Magyarország, 1905. augusztus (12. évfolyam, 187-213. szám)

1905-08-01 / 187. szám

BUDAPEST, 1905. AUGUSZTUS 1. KEDD. Előfizetési ár­a negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő: Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Holló L­aj­o­s. XII. ÉVFOLYAM 187. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatal ■ Teréz-körut 19. ss Hirdetések nonpaxoille számítással díjszabás szerint. Ti Megjegyzések, Budapest, július 31. Az az akc­ió, amely most a szabadelvű párt szétbontása és a 67-es elemeknek egyesítése iránt folyik, könnyen félre­értésekre adhatna okot és alkalmat. Ezeket a félreértéseket könnyű kikü­szöbölni, ha tisztába jövünk azzal, hogy mely czélokat lehet elérni és mely czélokat nem lehet elérni a 67-es ala­pon álló parlamenti elemek egyesíté­sével. Hogy a szabadelvű pártnak meg kell szűnnie, fel kell oszlania, abban egyet­ért mindenki, még maga a szabadelvű párt túlnyomó része is. Hogy miért, azt fölösleges bővebben fejtegetni. Egysze­rűen azért, hogy Bécsnek a nemzeti követelésekkel szemben tanúsított ellen­állása Magyarországon semmiféle tá­masztékra ne számíthasson, vagyis, hogy reménye se legyen arra, hogy ellentálló igyekezetében itt az ország­ban bármely komoly, számbavehető po­litikai párt a segítségére fog sietni. Amíg a szabadelvű párt fönnáll, ez a remény is fönnáll; ha a szabadelvű párt széthull, ez a remény is összeom­lik. Mert, úgy hiszszük, a nemzetközi szoc­ialistákkal kötött szövetséget maga Bécs sem veszi komolyan. Ezt a czélt tehát el lehet és el is kell érni. Ebben nincs véleménykülönb­ség és nincs ellentmondás azok között, akik a nemzeti ügy győzelmét szívükön viselik. Akik ennek a czélnak a meg­hiúsulására dolgoznak, akarva vagy akaratlanul gátolják, vagy legalább is késleltetik a nemzet törekvéseinek dia­dalát. Könnyű belátni, hogy nagy kü­lönbség az, ha valamely nemzeti köve­telés mellett az egész nemzet vagy az egész parlament, vagy csak annak, ha­bár többsége, de mégis csak egy része foglal állást, a másik, habár kisebbségi rész pedig olyanképpen viselkedik, mintha a nemzeti törekvés megbukta­tására bármely pillanatban fölhasznál­ható lenne. Ezzel tehát tisztában lehetünk. De éppen ennyire tisztában kell lennünk az érem másik oldalával is: mi az, vagy mik azok, amiket nem lehet el­érni a 67-es pártok vagy elemek egye­sítésével ? Először is nem lehet elérni a koalíczió szétbontását. Erre a választások óta le­folyt fél esztendő eléggé megtaníthatott mindenkit. Nem először utalunk arra, hogy a koalíczió együttmaradása a nemzeti akaratnak egyenes következménye. Aki megbontja a koalícziót, nem a koalícziót teszi tönkre, hanem önmagát. A sebet, mely ekként a koalíczión tá­mad, a nemzet életereje hamar befor­rasztja, de a sebet ejtő számára nincs a nemzet előtt bocsánat. Mert aki ilyen­kor a nemzeti ügyet koc­káztató vállal­kozásba indul, méltán vonja magára a nemzet ítéletét és haragját. Ettől tehát nincs mit tartanunk. Nem lehet elérni továbbá a nemzeti követelések lefokozását, vagyis azt, hogy a volt szabadelvű párt tagjaival meg­szaporodott koalíc­ió a nemzeti követe­lések kielégítésének kisebb mértékével elégedjék meg és vállalkozzék a kor­mányzás vitelére. És itt, minden félre­értés elkerülése végett, egyet kell kü­lönösen hangoztatnunk. És ez az, hogy ami az egész válságnak a ten­gelye : a magyar nyelvnek a hadsereg szolgálatában és vezényletében való ér­vényesülése nélkül a válságot meg­oldani nem lehet. Ne ringassa magát se Bécs, se senki más abban az illúzióban, hogy ha a szabadelvű párt felbomlik és tömegesen bevonul a koalíc­ióba, akkor ezt az ütköző­pontot mindjárt ki lehet kapcsolni a válságból. Aki figyelemmel kísérte ennek a válságnak a folyamatát, de különösen a választások óta le­folyt félév fejleményeit, tisztában lehet azzal, hogy ennek a kérdésnek, mely oly mélyen belevág a nemzet becsületébe, de életérdekeibe is, a kikapcsolása nem megoldást, hanem újabb beláthatatlan zavarokat idézne elő. De furcsa is volna, hogy amikor a koalíc­ió egy nagy és eddig vele szembenálló párt csatlakozásával megerősödik, ugyan­akkor gyengülést, hanyatlást, kitűzött czéljaiban visszaesést tanúsítson. Hiszen a szabadelvű pártnak a csatlakozása a koalíczióhoz semmi más, mint a foly­tatása annak a proc­esszusnak, mely szemeink előtt ment és megy végbe, hogy t. i. a nemzeti eszmének méltó érvényesülése minden állami intézmény­ben, tehát a hadseregben is, fokozatosan meghódította Magyarország közvélemé­nyének minden rétegét, minden pártját, minden alkotó elemét. Már most, amikor ez a hódító folyamat elérkezik az utolsó állomáshoz, és meghódítja és felol­vasztja az utolsó, legkeményebb, leg­ridegebb jégréteget, azt, amelylyel a szabadelvű párt szíve volt felvértezve, nem volna-e fejtetőre állítása minden józan logikának, hogy éppen akkor mondjon le legnagyobb, legnemesebb czéljáról? Arról a czélról, mely legmé­lyebben hatott be a nemzet szivébe, mely leglángolóbban gyújtotta föl an­nak lelkesedését, és amelyről való lemondás a legfájdalmasabb volna és a legnagyobb erkölcsi pusztításokat okozná ? Végül nem lehet elérni a 67-esek egyesítésével azt, hogy egyes pártok vagy párttöredékek a többi pártok rovására a hatalom kizárólagos élvezetében jussannak és ezzel a régi párturalmi rendszert más formában vagy más nevekkel újra feltámaszszák. Nem akarunk imputálni­­ senkinek ilyen szándékot, de konstatál­juk, hogy az ország torkig jóllakott a párturalmi rendszerrel. És a most végbe­menő nagy átalakulásnak egyik legfon­tosabb és legnemesebb jellemvonása éppen az, hogy az egyoldalú és nyo­masztó párturalom helyébe a nemzet egye­temes akaratát juttatja érvényre. Ebből következik, hogy azoknak a nagy czéloknak, melyek a koalíc­ió munka­­programmjában ki vannak tűzve, a meg­valósításában joga van részt venni minden pártnak és minden irányzatnak, amely abban őszintén részt venni akart. En­nek az elvnek érvényesülése első­sor­ban éppen a kisebb pártoknak áll ér­dekében, hiszen az országgyűlés leg­nagyobb pártja, a függetlenségi párt, mindig bír elég erővel önmagában is arra, hogy minden ellene irányuló efféle törekvést csírájában eltaposson. De úgy ez a párt, valamint a koalíc­ió többi párt­jai, arra vállalkoznak, hogy a választá­soknál megnyilatkozott egyetemes nem­zeti akaratot érvényre juttassák. Ezt a missziót együtt kapták a nemzettől, együtt is kell végrehajtatok. Így áll tehát a dolog, hogy annak, hogy a szabadelvű párt tagjai csatla­koznak a koalíc­ióhoz, semmi más je­lentősége nincs és nem is lehet, mint az, hogy a nemzeti akarat érvényesülésé­nek útjából az utolsó belső akadály el­hárul. Aki másutt, másban keresné ennek jelentőségét, nagyon megcsalatkoznék. Lapok mai szana 24 oldal A politikai színtérről. Budapest, július 31. Ismertem valamennyit. Első belügyminisz­ter volt Wenckheim Béla báró 1867. február 2-ikától 1869. október 21-ig. Gavallér ember volt a szó legnemesebb értelmében, magyar tetőtől talpig, Deáknak hive, Andrássynak barátja s a királynak kedves embere. Bajner Pál következett utána 1869. októ­ber 21-étől 1871. február 10-ig. A negyvenes években a hontmegyei ellenzék egyik vezére, az öreg Ivánkának pajtása, fiatalkorában férfiszépségéről a dámáknál híres, kiért egy előkelő csillagkeresztes hölgy így ábrándo­zott : „Rainer oder keiner“. Ezért maradt agglegény miniszter és elsorvadt. Helyét örökölte Tóth Vilmos, a nyitrai troubadúr. Vörös hajáról és szép hangjáról nevezetes. 1871. február 10-étől 1873. már­­czius 5-ig vezette a belügyminisztériumot, ő volt a legelső reakczionárius. Ő tette az első kí­sérletet a vármegyék jogainak elkobzására és a választási törvények kijátszására. Miatta tört ki az első obstrukczió Lónyai Menyhért alatt s a nyitrai exczellencziás fölfelé bukott, Bécsben főszámszéki elnök lett. Szápáry Gyula gróf követte 1878. márczius

Next