Magyarország, 1904. május (11. évfolyam, 104-129. szám)
1904-05-07 / 109. szám
UFW.w y■ Budapest, 1904 szombat, május 1. ■ MAGYARORSZÁG ifj* Az Akadémia 1858-ban levelező tagjává, a Kisfaludy-társaság 1860-ban rendes tagjává választotta. 1861- ben az Akadémiának rendes tagja lett, 1882- ben pedig tiszteleti tagja. A Tengerszemü hölgy cz. regényét 1890-ben a Péczely-féle 1000 forintos regénydíjjal koronázta az Akadémia, 1893-ban pedig a Sárga rózsa-t tüntette ki jutalommal. A Petőfitársaság az ő elnökletével alakult meg 1878-ban. 1876-ban a király a Szent István-rend kis keresztjével tüntette ki, 1885-ben pedig néhai Rudolf trónörökös kérte fel az Osztrák-Magyar monarchia írásban és képben ez ismert vállalat magyar részének főszerkesztőjéül. A felső-baranyai ref. egyházkerület 1862- ben világi elnökévé választotta. 1894-ben ünnepelték meg Jókai 50 éves irói jubileumát. Ekkor csinálták meg műveinek diszkiadását, mely magában foglalja a jubileum időpontjáig megjelent összes szépirodalmi munkáit 100 nagy kötetben, s a rendező bizottság a jubileum napján átadhatta a költőnek a diszkiadásra való előfizetési összeg felét, 200.000 koronát. Jókai Mór a politikától az 1896-iki képviselőválasztás óta visszavonult, s nemsokára megkapta a Pro litteris et artibus érdemjelvényt. 1897. január hó 23-án főrendiházi taggá nevezték ki. 1899. szeptember hó 16-án nőül vette Nagy Bella fiatal színésznőt. Ezen házassága miatt családjával meghasonlott. Műveinek 100 kötetes diszkiadása 1898-ig teljesen megjelent a következő czímmel: Jókai Mór összes műveit közrebocsátja a Jókai ötvenéves írói jubileuma alkalmából alakult bizottság. A vállalat záró kötete az 1894-iki Jókai-jubileum és a nemzeti diszkiadás történetét foglalja magában a 100 kötet tartalmjegyzékével, Jókai összes műveinek bibliográfiájával és az előfizetők névsorával, kiknek száma 4354 volt. Újabb önálló művei: De kár megvénülnt (regény 1896. ) Ne hagyd, magad és egyéb elbeszélések. (1897.) Ezernyolcszáznegyvennyolcz (1897. A baraifa vi levita (regény 1897); Öreg ember nem vén ember (képzelt regény, 1898. kapcsolatban ujabb házasságával, melynek magyarázatát akarja benne adni; Raihlánnel (regény 1899); Keresd a szivedet. színműve 1896. április hó 25-én került színre a Fővárosi Nyári Színházban A Harangok cz. 3 felvonásos vígjátékéval nyitották meg 1896. máj. 1-én a Vígszínházat; Levente (történelmi drámai költemény 1898); Helmuia (dráma 5 felvonásban, előadták a Budai Színkörben 1897-ben); Melyiket a kilencz közül? (színi móka 1 szakaszban 1898. márczius 15-én került színre a Vigszinházban); Fekete vér (drámai felvonásban, előadták a Nemzeti Színházban 1898. november 25-én); Szép Angyalka (kis képek 1899); Az én életem emlékei (1899); Budapestnek ím ékül (Budapest versekben 1896). A napisajtóban is állandóan működött. A lapokba sok aktuális politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti czikket, valamint emlékezéseket irt. Svábhegyi szőlőjében nagy kedvvel űzte a kertészkedést és e szakban is számos czikket irt; önállóan is adott ki egy kötet Kertészgazdasági jegyzeteket (1896). A Jókaira vonatkozó újabb irodalomból nevezetes id. Szinnyei Józsefnek életrajzi és könyvészeti összeálitása a »Magyar irók élete és munkái I V. kötetében. Jókai kecskeméti diákévei. *Egy rendkívül zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly halvámmal Kecskemét alá — irta maga Jókai a P.H -ban. — A menykőhullás, égszakadástól egy tanyára menekültünk be s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szetterünkön az ítélet elmúását. Kocsisunk nem mert leszállt, azt áluitva, hogy ez zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez bizonyosan lopott jószág . Meg ehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barangoltunk be Kecskemétre tengelyig érő latyakban. A régi Kecskemétről beszélek, amilyen ötven év előtt volt: a mostani már egészen modern, czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt: a nagy falu, negyvenezer Jánossal. A hosszú, széles főutcza kezdetén nagy, ternyedt, gömbölyü tetejű nádpaloták fogadják az utast: a szárazmalmok, két adalt egyforma alakú földszintes házak, élős rácskerítéssel, liéziummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sárról, melynek nincs hová lefolyni. Kéttelül a házak mellett vonul végig a palló, két szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, ami az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne mászszanak a gyalogjáróra, közönkint köpetes fabakterek vannak melléje czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlenegy ember kutyagol; ez az igazi bakter; minden usza szögleten megáll és hirdeti: «éjfél után óra kettő, dicsértessék a Teremtő*. Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni ; ahol az a veres lámpás világit, az a cserepes*. Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve , innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is, a «leveles», meg az «ürgés», de azok csak a bajzsárok és a tyukászók által látogattattak. Itt megszállottunk. Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, akik mind szép, simára borotvált arczú férfiak voltak : a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hatandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, a tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Sipos Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom , a professor juris. Karika tanár távoli rokonunk volt, ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, ahol engem kosztra kvártélyra elfogadnak. Egyenesen oda mentünk. Ez az a ház, a barátok klastromával szemben,ami most Muraközy-ház név alatt ismeretes, akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: élői két szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas ambitusat ; a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyilik. Ez a hely nemrég egy csúnya posvány volt; amióta Gyekes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltötte, szép nagy regenyékkel beültette s lett belőle kedvencz mulatónelv, ahol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyömörüségére. Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot Kecskemét városa részéről , mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homok puszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember két millió fát ültetett el a kecskeméti határban.* Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszóltam: — Mit cinálsz? — A testemet edzem. Az ötvenedik emelésnél abbahagyta. — Felviszem százig, minden nap egygyel többet. Próbáld te is. Hozzáfogtam, a tizedik emelésnél már elég volt. — Majd holnap kettővel többet. Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s jutottunk ki a promenádra a stúdiumunkkal, a leczkét megtanulni. (Én már elkéstemegy pár nappal, ezt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt. Ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak járkálva tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagyéhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollégiumba. Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfaszerető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük. Micsoda ép testű, egészséges arczú fiuk! Muraközy Jani, (ilyen lehetett Herkules suhancz korában) akivel csak Körösi Sándor tudott megmérkőzni. Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollégiumban dívó szokás, hogy amelyik diák tud valamit, ami kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e tudományból — lgyen. Muraközy Jani volt a tornamester, ő trenírozta a többieket, a temetőben volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vivni, mégpedig plastron nélkül ! Hozzászokott a bőrünk a vágáshoz. Dicsekedés volt a kék, véres ütés volt a karon és mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztül vágta karddal timfából.) Egy másik diák zenészethez értett. Az nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére prím egedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát, mint szólójátékos. Rendes zenekara volt az iskolának. Egy harmadik ének mester volt. Ennek az alakját be is hoztam az első regényembe mint »kántus prézesi«. A negyedik tánczolni tanított, ez lehetett Nagy Feri. Tele tanultuk a franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szólótánczot, amiről a mai kor gyermekének már ideája sincsen. Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk soviniszták.) Ez vot Szalai Sándor (theologus diák). Az első feczkéjére én is felmentem, ámbár én már Hugó Viktor Bog Jargálját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenek előtt szerezze meg mindenki a könyvárusnál »Poche« úr franczia dikezionáriumát. Amire én azt mondtam neki: »arra miséink így hivják a »Dictionnaire de poche«-t, hogy »zsebszótár«. — »No, ha jobban tudsz francziául, mint én, akkor ne jöjj ide az én hitemet rontani.« — Hanem azért is volt az igy. A fiuk csak megtanultak minden rendkvüli tantárgyat ingyen. Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanítványom akadt, aki fizetett havonkint két forintot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi nevén Abonyi Lajos, kiváló szép tehetségű népszerű írótársam. Eközben pedig festettem olajba a portrékat. A Kikre emlékezem Kecskemétről a következők: Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kékszemű, szőke hajú, görög leány. Frankó Julcsa, majd a még annál is szebb, tunói termetű, fekete hajú Matocsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában, valamennyi professzorom és Szalay Sándor, Saltay Jancsi, Gaál Józsi, Zabony Péta, Hartman Pali és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arczképekért a «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjakat kaptam. (Kivéve Petőfit, meg a szép hölgyeket). És annyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni. Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humansztikusat, nem volt kinyomtatva, csak írásban sokszorosítva; az illusztrációkat is magam rajzoltam bele. Még a czímére sem emlékezem. De az egész alaphangulatát irodami tevékenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. E kóboroltunk a Tiszáig, a Sziklacsárdáig, a homokbuczkákon keresztül a Fehér-tóig. Én mindenütt új meg új népülettel találkoztam, a pusztákon, a barnátokban, a tanyákon, a csárdában, a halásztanyán ; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban ; összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, akik betyárokat üldöznek s a futó betyárokkal, akik azokat kikerülik, meg ismerkedtem a népnek észjárásával fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifoguatlan humorával; hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél. Láttam a híres bikaharczot s a pünkösdi király parádéját, aminek mind most már hite sincsen; meg azokat a pusztai párbajokat, amik meseszámba mennek. Ezek mind úgy me örökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap történt vola. És most végig jártatom emlékezetem bűrlámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, bányán vannak még meg? De soknak az alakján keresztülsüt már a csillag, mikor elhaladnak előtte! Mivel vagyok jobb nánknál, hogy őket túléltem. Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, akik valamikor pajtásaim voltak? De amit vétettek, azt leírni egy körömnek a lapja is sok volnál Jókai regényei. Jókai első regénye, a Hétköznapok, ragyogó színekkel fest, elandalitóan mesél s a legbisarrabb jeleneteket is elfogadhatókká teszi megkapó hangulataival. Ambicziója volt olyan helyeken járni, ahol még a «Pegazus patkója nem hagyott nyomot.» Tizennyolcz esztendős korabeli ifjú munkájával van dolgunk, melyet még más szempontból is meg kell világítanunk, hogy teljesen megérthessük. A kis Jókait ugyanis tüdővésztől féltették, midőn Kecskemétre küldték jogot tanulni, «itt lett belőle ember — írja emlékeiben — itt lett belőle magyar író.» Mellbaja egyszerre megszűnt, szervezete megerősödött, világfájdalma elmúlt, rossz életkedvét kiheverte Képzelete hatalmasan gazdagodott. Kecskeméten ismerkedett meg a valódi magyar néppel, a pusztai élettel. Két éri kecskeméti tapasztalatai, a rónák költészetének varázsa meg is értenek első regényén, melynek színhelye Kecskemét, jeligéje Petőfi verse: «Szép vagy alföld, legalább nekem szép.» A zsenge regényből a Pesti Divatlap 1845-ben adott mutatványt a szerkesztő következő észrevételével: «Ezen mutatványból világosan kitűnik, hogy írónak igen szép tehetsége, nagy ereje van a pályához. Képzelete, myelve egyaránt gazdag és eredeti.» Jókai úgy nyilatkozik első regényéről, hogy «az egész kecskeméti visszaemlékezés, zabolálatlan fantázia szüleménye». «