Magyarország, 1903. december (10. évfolyam, 287-312. szám)

1903-12-01 / 287. szám

! Budapest, 1903. kedd, deczember 1­ ­! Mmm............ ■ ............* .......... im rin MAGYARORSZÁG3 Erre nem jött válasz. De fölemelkedett Tisza István gróf. Ezúttal — úgymond — semmi ki­fogása az ellen, hogy a módosít­vány­ok fölött külön szavazzanak, hadd lássa az ország, hogyan lopják az időt. Erre a támadásra elementáris erővel tört ki a harag az ellenzéki padokon. Követelték a miniszterelnök rendreutasítását. — Még maga mer hivatkozni az országra — mondják többen, megbotránkozva a vakmerő provokáczión. — Nehéz ott lopni, ahol a gazda maga is tolvaj — kiáltja roppant derültség közben Bajó Ferencz. — Mélyen meg vagyok hatva — kezdi Tisza. — Akkor mondjon le — biztatják balról. Az hatotta meg, — fejezi be a megkezdett mondatot Tisza — hogy az ellenzék védi a parlamenti illemet. — Ön ellen azt is — felelik neki. Ismétli, hogy most nem bánja, ha külön szavaznak is a módosítványok felett, de kije­lenti, hogy esetről-esetre a Ház aprecziácziójá­­tól függ, hogy igy lesz-e vagy nem! — Hogyne. Majd az ön tetszésétől tesszük függővé — jegyzik meg balról. Ha az ellenzék így dolgozik — mondja be­fejezésül mérgesen Tisza — akkor majd ő is erősebb rendszabályokhoz nyúl. — Próbálja meg. Majd megbánja — bizto­sítják balfelől. Ugron Gábor felelt Tiszának. Kimutatja, hogy a miniszterelnök házszabály-magyarázata most is, mint mindig, önkényes. Hiába hivat­kozik Tisza a rendkívüli körülményekre; a házszabályok nem distingválnak rendes és rendkívüli körülmények között; azok minden viszonyok és körülmények közepette egyformán megtartandók. Kubik Béla személyes kérdésben szólva, konstatálja, hogy a miniszterelnök által az ellenzékkel szemben használt kifejezés illetlen és jogosulatlan. Az ország — úgymond az ellenzék tapsai között — meggyőződött már arról, hogy miként rabolták el a házszabályo­kat és miként sikkasztották el a képviselőház jogait. Holló Lajos fölszólalása még fokozta a ha­tást, amelyet Rubik megjegyzése fölkeltett. A házszabályok — úgymond Holló — nem arra valók, hogy azokat a miniszterelnök kénye­­kedve szerint kezeljék. Ilyesmit még Khuen gróf sem pretentált. Biztosítja egyébként Tiszát, hogy az ellenzék akcziójának sikere nem a miniszterelnök tetszésétől, hanem a házszabá­lyok erejétől függ. Alkalmat vett magának Holló arra a hírre is reflektálni, hogy Tisza kész volna föláldozni magát az udvar érdekében és félreállani, ha az ellenzék cserében áteresztené a katonai javas­latokat. Nem a miniszterelnök személye itt az ütközőpont, hanem az elkonfiskált nemzeti jog. Az ellenzék küzdelme éppen azért méltóságos, mert c­éltudatos komolyság és ideális szempontok irányítják. Az ellenzék megtapsolta Hollót önérzetes kijelentéséért, s aztán Lengyel Zoltán kért engedélyt a Háztól, hogy a házszabályokhoz hosszabban szólhasson. A többség ezt nem volt hajlandó megengedni, azért az ellenzék név­szerinti szavazást kért. Délután egy óra már elmúlt, amikor a név­szerinti szavazásnak vége lett. S Lengyel Zol­tán — miután hosszasabban szólni nem en­gedték — rövid húsz perczig beszélt a ház­szabályokhoz. Amikor Lengyel szólni kezdett Feilitzseh báró az elnöki széket átadta a másik alelnök­­nek, Jakab­ffy Imrének. Egyszerre kire futamodott, hogy Tisza kezde­ményezésére paktumkisérletek történnek s hogy ez irányban Tisza provokáltatni kívánja magát. Béke kompi ott. A Ház minden oldalán kíváncsisággal fogad­ták tehát Kossuth Ferencz felszólalását, aki az ellenzék nagy meglepetésére újból ismét fölajánlotta a kompromisszumot. Már az előbb jól ismert dolgokat emlegette a szoc­iális apró­­cseprőségekről és a választási reformról. A kormánypárt tapsokban tört ki s csatlako­zott hozzá a Kossuth-párt egy töredéke is. A figyelem ezután Tiszára irányult, aki szólásra jelentkezett. Mulasztást követne el, — kezdte Tisza — ha meg nem ragadná a kedvező alkalmat a kibon­takozásra, melyet a többség is óhajt, mert abban az óhajtásban nem lehet különbség a pártok között, hogy azt a harc­ot, melynek utolsó fázisához közeledünk, kerüljük el, ha lehet. S úgy látja Kossuth felszólalásából, lehet itt objektív szempontok szerint is eljárni. Ami Kossuthnak a szoc­iálpolitikai refor­mokra, valamint az iskolákban a magyar nyelv tanításának fejlesztésére vonatkozó kívánságait illeti, abban valószínűleg sikerül a megegyezés. A választói jog reformjára vonatkozólag általá­nosságban annyit mond, hogy ezen a téren a kor­szerű reform megfelel a liberális álláspontnak. — Szél is így beszélt, de tenni nem ted semmit — jegyzik meg balfelöl. Előbb azonban — folytatja Tisza — a nép széles rétegeit alkalmassá kell tenni a jog gyakorlására. — Jogot a népnek most — hangoztatja Kaas Ivor báró. Ugrást a sötétbe nem tesz — mondja tovább Tisza. — A kormány nem zárkózik el a válasz­tói jog kiterjesztésétől, az előkészületeket a törvényjavaslatra megteszi, s amint a kérdés megérik, ankétet hív össze. — Nem ankét kell ide, hanem törvény — kiálltja Kaas Ivor báró. A törvényjavaslatot oly időben szándékozik előterjeszteni — jelenti ki végül Tisza — hogy a jövő választások már az új törvény alapján történjenek, kivéve, ha időközben kellene a Házat föloszlatni. Most más kérdések tag­lalásába nem bocsátkozik. Tisza után Polónyi Géza szólalt fel. Horánszky Nándor előadói beszédével bizonyítja, hogy a házszabálymódosítás pártközi egyezmény ered­ménye volt. Ami a választói jog kiterjesztését illeti, azt szóló úgy érzi, hogy a hazafias mun­kások is kapjanak jogot, de ne azok a nemzet­császár bezáratta Írisz templomát, összetörette Ámon szobrait s megsemmisítette az istenek képmásait, akkor hördült utolsót az ötezer éves egyptomi vallás és Ozirisznak azok a hívek maradtak meg csupán, akik mint múmiák alud­­ták örökös álmukat a sziklasírok üregeiben ... Egy nagynevű magyar turista, aki Asszuán környékét már többször meglátogatta azért az élvezetért, hogy újra és újra gyönyörködjék abban a remek panorámában, melylyel ez a parányi, buja növényzetű kis sziget kínálkozik és hogy lehajtsa fejét az évezredes múlt ölébe, azt irta néhány napja elszomorodva e sorok írójának Kairóból, hogy Fité műkincseiből már csak Traján kioszkjának felső része és Izisz templomának Hádor-fejű oszlopsora maradt épen, két hatalmas pálmával, amelyek hűen kitarta­nak kőbe vésett rokonaik mellett. Kelet oszlop­­csarnokából csak néhány pillér mered szomo­rúan az ár fölé, görnyedve Tibériusz és Néró festett szobrai alatt. A legjobban járt még Izisz temploma, amely emelkedettebb helyen áll és így a megdagadt ár csupán a padolat kőkocz­­káit nyaldossa. A mübecsü oszlopcsarnok, mely 3000 évig nézett szembe az enyészettel, félig már omla­­dék. Nyolcz oszlopát, melyek stilizált virágokat ábrázolnak, és festett telepét a hullámok nem­sokára elseprik. — «A fény és árnyék ellen­téte, — írja a magyar utazó, — utólérhetetle­­nül szép most. Mintha a halálra ítélt sziget még egyszer és utoljára elbájoló akarna lenni, mielőtt végképp beleomlana a zajgó hullám­­sírba. Egy szárazon maradt kökoczkájáról Ízisz templomának, néztem az elmúlt héten sokáig a nílus-parti hegyeknek sárga aranynyal és vörös bíborvörössel elöntött vonalát, a fölés­telenül rosszul esett nekünk idealistáknak, akik nem csupán a sterlingek harczának, a­­+- és­á­nak szempontjából fogják fel az életet. Bi­zonyítja ezt az, hogy tavaly, mint hihetetlen és megdöbbentő újságot pertraktálták Európa­­szerte, hogy a vízduzzasztó el fogja pusz­títani az évezredek előtti egyptomi kultúrvilág néhány becses műemlékét, hacsak a gátépítő Anglia védelmébe és kegyelmébe nem fogadja eze­ket a műtörténeti antikvitásokat. Anglia nem tette ezt s ezért méltán zúgott el az ellenszenv förgetege a sziget­ország fölött olyan lapok hasábjairól is, melyek más alka­lommal kitűntek angol szimpátiájukkal. El­mondták, hogy kegyetlenség amit és ahogy Anglia Asszuánnál véghez visz. Szemére lobban­­tották Angliának, hogy a gúlák tövénél nem illette meg őket az évezredes múlt fugalma, mert megengedték élelmes vállalkozóknak, hogy a múmiák tetemeit elszállítsák az európai spódium-gyárakba s a Fáraók sziklasirjait szét­hordták kikötőépitésekhez. Elmondták és megírta annak idején e sorok írója is, hogy amint a vízduzzasztót használatba fogják venni, a Nílus vize pár nap alatt a mérőlécz 87-ik fokától a 106-ik fokig fog emel­kedni, oldalt szétcsap a partok felett és elá­rasztja a lankás vidéket. Aki a kérdéssel fog­lalkozott, az tudta előre, hogy Assznán fölött egy hatalmas tó fog képződni, melynek szeny­­nyes hullámai csakhamar elsöprik Egyptom építészetének legbecsesebb maradványait. Ezek­nek a romjai a kis Firé-szigeten vannak s köz­tük egy templom arról híres, hogy az volt utolsó menedéke az egyptomi pogánykultusz­­nak. Ezen épületek sorsát, melyek elvesztése pótolhatatlan volna, sivár pénzérdek pecsételte meg. Amihez kevés volt néhány ezer év őrlő foga, ott segédkezet nyújtott az ember, azzal a barbár elvvel, hogy a régi világ romjain mindenütt diadalmaskodnia kell az újnak. . . Wilcocks és a gáztervező többi angol mérnök tett ugyan se hideg, se meleg ajánlatot arra nézve, hogy Filé-sziget összes épületmaradvá­­nyait átszállítják a szomszédos Bigeh-sziget árvízmentes szikláira,­­ de csak európai segítséggel, mert Anglia nem volt hajlandó ál­dozni erre a czélra. Ezzel szemben Maspéró, a párisi régiségtár igazgatója, a közérdek szem­pontjából felajánlott 520.000 frankot s az ő lelkes fáradozásának köszönhető, hogy egy bizottság jött össze tanácskozni a filé-szigeti antikvitások megmentése tárgyában. Igen ám, de a rendelkezésre álló franczia pénzből csak egy méterrel magasabb vízállással szemben tudtak volna gátat emelni. Mivel pedig a fel­­duzzasztott vízár a normális fölé 8 méterrel emelkedik, hát az egész szép akczió derékon törött ketté s mi megértük a kultúra gyaláza­tára, hogy Filé-sziget mindenestől víz alá ke­rült és a páratlan Ízisz-templomból alig más­fél méternyi rész emelkedik a Nílus hullámai fölé. . . Ezeket a pusztulás martalékául vetett épü­leteket és a gyönyörű szigetet a régiek kegye­lettel gondozták. A rómaiak és különösen a Tibériusz császár sokat restauráltatott itt. A rómaiak idejébe esik a kioszk építése is, mely úgy szerepelt, mint hisz templomának előcsar­noka. Később, a kereszténység pirkadásakor, itt mérkőzött össze halálos végső elkeseredéssel a múlt és a jövő. A legutolsó pogányok a Deltá­ból a Filé-szigetére menekültek s ott zárkóztak el a megerősített templomokban az üldözések elöl. Mikor Krisztus után 560-ban Jusszinián

Next