kérdések taglalásába nem bocsátkozik. Tisza után Polónyi Géza szólalt fel. Horánszky Nándor előadói beszédével bizonyítja, hogy a házszabálymódosítás pártközi egyezmény eredménye volt. Ami a választói jog kiterjesztését illeti, azt szóló úgy érzi, hogy a hazafias munkások is kapjanak jogot, de ne azok a nemzetcsászár bezáratta Írisz templomát, összetörette Ámon szobrait s megsemmisítette az istenek képmásait, akkor hördült utolsót az ötezer éves egyptomi vallás és Ozirisznak azok a hívek maradtak meg csupán, akik mint múmiák aludták örökös álmukat a sziklasírok üregeiben ... Egy nagynevű magyar turista, aki Asszuán környékét már többször meglátogatta azért az élvezetért, hogy újra és újra gyönyörködjék abban a remek panorámában, melylyel ez a parányi, buja növényzetű kis sziget kínálkozik és hogy lehajtsa fejét az évezredes múlt ölébe, azt irta néhány napja elszomorodva e sorok írójának Kairóból, hogy Fité műkincseiből már csak Traján kioszkjának felső része és Izisz templomának Hádor-fejű oszlopsora maradt épen, két hatalmas pálmával, amelyek hűen kitartanak kőbe vésett rokonaik mellett. Kelet oszlopcsarnokából csak néhány pillér mered szomorúan az ár fölé, görnyedve Tibériusz és Néró festett szobrai alatt. A legjobban járt még Izisz temploma, amely emelkedettebb helyen áll és így a megdagadt ár csupán a padolat kőkoczkáit nyaldossa. A mübecsü oszlopcsarnok, mely 3000 évig nézett szembe az enyészettel, félig már omladék. Nyolcz oszlopát, melyek stilizált virágokat ábrázolnak, és festett telepét a hullámok nemsokára elseprik. — «A fény és árnyék ellentéte, — írja a magyar utazó, — utólérhetetlenül szép most. Mintha a halálra ítélt sziget még egyszer és utoljára elbájoló akarna lenni, mielőtt végképp beleomlana a zajgó hullámsírba. Egy szárazon maradt kökoczkájáról Ízisz templomának, néztem az elmúlt héten sokáig a nílus-parti hegyeknek sárga aranynyal és vörös bíborvörössel elöntött vonalát, a föléstelenül rosszul esett nekünk idealistáknak, akik nem csupán a sterlingek harczának, a+- ésának szempontjából fogják fel az életet. Bizonyítja ezt az, hogy tavaly, mint hihetetlen és megdöbbentő újságot pertraktálták Európaszerte, hogy a vízduzzasztó el fogja pusztítani az évezredek előtti egyptomi kultúrvilág néhány becses műemlékét, hacsak a gátépítő Anglia védelmébe és kegyelmébe nem fogadja ezeket a műtörténeti antikvitásokat. Anglia nem tette ezt s ezért méltán zúgott el az ellenszenv förgetege a szigetország fölött olyan lapok hasábjairól is, melyek más alkalommal kitűntek angol szimpátiájukkal. Elmondták, hogy kegyetlenség amit és ahogy Anglia Asszuánnál véghez visz. Szemére lobbantották Angliának, hogy a gúlák tövénél nem illette meg őket az évezredes múlt fugalma, mert megengedték élelmes vállalkozóknak, hogy a múmiák tetemeit elszállítsák az európai spódium-gyárakba s a Fáraók sziklasirjait széthordták kikötőépitésekhez. Elmondták és megírta annak idején e sorok írója is, hogy amint a vízduzzasztót használatba fogják venni, a Nílus vize pár nap alatt a mérőlécz 87-ik fokától a 106-ik fokig fog emelkedni, oldalt szétcsap a partok felett és elárasztja a lankás vidéket. Aki a kérdéssel foglalkozott, az tudta előre, hogy Assznán fölött egy hatalmas tó fog képződni, melynek szenynyes hullámai csakhamar elsöprik Egyptom építészetének legbecsesebb maradványait. Ezeknek a romjai a kis Firé-szigeten vannak s köztük egy templom arról híres, hogy az volt utolsó menedéke az egyptomi pogánykultusznak. Ezen épületek sorsát, melyek elvesztése pótolhatatlan volna, sivár pénzérdek pecsételte meg. Amihez kevés volt néhány ezer év őrlő foga, ott segédkezet nyújtott az ember, azzal a barbár elvvel, hogy a régi világ romjain mindenütt diadalmaskodnia kell az újnak. . . Wilcocks és a gáztervező többi angol mérnök tett ugyan se hideg, se meleg ajánlatot arra nézve, hogy Filé-sziget összes épületmaradványait átszállítják a szomszédos Bigeh-sziget árvízmentes szikláira, de csak európai segítséggel, mert Anglia nem volt hajlandó áldozni erre a czélra. Ezzel szemben Maspéró, a párisi régiségtár igazgatója, a közérdek szempontjából felajánlott 520.000 frankot s az ő lelkes fáradozásának köszönhető, hogy egy bizottság jött össze tanácskozni a filé-szigeti antikvitások megmentése tárgyában. Igen ám, de a rendelkezésre álló franczia pénzből csak egy méterrel magasabb vízállással szemben tudtak volna gátat emelni. Mivel pedig a felduzzasztott vízár a normális fölé 8 méterrel emelkedik, hát az egész szép akczió derékon törött ketté s mi megértük a kultúra gyalázatára, hogy Filé-sziget mindenestől víz alá került és a páratlan Ízisz-templomból alig másfél méternyi rész emelkedik a Nílus hullámai fölé. . . Ezeket a pusztulás martalékául vetett épületeket és a gyönyörű szigetet a régiek kegyelettel gondozták. A rómaiak és különösen a Tibériusz császár sokat restauráltatott itt. A rómaiak idejébe esik a kioszk építése is, mely úgy szerepelt, mint hisz templomának előcsarnoka. Később, a kereszténység pirkadásakor, itt mérkőzött össze halálos végső elkeseredéssel a múlt és a jövő. A legutolsó pogányok a Deltából a Filé-szigetére menekültek s ott zárkóztak el a megerősített templomokban az üldözések elöl. Mikor Krisztus után 560-ban Jusszinián