Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)

1904-05-07 / 109. szám

népszerűek. De a legtöbb angol fordításról magának Jókainak sincsen tudomása. Olaszországban szintén hódít Jókai a magyar iro­dalom tiszteletének. Teljes jegyzéket innen sem ad­hatunk, csak a legelterjedtebb olasz Jókai könyveket soroljuk föl . V­umo doro (Arany ember.) Jókai ez a pompás regénye Erődi Béla fordításában 1892-ban Fiuméban jelent meg. Puelli, che amano ma tola Vo’ta (Akik csak egyszer szeretnek) megjelent 1888-ban Milanoóban, Liszka fordításában. La drama bianca di Leutsehau (A lőcsei fehérasszony) 1890-ben Sonzogno kiadásában Milanóban látott napvilágot. La piaga invizibile (A láthatatlan seb) Helfy Ignácz fordításában jelent meg. Jókai «Láthatatlan seb» cz. novelláját, melynek alapeszméje Arany «Agnes asszony »-ára em­ékeztet, Teobaldon Gironi olasz költő négy felvonásos drá­mává dolgozta át «La ge­nosia» czímmel. A novellát Heity Ignácz fordította Alleanza lapja számára. Az olasz dráma most is él s megérdemelné, hogy visszahonosítsuk. A szlávoknál szintén nagy fzelete van Jó­kainak. Öt lengyel, négy cseh, két tőt, egy horvát, három szerb, egy orosz Jókai ismeretes eddig, de némelyik több kiadásban. A svédeknél »De faltiga Rika (»A szegény gazda­gok«) ezimű Jókai jelent meg 1875-ben. A dánoknál »De faltige Rike« ezim alatt meg ugyanaz a regény. Ismeretes úgy a svédei nép, mint a dánoknál az »Arany ember«, de több fordítás is jelent meg Jókai arczképével és életrajzával. A finneknél körülbelül öt Jókai-regény ismeretes. A hollandoknál megjelent — Halász Gyula össze­állítása szerint — A szegény gazdagok, Az új földesur. A románoknál a Janicsárok vég­napjai s az Akkiazi fogoly. A görögök számára Jétfy Iván fordított Jókaiból. A törököknek Kunos Ignácz mutatta be a legnagyobb mesemondót. Sőt még vo­­lapök nyelven is van már Jókai. Jókait a Balkán­­félszigeten is ismerik s munkái Boszniában, Szerbiá­ban és Bo­gárországban a napilapokban jelennek meg. Különösen a »Balkanska Zora«, a »Svetnsca«, s a »Svoboda« szeretik olvasóikat folytonosan Jókai­val gyönyörködt­etni. Hírlapvállalatai: A Vasárnapi T­jság megteremtése jórészt Jókai érdeme. Övé volt az eszme, de még mindig nem bízott benne­ a hatóság, azért adtak engedélyt Pákh Albertnek a szerkesztésre. Itt kezdte meg Jókai 1856-ban Kakas Márton leveleit. Az első számokban jelent meg Jókai «Utolsó czi­­gányország» ezimü novellája s Gyulai Pál «Az első magyar kémikus» ezimü híres humoros rajza. Az első magyar életlap megteremtése is Jókai érdeme. 1858. augusztus 21-én indult meg az Üstökös, az első «illusztrált szatirikus hetilap» Magyarországon. Jókai első napilapja a Bon, 1863. április 22-ig jelent meg. A lap törzskara kilencz-tíz emberből állott, aki mindegyik külön szerkesztette a saját rovatát. Tisza Kálmánnal együtt a Bon is kormány­pártivá lett, amikor is hanyatlani kezdett. Klvesz­tette önállóságát a párttal szemben, a közönség bizalma is egészen elfordult tőle. De Jókai azután is szerepel mint főszerkesztő a kormánypárt lapjain. Ez azonban már csak titulus és jogczim arra, hogy a kormány továbbra is ho­norálhassa írói szolgálatait. Jókai rokonai. A lapok Jókai halálával kapcsolatosan írtak az elhunyt rokonairól is s ezek között csak Hegedűs Sándort, Festig Árpádot és Iliász Lajost és család­jaikat említik. Jókai Mórnak az említetteken kivü­l még vannak közelálló rokonai, első unokaöcscsei is. Ezek: Jókai Sándor m. kir. posta- és távirdafelügyelő és ennek gyermekei: Miklós, Zoltán, Sándor, Károly, Árpád, Julia, Márta és Margit. Továbbá Jókai János posta- és távirdaellenőr és Jókai János, aki Komáromban lakik. Ezek az elhunyt íróval egyenes rokonságban vannak. A két utóbbinak gyermekei nincsenek s igy a Jókai-család csak a Jókai Sándor ágában él tovább. Jókai és Gyulai. Ismeretes, hogy Jókainak legszigorúbb kritikusa Gyulai Pál volt. Ma már kevesen emlékeznek azokra a metsző éllel megírt sorokra, amelyek Gyulaitól erednek. A történeti hűség kedvéért emlékezünk meg róluk. 1857-ben jelent meg a «Budapesti Szemlé»-ben Gyulai Pál első kritikája Jókai Dór­a György történeti színművéről. Gyulai szerint a színmű összetéveszti a drámai hatást a színpadi hatással, Dózsa jellemében meghamisítja a törté­netet, mert csak igy hathatott a politikai éret­lenekre s csak igy támaszkodhatott az arisztokráczia iránt való ellenszenvre. A kemény kritika nagy polémiát támaszod, amelyből Arany János és Szász Káro­l is kivette a részét. 1869-ben a­­Budapesti Szemlédben a Szerelem bolondját s a Virradóra czimü novella-kötet bírá­latában Jókai­ról a nem tövises sorok között igy nyilatkozott Gyulai t­rjókai-nak kitűnő elbeszélő tehetsége van s e te­kintetben egyetlen regényirónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos s egy pár vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lansadni nem tudó mozgé­konysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat föl a reflex­ek tömege s hol roha­mosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki, vagy sülyed pompányba. És e ritka adományhoz járul stíljének ereje, hangzatossága, jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felü­múlja regényíró társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy atf­ektált magyarságától, nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem ke­mény szófűzési gondatlanságát s egyenetlensé­geit. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a nép­es és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsuly vezérli szótüzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.« A kritika mérlegének másik serpenyőjébe azután belerakja a következő töviseket: »Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni ; a rút, rútabbnál rútabb ; a béna, bénánál bénább; a vitéz, vitéznél vitézebb; a bohó, bohónál bohóbb. Fantasztikus dísz­ét veszi őket körül, sok­színű tűz lényétől megvilágítva. Tetszetős csoporto­latokat látunk, zajos jeleneteknek vagyunk tanúi s meglepő látványok terülnek el előttünk. A költő oly ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly lele­ményes rendező, oly szemkápráztató diázmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni s a nagy tömeg oblieát tapsai soha sem maradnak el. Azonban néha kifárasztják a látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői képmutatás álarczát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek­- vagy ifjúkori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet tapaszta­l, egy-egy e­zme, mely valóban szivén fekszik. Eltűnik a színpad festett világa s a valódi élet képe ringatódzik a költészet félhomályán.« 189­3-ban megint megszólal­­z urai. A magyar regényirodalom áttekinésénél kijelenti, hogy a nagy haladást elvitatni nem lehet. Jósika kezdeményezé­sére Eötvös és Kemény a történeti felfogást s a történeti jellemrajzot fejlesztette ki; »Jókat pedig rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros genreképeivel s mindeniknél magyarosabb nyelvével járult a mozgalom gazdagságához. De jó regényt azért még­sem írt, mert korrajza hasonló a népmesék világához, jellemrajza torz vagy túleszményiseit, leleménye féktelen zabolátlansággal ragadja, képzelm­e kedveli a kivételest, esetlegest, szeszélyest, szertelent, a fizikai és erkölcsi lehetet­­lenségeket. Hősei szórakápráztatóak, de belül meg­lehetősen üresek. Humora — folytatja azután — olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de az gyakran többet ér páto­szánál. Regényeiben több epizód-és mellékalak van, m­nt amennyi szükséges, de ez a legtöbbször mint­egy kárpótlás az elhibázott jőcselekvényért. Jókai nem gondoja ki jól regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kíváncsiságunkat ébren tartja; szivünket ritkán halja meg, de mindig szórakoztat, elmulattat.« Mikor Jókai Három márvány fej czimü regénye 1888-ban megjelent, Gyu­ri «Budapesti Szemle»-je a következő kíméletlen kritikával fogadta : »Jókairól most már nehéz kritikát írni a sablon veszedelme nélkül. Ahol az alkotásban a sablon uralkodik, az fenyegeti ott az Ítélethozatalt is. Mentős szaporábban írja regényeit, annál felismer­­hetőbben magukon viselik ezek a gyár bélyegét, a­melyet röviden formulázva, körülbelül így lehetne kifejezni: »fizikai és morális lehetetlenségek k­önnyű végrehajtása egy mindenható és mindentudó csoda­­embertől.« A tárgyilagos bírálók, vagyis az úgynevezett el­lenségek, kimutatják az események hihetetlenségét, a lélektani képtelenségeket, a jellemzés valószínűt­lenségét. Jókai hosszú írói pályáján kivívta azt, hogy nem ugyan bírálaton felül, hanem bírálaton kívül áll. A genie-t éppen úgy nem kötik a tudományok bilincsei mint a széptan szabályai. Jókai nem tanúi, ő csinál magának tudományt. Olyant, amilyenre szüksége van. Geológiát, asztronómiát, mechanikát,­­ geognosiát, zoológiát, amint jön.» Így szóltak Gyulai híres kritikái. Emellett azonban a közönség rajongott Jókai regényeiért.­­ Hogy lett regényíró? Ennek történetét önmaga így adja elő: «Előrebocsátom, hogy hiszek az isteni gond­viselésben és hogy sorsomat Isten intézte el. Ő akarta, hogy regényíró legyek. Hiszen családomnak a czímere is kész re­­­gény. Ő közet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmánoktól, szándékosan rosz­­szul lőnek. «Lőjj te jobban!» — mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyához, czélbaveszi a török vezér sátorát s úgy oda talál a szakálas golyóval, hogy a török vezér halva terült el. Ez mind le van festve a Jókai nemzetség czimerpajzsán; rajta van a zászló­tartó az ágyúval a véres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a közép sátorban , csak egy fiatal hajadon hiány­zik, aki a koszorút a hős zászlótartó fejére fel­tegye, s kész a regény. Ezt hallottam én elbeszélni, mikor még na­gyon kicsi gyerek voltam, az édesapámtól. Neki is voltak költői és művészi hajlamai. Emlékszem azokra a jó vastag papirosra írt verses könyveire, amikhez igen szépen rajzolt és kiszínezett képek voltak festve. Aztán milyen szépeket tudott nekem az én jó atyám mesélni a «Szalonnavárról» — «Csalóka Péterről» — «Hüvelycsik Palkóról — a «Farkas komáról» — meg a «jövendőmondó czigányasszony»-ról. Édes­apám is költővé lehetett volna; de hát ő ügy­véd volt és a városi árvák vagyonának a pénz­tárnoka , hanem azért sok szép történetet tanulhattam én ő tőle. Volt aztán már az elemi iskolában is egy kedves tanítóm, Székely János, aki leczke után sokszor ott­artott az iskolában s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bohóczatról, s mondott találós meséket, amik közül erre az egyre emlékezem ma is: «Az elseje mindig fur, a vége, lány előtt csipked s szúr, ha kitalálod is furcsa, hanem találod is furcsa.» Ezek mind arra buzdítottak, hogy én is csi­náljak találós meséket, még pedig versben. Az első siker pedig arra ösztönzött, hogy még merészebb kísérletet tegyek, írtam is egy-két hosszabb verset. Történt, hogy odafenn járt akkor Komárom­ban Tóth Lörincz, a tudós akadémiától pálya­koronázott író, s meglátta az én két verse­met; elhozta Pestre és kiadatta az egyiket a «Regélő», a másikat meg a «Társalgó» czimű újságban s alányomatta az egész nevemet életkorommal együtt. Kilencz éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se viczefiskális. Tízéves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez ; két család össze­beszélt; az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban ; az egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, másikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt. A Pozsonyban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én testvéreim­nek és nekem a helyetteseim Komáromban. Nekünk is, azoknak is mindenikünknek volt így egy «édes anyja* Komáromban és egy «Liebe Mutter»-je Pozsonyban, úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészet­tant, irálytant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasz­nát vehettem én ezeknek ! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdal­mat, ami az árvaságrajutás Ez annyira össze­törte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Váry Ferenczet. Előbb tanárom volt. Később sógo­rom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltség­gel birt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantár­gyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. szombat, május 7.

Next