Magyarország, 1904. június (11. évfolyam, 130-155. szám)

1904-06-01 / 130. szám

BUDAPEST, 1904. JUNIUS 1. SZERDA. XI. ÉVFOLYAM 130. SZÁM. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőségi és ki­adó hivatal: Teréz-körút 19. szám hiirdatója& nonpareitis számítás *1 cUjszaPás -szériát. Vasúti és ipari programúi. Budapest, május 31. Ä miniszter, akinek kezében van a vasút, a hajó, a posta, a táviró, az országutak, a vámok, kereskedelmi szer­ződések, az iparkamarák, a gyárak és az ipari szakoktatás­­ ura Magyarország gazdasági jövőjének. Most éppen a kiegyezés küszöbén ál­lunk. Voltaképpen csak a parlament van a munka kezdetén, mert a bizottságok már tárgyalták és ősszel a parlament is napirendre tűzi az Ausztriával való egyességet. A kereskedelmi szerződésekre nézve pedig most alkudozik a kormány Német- és Olaszországgal. Ez is előke­rül jövő őszre. Az ország azonban már régen gázol a kiegyezés lapjában, a Bánffy- és a Széli-kormány is abban merültek el. Tudjuk, hogy a Bánffy-féle kiegyezés nálunk öt esztendő óta tör­vény, de az osztrák Reichsrath még el nem fogadta. A Széll-féle vámtarifát pedig a Reichs­rath bizottsága 17 pontban megváltoz­tatta, az osztrák képviselőház pedig a cseh obstrukc­ió miatt nem is tárgyal­hatta, így voltaképpen kiegyezésünk Ausztriával nincs, az önálló vámterület jogalapján állva tartjuk fönn most a közös vámterületet lejárt és részben föl­mondott kereskedelmi szerződésekkel és egy elavult, senki által fentarthatónak nem vélt autonóm vámtarifával. Íme, ná­lunk föltalálták a perpetuum mobile-t. Megcsinálták fából a vaskarikát, az ön­álló vámterületet vámközösséggel és a ki­egyezést törvény nélkül. Mi ez ? Rend avagy anarchia ? Az eredmény természetesen közgazda­­sági pangás és az általános bizonytalan­ság. De mivel az Úristen a világot jól megteremtette s az emberi törvényektől függetlenül jár az idő, süt a nap, esik az eső és terem a féld, ennélfogva meg­élünk valahogy és nem dűl össze a világ, ha nincs is kiegyezésünk Ausztriával. De tegnap a kereskedelmi miniszter megadta a közgazdasági programmot, be­szélt a vasutakról és az iparfejlesztésről. A vasúti kérdéssel olyan csínján bánnak, mint a tövissel: nem merik megmarkolni kerülgetik, mintha a miniszter becsukat­­hatná őket, vagy behívhatná katonai szolgálatra büntetésképpen. Még most is a tartalékos vasutasok kopott katonaru­hában végzik a szolgálatot állomásokon és vonatokon, azért, hogy katonai fegye­lem alatt tartsák őket. Még fogva van­nak a vádlottak ítélet nélkül. Egyre tart a fegyelmi vizsgálat és az üldözés azokra is kiterjed, kik «bűnös cselekménynyel» nem vádolhatók, de nem viselkedtek a kormány iránt szolgálatkész engedelmes­séggel. Ezeket áthelyezik a legrosszabb állomásokra. Megtelt a fekete könyv tisz­tességes emberek neveivel s a magyar államvasutaknál a rendőri szellem do­minál. A k—t huszárdivizió laktanyája egészen közel esett az s—i vasútállomáshoz, amely tudniillik a keleti express megállóhelye is volt. Mi huszártisztek, csupa életvidám, jókedvű, gondtalan fiuk, odajártunk rendes étkezésre. A vendéglősnek kétféle árszabása volt : egyik, a méregdrága, az express utasai számára, a másik, a nagyon méltányos, a mi részünkre. Hogy egészen ha legyen elbeszélésem, tudnia kell azt is, hogy mi nem csupán a jó kosztért jártunk át az állomáshoz. A fő vonzóerő, ami odavitt bennünket, mindig egy-egy remény­beli kis kaland volt. A keleti express utasai, azaz hogy nőutasai között sokszor akadt olyan, aki megértette a mi néma hódolatunkat, szem­beszédünket, sóhajainkat s akiknél, ha egyebet nem is, annyit többnyire elértünk, hogy a vonat indulásakor mosolyogva fogadta hódoló bucsútisztelgésünket .. . Akadt nagyobbszabású kalandunk is, de azt — engedelmével — el­hallgatom. Én még mindig a régi refektóriumbeli ábrá­­zatommal szóltam közbe: ■— És aztán ? — És aztán? — szól megütődve a mese­mondó, — hát nem elég gyorsan haladok? Kérem, legyen szives türelemmel végighall­gatni, ezt meghallhatnák a Sacré Coeur nö­vendékei is. . . — Ergo, az s.-i állomáson voltunk — folytatta tovább — és szokatlanul bolond jó kedvben. Fent az emeleten az állomási főnök leánya, aki Budapesten nevelkedett, magyar dalokat játszott a zongorán. Tudtuk, hogy ki­nek szól a dal. A szép Félix el is vörösödön a tekintetünk alatt. Gondolom, egy kicsit sokat álmodoztak egymásért a halavány Susanne-A miniszter kijelentette, hogy a köz­ponti igazgatást a vasutaknál dec­entra­­lizálni fogja s 12 vagy több üzletvezető­­séget fog felállítani. Ezt mindenki úgy értette, hogy a mostani vezérigazgatóság­nak teendőit részben szétosztják az üzlet­vezetőségek közt, részben bevonják a minisztériumba. De a miniszter programmjának nem ez a legérdekesebb része, hanem az, hogy az iparpártolás hogy lesz és mint lesz ? A kereskedők bankettjén Hieronymi úgy nyilatkozott, hogy ő a szabadkereskedés tanának a híve és így nem lehet a külön vámterületnek barátja, ugyanakkor beis­merte, hogy az iparosok védvámosok és a külön vámterület hívei. Íme egy külö­nös ellentét, hogy az a miniszter teremt­sen magyar ipart, aki a közös vámterü­letnek és a szabadversenynek híve. A beterjesztett vámtarifában magas véd­­vámok vannak, de ezek mindenek előtt az osztrák gyáriparnak biztosí­tanak fölényt és monopóliumot a magyar piac­on. A szabadkereskedés pedig meg­nyitja az osztrák gyártmányoknak az utat az egyenlőtlen és tisztességtelen versenyre a magyar gyári és kézműipar­ral szemben. Ily viszonyok között egész­séges és életerős ipart teremteni, hogy a bel­fogyasztást honi árukkal lássák el magyar iparosaink, ezeknek megélhetése biztosítva legyen, szolid munkával a si­lány osztrák czikkeket kiszorítsák s egyen­súlyba hozassák Magyarországon a me­val. . . Azonban ostobaság volt az egész. Félix, aki az ő leányarczával minden leány­­szivre hatott, egyetlen örököse volt vagy há­rom kékvérű nagybátyjának s maga is hétágu korona alatt viselte a monogrammját. A kis Susanne pedig szimpla polgári család ivadéka s még csak szép se túlságosan. Azonban Félixszel megértették egymást s a szőke kis hadnagy tudta hibátlan német fordításban, amit Susanne játszott odafenn: «Ha az Isten nem egymásnak­ teremtett . . .» Mi — a többiek — valami boldog előérzet hatása alatt ragyogó arc­c­al figyeltük az express robogását, amely egészen elnyomta a zongora busuló hangjait. Mikor megállt a vonat, végigfutott szemünk a leszállókon. Kevesen voltak mindössze. De egy feltűnően szép hölgy mégis akadt. Le­rakatta a málháit, más irányba készült, csatla­kozásra várt. Mi majd elnyeltük a szemeinkkel. Még Félix is egészen felolvadt s egy perezre el­szállt mámoros fejéből a szép magyar dal melódiája. A mi ismeretlen hölgyünk nem egymagában volt, mellette ült a társalkodónője is. Mert azt elfeledtem mondani, hogy egy asztalhoz tele­pedtek le és uzsonnát rendeltek maguknak. Középmagas, erős és mégis gracziőz alak volt, szürke útiruhában, angolos elegancziával öltözve. Az egy kicsit meglepett bennünket, hogy igazán úri megjelenéséhez és magatartásá­hoz újra ékszereket viselt. Nem sok, de fel­tűnően értékes ékszert. Óriási brillánt boutono­­kat és a lábán, a keskeny bokáin egy vastag arany karikát. A lábait egymásra rakta s nekünk rögtön Az ismeretlen. — A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Gömbösné-Galamb Margit. Egy mindig vidám úri­ember — akinek sok kiváló tulajdonsága között megvan az a szere­tetreméltó szórakozása, hogy passzióval ülteti fel az embereket, nagyokat mond és még na­gyobbakat mutat magában, ha sikerül a csinye — egyik szép tavaszi estén abban a budai kis vendéglőben, ahol a pinczérek hagymaillato­­sak ugyanide a libák kitűnően sültek, — egy kis történetet beszélt el nekem. Hosszú asztalt ültünk körül, s a szellemes nagymondó éppen én mellém került. Beszélt a könyvemről, amit valószínűleg sohasem olva­sott, aztán gondolt egyet és mosolyogva szólt : — Mondok el egy igaz történetet, írja meg. — Nem nagyon szeretem ugyan az igaz történeteket — felelem neki — de azért csak mondja el. Teszek hozzá valamit, veszek el belőle egy keveset, színezek ott, ahol színt kíván a mese, aztán csak lesz belőle valami. — Megengedi, hogy rágyújtsak előbb ? — Oh, de mennyire ! — Fogja érdekelni egy kicsit a dolog ? — Nagyon. Mint minden téma. — Pontos leírást adok, de ne írjon ki min­dent. Változtasson a helységneveken. — Becsületbeli dolognak fogom tartani. Mosolygott. Oh, az az áruló mosolygás! Ha­nem azért én olyan komoly képpel hallgattam, mint kislánykoromban a szentek életének tör­ténetét, amit mindig ebéd alatt, a refektórium­­ban olvasott fel egy-egy növendéktársunk. Lapunk mai száma 28 oldal.

Next