Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)
1904-05-07 / 109. szám
népszerűek. De a legtöbb angol fordításról magának Jókainak sincsen tudomása. Olaszországban szintén hódít Jókai a magyar irodalom tiszteletének. Teljes jegyzéket innen sem adhatunk, csak a legelterjedtebb olasz Jókai könyveket soroljuk föl . Vumo doro (Arany ember.) Jókai ez a pompás regénye Erődi Béla fordításában 1892-ban Fiuméban jelent meg. Puelli, che amano ma tola Vo’ta (Akik csak egyszer szeretnek) megjelent 1888-ban Milanoóban, Liszka fordításában. La drama bianca di Leutsehau (A lőcsei fehérasszony) 1890-ben Sonzogno kiadásában Milanóban látott napvilágot. La piaga invizibile (A láthatatlan seb) Helfy Ignácz fordításában jelent meg. Jókai «Láthatatlan seb» cz. novelláját, melynek alapeszméje Arany «Agnes asszony »-ára emékeztet, Teobaldon Gironi olasz költő négy felvonásos drámává dolgozta át «La genosia» czímmel. A novellát Heity Ignácz fordította Alleanza lapja számára. Az olasz dráma most is él s megérdemelné, hogy visszahonosítsuk. A szlávoknál szintén nagy fzelete van Jókainak. Öt lengyel, négy cseh, két tőt, egy horvát, három szerb, egy orosz Jókai ismeretes eddig, de némelyik több kiadásban. A svédeknél »De faltiga Rika (»A szegény gazdagok«) ezimű Jókai jelent meg 1875-ben. A dánoknál »De faltige Rike« ezim alatt meg ugyanaz a regény. Ismeretes úgy a svédei nép, mint a dánoknál az »Arany ember«, de több fordítás is jelent meg Jókai arczképével és életrajzával. A finneknél körülbelül öt Jókai-regény ismeretes. A hollandoknál megjelent — Halász Gyula összeállítása szerint — A szegény gazdagok, Az új földesur. A románoknál a Janicsárok végnapjai s az Akkiazi fogoly. A görögök számára Jétfy Iván fordított Jókaiból. A törököknek Kunos Ignácz mutatta be a legnagyobb mesemondót. Sőt még volapök nyelven is van már Jókai. Jókait a Balkánfélszigeten is ismerik s munkái Boszniában, Szerbiában és Bogárországban a napilapokban jelennek meg. Különösen a »Balkanska Zora«, a »Svetnsca«, s a »Svoboda« szeretik olvasóikat folytonosan Jókaival gyönyörködtetni. Hírlapvállalatai: A Vasárnapi Tjság megteremtése jórészt Jókai érdeme. Övé volt az eszme, de még mindig nem bízott benne a hatóság, azért adtak engedélyt Pákh Albertnek a szerkesztésre. Itt kezdte meg Jókai 1856-ban Kakas Márton leveleit. Az első számokban jelent meg Jókai «Utolsó czigányország» ezimü novellája s Gyulai Pál «Az első magyar kémikus» ezimü híres humoros rajza. Az első magyar életlap megteremtése is Jókai érdeme. 1858. augusztus 21-én indult meg az Üstökös, az első «illusztrált szatirikus hetilap» Magyarországon. Jókai első napilapja a Bon, 1863. április 22-ig jelent meg. A lap törzskara kilencz-tíz emberből állott, aki mindegyik külön szerkesztette a saját rovatát. Tisza Kálmánnal együtt a Bon is kormánypártivá lett, amikor is hanyatlani kezdett. Klvesztette önállóságát a párttal szemben, a közönség bizalma is egészen elfordult tőle. De Jókai azután is szerepel mint főszerkesztő a kormánypárt lapjain. Ez azonban már csak titulus és jogczim arra, hogy a kormány továbbra is honorálhassa írói szolgálatait. Jókai rokonai. A lapok Jókai halálával kapcsolatosan írtak az elhunyt rokonairól is s ezek között csak Hegedűs Sándort, Festig Árpádot és Iliász Lajost és családjaikat említik. Jókai Mórnak az említetteken kivül még vannak közelálló rokonai, első unokaöcscsei is. Ezek: Jókai Sándor m. kir. posta- és távirdafelügyelő és ennek gyermekei: Miklós, Zoltán, Sándor, Károly, Árpád, Julia, Márta és Margit. Továbbá Jókai János posta- és távirdaellenőr és Jókai János, aki Komáromban lakik. Ezek az elhunyt íróval egyenes rokonságban vannak. A két utóbbinak gyermekei nincsenek s igy a Jókai-család csak a Jókai Sándor ágában él tovább. Jókai és Gyulai. Ismeretes, hogy Jókainak legszigorúbb kritikusa Gyulai Pál volt. Ma már kevesen emlékeznek azokra a metsző éllel megírt sorokra, amelyek Gyulaitól erednek. A történeti hűség kedvéért emlékezünk meg róluk. 1857-ben jelent meg a «Budapesti Szemlé»-ben Gyulai Pál első kritikája Jókai Dóra György történeti színművéről. Gyulai szerint a színmű összetéveszti a drámai hatást a színpadi hatással, Dózsa jellemében meghamisítja a történetet, mert csak igy hathatott a politikai éretlenekre s csak igy támaszkodhatott az arisztokráczia iránt való ellenszenvre. A kemény kritika nagy polémiát támaszod, amelyből Arany János és Szász Károl is kivette a részét. 1869-ben aBudapesti Szemlédben a Szerelem bolondját s a Virradóra czimü novella-kötet bírálatában Jókairól a nem tövises sorok között igy nyilatkozott Gyulai trjókai-nak kitűnő elbeszélő tehetsége van s e tekintetben egyetlen regényirónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos s egy pár vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lansadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén lebeg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat föl a reflexek tömege s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki, vagy sülyed pompányba. És e ritka adományhoz járul stíljének ereje, hangzatossága, jellemzetessége és magyarossága. E tekintetben is felümúlja regényíró társait. Ment Jósika idegenszerűségétől vagy atfektált magyarságától, nem találhatni benne Eötvös áradozó nehézkességét, sem kemény szófűzési gondatlanságát s egyenetlenségeit. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a népes és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsuly vezérli szótüzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.« A kritika mérlegének másik serpenyőjébe azután belerakja a következő töviseket: »Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni ; a rút, rútabbnál rútabb ; a béna, bénánál bénább; a vitéz, vitéznél vitézebb; a bohó, bohónál bohóbb. Fantasztikus díszét veszi őket körül, sokszínű tűz lényétől megvilágítva. Tetszetős csoportolatokat látunk, zajos jeleneteknek vagyunk tanúi s meglepő látványok terülnek el előttünk. A költő oly ügyes, annyira ismeri közönsége gyöngéit, oly leleményes rendező, oly szemkápráztató diázmester, hogy majd mindig tud valami hatást előidézni s a nagy tömeg oblieát tapsai soha sem maradnak el. Azonban néha kifárasztják a látványok, megunja a komédiázást, elejti a költői képmutatás álarczát, meghatja egy-egy igaz érzés, egy-egy gyermek- vagy ifjúkori emlék, egy-egy ember, kit ismert, egy-egy esemény, melyet tapasztal, egy-egy ezme, mely valóban szivén fekszik. Eltűnik a színpad festett világa s a valódi élet képe ringatódzik a költészet félhomályán.« 1893-ban megint megszólalz urai. A magyar regényirodalom áttekinésénél kijelenti, hogy a nagy haladást elvitatni nem lehet. Jósika kezdeményezésére Eötvös és Kemény a történeti felfogást s a történeti jellemrajzot fejlesztette ki; »Jókat pedig rendkívüli elbeszélő tehetségével, humoros genreképeivel s mindeniknél magyarosabb nyelvével járult a mozgalom gazdagságához. De jó regényt azért mégsem írt, mert korrajza hasonló a népmesék világához, jellemrajza torz vagy túleszményiseit, leleménye féktelen zabolátlansággal ragadja, képzelme kedveli a kivételest, esetlegest, szeszélyest, szertelent, a fizikai és erkölcsi lehetetlenségeket. Hősei szórakápráztatóak, de belül meglehetősen üresek. Humora — folytatja azután — olykor csak jó kedv, puszta tréfa, de az gyakran többet ér pátoszánál. Regényeiben több epizód-és mellékalak van, mnt amennyi szükséges, de ez a legtöbbször mintegy kárpótlás az elhibázott jőcselekvényért. Jókai nem gondoja ki jól regényeit, de jól elbeszéli, gondatlanul szövi a mesét, de néhol jó leleményre bukkan, sikerült részleteket tár elénk. Szellemünket nem foglalkoztatja, de kíváncsiságunkat ébren tartja; szivünket ritkán halja meg, de mindig szórakoztat, elmulattat.« Mikor Jókai Három márvány fej czimü regénye 1888-ban megjelent, Gyuri «Budapesti Szemle»-je a következő kíméletlen kritikával fogadta : »Jókairól most már nehéz kritikát írni a sablon veszedelme nélkül. Ahol az alkotásban a sablon uralkodik, az fenyegeti ott az Ítélethozatalt is. Mentős szaporábban írja regényeit, annál felismerhetőbben magukon viselik ezek a gyár bélyegét, amelyet röviden formulázva, körülbelül így lehetne kifejezni: »fizikai és morális lehetetlenségek könnyű végrehajtása egy mindenható és mindentudó csodaembertől.« A tárgyilagos bírálók, vagyis az úgynevezett ellenségek, kimutatják az események hihetetlenségét, a lélektani képtelenségeket, a jellemzés valószínűtlenségét. Jókai hosszú írói pályáján kivívta azt, hogy nem ugyan bírálaton felül, hanem bírálaton kívül áll. A genie-t éppen úgy nem kötik a tudományok bilincsei mint a széptan szabályai. Jókai nem tanúi, ő csinál magának tudományt. Olyant, amilyenre szüksége van. Geológiát, asztronómiát, mechanikát, geognosiát, zoológiát, amint jön.» Így szóltak Gyulai híres kritikái. Emellett azonban a közönség rajongott Jókai regényeiért. Hogy lett regényíró? Ennek történetét önmaga így adja elő: «Előrebocsátom, hogy hiszek az isteni gondviselésben és hogy sorsomat Isten intézte el. Ő akarta, hogy regényíró legyek. Hiszen családomnak a czímere is kész regény. Ő közet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmánoktól, szándékosan roszszul lőnek. «Lőjj te jobban!» — mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyához, czélbaveszi a török vezér sátorát s úgy oda talál a szakálas golyóval, hogy a török vezér halva terült el. Ez mind le van festve a Jókai nemzetség czimerpajzsán; rajta van a zászlótartó az ágyúval a véres mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a közép sátorban , csak egy fiatal hajadon hiányzik, aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, s kész a regény. Ezt hallottam én elbeszélni, mikor még nagyon kicsi gyerek voltam, az édesapámtól. Neki is voltak költői és művészi hajlamai. Emlékszem azokra a jó vastag papirosra írt verses könyveire, amikhez igen szépen rajzolt és kiszínezett képek voltak festve. Aztán milyen szépeket tudott nekem az én jó atyám mesélni a «Szalonnavárról» — «Csalóka Péterről» — «Hüvelycsik Palkóról — a «Farkas komáról» — meg a «jövendőmondó czigányasszony»-ról. Édesapám is költővé lehetett volna; de hát ő ügyvéd volt és a városi árvák vagyonának a pénztárnoka , hanem azért sok szép történetet tanulhattam én ő tőle. Volt aztán már az elemi iskolában is egy kedves tanítóm, Székely János, aki leczke után sokszor ottartott az iskolában s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bohóczatról, s mondott találós meséket, amik közül erre az egyre emlékezem ma is: «Az elseje mindig fur, a vége, lány előtt csipked s szúr, ha kitalálod is furcsa, hanem találod is furcsa.» Ezek mind arra buzdítottak, hogy én is csináljak találós meséket, még pedig versben. Az első siker pedig arra ösztönzött, hogy még merészebb kísérletet tegyek, írtam is egy-két hosszabb verset. Történt, hogy odafenn járt akkor Komáromban Tóth Lörincz, a tudós akadémiától pályakoronázott író, s meglátta az én két versemet; elhozta Pestre és kiadatta az egyiket a «Regélő», a másikat meg a «Társalgó» czimű újságban s alányomatta az egész nevemet életkorommal együtt. Kilencz éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabíró, se viczefiskális. Tízéves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez ; két család összebeszélt; az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban ; az egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, másikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt. A Pozsonyban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én testvéreimnek és nekem a helyetteseim Komáromban. Nekünk is, azoknak is mindenikünknek volt így egy «édes anyja* Komáromban és egy «Liebe Mutter»-je Pozsonyban, úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészettant, irálytant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát vehettem én ezeknek ! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdalmat, ami az árvaságrajutás Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Váry Ferenczet. Előbb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltséggel birt. Nemcsak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. szombat, május 7.