Magyarország, 1904. augusztus (11. évfolyam, 183-208. szám)

1904-08-02 / 183. szám

BUDAPEST, 1904. AUGUSZTUS 2. KEDD. XI. ÉVFOLYAM 183. SZÁM. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal . Teréz-körut 19. sz Hirdetések nonpareille számítássa! díjszabás szerint. Fordulat: Budapest, augusztus 1. Mint a derékon kettétört fa, olyan volt a mi nemzetünk az egyházpolitikai viszályok óta. Valamint IV. Henrik franczia királynak Páris megért egy misét: akként a bécsi politika is legyőzte a maga vallásos skrupulusait azért, hogy hatmillió magyar katholikust szembeállíthasson hárommillió magyar protestánssal és így a magyar nemzet benső erejét, egységét megtörje. A gyümölcsei ennek a politikának nem is maradtak el, mert a nemzeti gondolat, mely az 1889-iki véderővita alkalmával bontotta ki először egész fenségében szárnyait, mintha ólmos eső hullott volna reája, a felekezeti viszálykodás folytán meggémberedve, összezsugorodott tagokkal hullott vissza a földre. És ha mélyebben tekintünk múlt évi nagy nemzeti küzdelmünk történetébe, a kudarcz okai között, mint egyik fontos tényezőt, ott találjuk azt, hogy a felekezeti féltékenységet mindeddig nem sikerült nemzeti életünkből kiküszöbölni. Mert a nemzeti gondolat és a felekezeti féltékenység fordított arányban állanak egymással, minél erősebb az egyik, annál gyöngébb a másik, egyiknek élete, a másiknak halála. Az a kérdés : így kell ennek most már mindig lennie ? A bécsi politikának csakugyan sikerült ezzel az egyetlen sakkhúzással végleg megnyernie a játszmát a nemzet ellenében ? A magyar nemzet csakugyan azok közé a szerencsétlen nemzetek közé tartozik, kik sem felejteni, sem okulni nem tudnak ? Nem volt-e elég több mint egy évtizedig marczangolnunk egymást és nem volt-e elég hosszú idő ez az évtized annak megismerésére, hogy nemzeti törekvéseink sikertelenségének legfőbb oka éppen ebben a felekezetieskedésben rejlik? Mert ha így van, akkor ez egy végzetes szerencsétlenség az országra nézve; akkor le kell mondanunk arról, hogy valaha is szabad, önálló, önmagának élő nemzet legyen belőlünk; akkor a sorsunk mindig az lesz, ami ma: idegen hatalmaknak, idegen érdekeknek zsákmányai és szolgái leszünk. Okunk van azonban hinni, hogy ez nem lesz mindig így, sőt reményünk van arra is, hogy a nagy fordulat a küszöbön áll. Most ismét felekezeti kérdések vannak a levegőben, de ezek egészen más természetűek, mint amilyenek az egyházpolitikai időkben a főszerepet játszották. Nézzük csak pragmatikus sorrendben, hogy mi történt ? Amint előrelátható volt, az egyházpolitikai törvények következményei elsősorban és főként a magyar protestáns egyházakra súlyosodtak. Az ő soraikban vitte végbe a legnagyobb pusztítást a felekezetnélküliség ; azt az anyagi megrövidülést, amit az állami anyakönyvezés okozott, az ő hitközségeik sínylették meg legjobban és igy történt, hogy a protestáns hívekre hitéletük föntartása szinte elviselhetetlen terheket rótt. A dolgoknak ebben a válságos és izgalmakkal teljes állapotában azután megindult egy lelketlen izgatás, mely az 1848: XX. törvényczikk 3-ik §-ának teljes végrehajtását tűzte ki zászlajára. Ez a törvényszakasz azt mondja, hogy minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükséges közálladalmi költségek által fedeztessenek. Ha az a törvényszakasz a maga merevségében és betűszerinti értelmében végrehajtatik, annak más következése nem lehet, mint az ú. n. szekularizáczió, mert az állam annak a nagy feladatnak csak úgy képes megfelelni, ha minden egyházi és iskolai alapítványt a maga számára lefoglal. De gondoljuk csak meg, mily szörnyű következései lennének annak, ha ez a kérdés ebben a formában napirendre kerül! Eddigi felekezeti viszálykodásaink és gyűlölködésünk eltörpülne a mellett az irtózatos vihar mellett, amelyet a szekularizáczió eszméje keltene a magyar társadalomban. Aki ezt nem hiszi, nézzen át a szekularizált Francziaországba és ott megláthatja, hogyan ássa alá egy nagy, nyelvileg is egységes nemzet a maga külső és belső hatalmát azért, mivel a tulajdont, a jogot, a vallásos érzelmet tisztelni nem tudja. Ma már elmondhatjuk, hogy ennek a szörnyű belső viszálynak a veszedelme elmúlt a fejünk felől. Magyarországon ma nincs egyetlen komoly, számbavehető tényező amely az 1848 : XX. törvény Az „Orion“ fedélzetén. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Serényi Gusztáv. Amsterdam, junius. Kora habjaiban csikorogva húzódtak fel az «Orion» horgonyai az Elbe hináros fenekéről s egy félóra múlva már teljes gőzzel dolgozta elő magát a nagy hajó a szennyes-szürke vízben. Csakhamar elmaradt a Brandenburg-öböl, a dokkok, Szent Pál hídja, a rengeteg árboczerdő s a hajnali ködben úszó Hamburg. Az «Orion» nem volt tulajdonképp kivándorló hajó, de az a sok lelkes teremtés, aki a fedélzeten a világ minden nyelvén szólongatta egymást, Antwerpenbe igyekezett, hogy aztán onnan egy hollandi hajóval tegye meg az Újvilágig vezető utat. A fedélzeten, amely e pillanatban sokban hasonlított a vízözön utolsó szigetéhez, sokáig álltak az utasok még a korlátok mellett és kendőlobogtatással feleltek arra az üdvözletre, amely az elmaradozó partokról és a szomszéd hajókról feléjük harsogott. A kedvek eléggé derűsek voltak; a vállas pomerániak, a tömpe orrú csehek, a lengyelek, tótok összeverődő csoportjai gondtalanul nevetgéltek, fedélköziek és első osztályú utasok egyaránt, csak olykor szepegtek egy pilanatra itt-ott, ha valaki megnagyítva feszegette a tengeri betegség kellemetlenségeit. Amint azonban a beszéd tárgya másra fordult, nyomban elvonult a borulat a homlokokról és sokan nótára is gyújtottak. Az a néhány óra, amig elértük ama helyet, hol a torkolat tengerré szélesedett és a két hatalmas viz, a folyam és a tenger egymással birkózni kezdtek, gyorsan eltelt s amint elsuhant az óczeán első üdvözlete, sós illat és hajórengés képében mindenki hátat fordított a nyilván megunott és megutált öreg Európának és a sok-sok telhetetlen szem már is nyugat felé fordult, arra, ahonnan hét-nyolcz nap múlva ki fog kelni a tenger síkjából a fáklyatartó Szabadság szobor. Csak egy kis csoport maradt veszteg a fedélközi utasok számára rendelt helyen: vagy egy tucat férfi, asszony és gyerek vegyesen, akiket, úgy látszott, hogy semmi se érdekel. Tán nem is tudtak arról, ami körülöttük történik, mert szótalanul, lehorgasztott fejjel ültek egy csomóban Baer kapitány figyelmeztetése nélkül is, hogy azok »osztrák kivándorlók«, nyomban felismertem volna bennük honfitársaimat. Olyan busán, olyan csüggedten csak a kivándorló magyarok szemei tudnak nézni! — úgy látszott, hogy semmi se érdekelte őket eme pillanatokban, de mit is nézhelődtek volna! Őket nem kísérte el a hajóig senki, tőlük nm búcsúzott el a parton senki, hacsak az ügynök nem, aki, miután szép rendbe beszámolt velük a hajózási irodába és te vette értük a harmincz ezüst pénzt, visszatért újabb transzportért a messzi hegyek lábához, a kalászos rónára, amely, úgy látszik, kenyér nélkül kezdi hagyni az ő ezeréves népét . . . Ezek az otahagyott hegylábak, a kéklő fürencetegek s a szélben zúgó tölgyesek, ezek járhattak most az én bús magyar véreim eszében, a kivándorló hajó fedélzetén. Ezek kísérhették végig őket a ködös német síkságokon, mikor szomorú arcczal bámultak ki a negyedik osztályú kupék ablakain, messze napkeletre az odahagyott fehér tanyai ház és a délibábos róna irányában. Olyikon látszott, hogy gyilkosa akar lenni a visszaemlékezésnek. Az ilyen pipára gyújtott. Hiábavaló igyekezet ! Az a pipa mihamar kialudt. Tán elfeledték szívni, tán a rácsöppenő köny oltotta el ?. .. Ki tudja azt! Csak talán a jó Isten, aki onnan a felhős égből figyeli most szánalommal az ő veszendő népét, amely, mintha átok űzné, úgy fut, menekül át a tengeren a csalfa Ígéret földjére, hol bevegye ott magát a retenetes bányák mélyébe, ahonnan csak robbanások idején jó arról hír, hogy »Kis Pál és Nagy János e hunytak az urban ...« Akaratlanul is ideirányoztam lépteimet s mire észrevettem, már ott voltam a harmadik osztálynak elkerített hátulsó fedélzetén. Meg akartam őket szólítani, de előbb számot vetettem azzal, hogy szabad-e durván megtörnöm a magabsszállás és az elmélyedés e tiszteletreméltó pillanatait. Midőn tán a lelkek kikeltek a gyarló porhüvelyekből, amelyek azt sikoltozták vala otthon, folyton és zsarnokul, hogy kenyeret, kenyeret! ... És odaszálltak a gémes kút, a kankalikos nádrengetegek felé, ahol oly szomorúan szól alkonyatkor a bölömbika és oly gyönyörűen trilláz a szántásból felröppenő pacsirta . . . Egyszerre valaki az édes otthoni nyelven megszólított: — Ugye, bízón, magyar az ur? Odanéztem. Zömök, deresedő öreg bácsi állt előttem, aki nyomban illemtudóan elmondta, hogy ő Vermes Dániel és a békési pusztákról való. — Az vagyok bátyám uram. De hát honnan Lapunk mai száma 22 oldal.