Magyarország, 1905. augusztus (12. évfolyam, 187-213. szám)
1905-08-01 / 187. szám
BUDAPEST, 1905. AUGUSZTUS 1. KEDD. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő: Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Holló Lajos. XII. ÉVFOLYAM 187. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatal ■ Teréz-körut 19. ss Hirdetések nonpaxoille számítással díjszabás szerint. Ti Megjegyzések, Budapest, július 31. Az az akció, amely most a szabadelvű párt szétbontása és a 67-es elemeknek egyesítése iránt folyik, könnyen félreértésekre adhatna okot és alkalmat. Ezeket a félreértéseket könnyű kiküszöbölni, ha tisztába jövünk azzal, hogy mely czélokat lehet elérni és mely czélokat nem lehet elérni a 67-es alapon álló parlamenti elemek egyesítésével. Hogy a szabadelvű pártnak meg kell szűnnie, fel kell oszlania, abban egyetért mindenki, még maga a szabadelvű párt túlnyomó része is. Hogy miért, azt fölösleges bővebben fejtegetni. Egyszerűen azért, hogy Bécsnek a nemzeti követelésekkel szemben tanúsított ellenállása Magyarországon semmiféle támasztékra ne számíthasson, vagyis, hogy reménye se legyen arra, hogy ellentálló igyekezetében itt az országban bármely komoly, számbavehető politikai párt a segítségére fog sietni. Amíg a szabadelvű párt fönnáll, ez a remény is fönnáll; ha a szabadelvű párt széthull, ez a remény is összeomlik. Mert, úgy hiszszük, a nemzetközi szocialistákkal kötött szövetséget maga Bécs sem veszi komolyan. Ezt a czélt tehát el lehet és el is kell érni. Ebben nincs véleménykülönbség és nincs ellentmondás azok között, akik a nemzeti ügy győzelmét szívükön viselik. Akik ennek a czélnak a meghiúsulására dolgoznak, akarva vagy akaratlanul gátolják, vagy legalább is késleltetik a nemzet törekvéseinek diadalát. Könnyű belátni, hogy nagy különbség az, ha valamely nemzeti követelés mellett az egész nemzet vagy az egész parlament, vagy csak annak, habár többsége, de mégis csak egy része foglal állást, a másik, habár kisebbségi rész pedig olyanképpen viselkedik, mintha a nemzeti törekvés megbuktatására bármely pillanatban fölhasználható lenne. Ezzel tehát tisztában lehetünk. De éppen ennyire tisztában kell lennünk az érem másik oldalával is: mi az, vagy mik azok, amiket nem lehet elérni a 67-es pártok vagy elemek egyesítésével ? Először is nem lehet elérni a koalíczió szétbontását. Erre a választások óta lefolyt fél esztendő eléggé megtaníthatott mindenkit. Nem először utalunk arra, hogy a koalíczió együttmaradása a nemzeti akaratnak egyenes következménye. Aki megbontja a koalícziót, nem a koalícziót teszi tönkre, hanem önmagát. A sebet, mely ekként a koalíczión támad, a nemzet életereje hamar beforrasztja, de a sebet ejtő számára nincs a nemzet előtt bocsánat. Mert aki ilyenkor a nemzeti ügyet kockáztató vállalkozásba indul, méltán vonja magára a nemzet ítéletét és haragját. Ettől tehát nincs mit tartanunk. Nem lehet elérni továbbá a nemzeti követelések lefokozását, vagyis azt, hogy a volt szabadelvű párt tagjaival megszaporodott koalíció a nemzeti követelések kielégítésének kisebb mértékével elégedjék meg és vállalkozzék a kormányzás vitelére. És itt, minden félreértés elkerülése végett, egyet kell különösen hangoztatnunk. És ez az, hogy ami az egész válságnak a tengelye : a magyar nyelvnek a hadsereg szolgálatában és vezényletében való érvényesülése nélkül a válságot megoldani nem lehet. Ne ringassa magát se Bécs, se senki más abban az illúzióban, hogy ha a szabadelvű párt felbomlik és tömegesen bevonul a koalícióba, akkor ezt az ütközőpontot mindjárt ki lehet kapcsolni a válságból. Aki figyelemmel kísérte ennek a válságnak a folyamatát, de különösen a választások óta lefolyt félév fejleményeit, tisztában lehet azzal, hogy ennek a kérdésnek, mely oly mélyen belevág a nemzet becsületébe, de életérdekeibe is, a kikapcsolása nem megoldást, hanem újabb beláthatatlan zavarokat idézne elő. De furcsa is volna, hogy amikor a koalíció egy nagy és eddig vele szembenálló párt csatlakozásával megerősödik, ugyanakkor gyengülést, hanyatlást, kitűzött czéljaiban visszaesést tanúsítson. Hiszen a szabadelvű pártnak a csatlakozása a koalíczióhoz semmi más, mint a folytatása annak a processzusnak, mely szemeink előtt ment és megy végbe, hogy t. i. a nemzeti eszmének méltó érvényesülése minden állami intézményben, tehát a hadseregben is, fokozatosan meghódította Magyarország közvéleményének minden rétegét, minden pártját, minden alkotó elemét. Már most, amikor ez a hódító folyamat elérkezik az utolsó állomáshoz, és meghódítja és felolvasztja az utolsó, legkeményebb, legridegebb jégréteget, azt, amelylyel a szabadelvű párt szíve volt felvértezve, nem volna-e fejtetőre állítása minden józan logikának, hogy éppen akkor mondjon le legnagyobb, legnemesebb czéljáról? Arról a czélról, mely legmélyebben hatott be a nemzet szivébe, mely leglángolóbban gyújtotta föl annak lelkesedését, és amelyről való lemondás a legfájdalmasabb volna és a legnagyobb erkölcsi pusztításokat okozná ? Végül nem lehet elérni a 67-esek egyesítésével azt, hogy egyes pártok vagy párttöredékek a többi pártok rovására a hatalom kizárólagos élvezetében jussannak és ezzel a régi párturalmi rendszert más formában vagy más nevekkel újra feltámaszszák. Nem akarunk imputálni senkinek ilyen szándékot, de konstatáljuk, hogy az ország torkig jóllakott a párturalmi rendszerrel. És a most végbemenő nagy átalakulásnak egyik legfontosabb és legnemesebb jellemvonása éppen az, hogy az egyoldalú és nyomasztó párturalom helyébe a nemzet egyetemes akaratát juttatja érvényre. Ebből következik, hogy azoknak a nagy czéloknak, melyek a koalíció munkaprogrammjában ki vannak tűzve, a megvalósításában joga van részt venni minden pártnak és minden irányzatnak, amely abban őszintén részt venni akart. Ennek az elvnek érvényesülése elsősorban éppen a kisebb pártoknak áll érdekében, hiszen az országgyűlés legnagyobb pártja, a függetlenségi párt, mindig bír elég erővel önmagában is arra, hogy minden ellene irányuló efféle törekvést csírájában eltaposson. De úgy ez a párt, valamint a koalíció többi pártjai, arra vállalkoznak, hogy a választásoknál megnyilatkozott egyetemes nemzeti akaratot érvényre juttassák. Ezt a missziót együtt kapták a nemzettől, együtt is kell végrehajtatok. Így áll tehát a dolog, hogy annak, hogy a szabadelvű párt tagjai csatlakoznak a koalícióhoz, semmi más jelentősége nincs és nem is lehet, mint az, hogy a nemzeti akarat érvényesülésének útjából az utolsó belső akadály elhárul. Aki másutt, másban keresné ennek jelentőségét, nagyon megcsalatkoznék. Lapok mai szana 24 oldal A politikai színtérről. Budapest, július 31. Ismertem valamennyit. Első belügyminiszter volt Wenckheim Béla báró 1867. február 2-ikától 1869. október 21-ig. Gavallér ember volt a szó legnemesebb értelmében, magyar tetőtől talpig, Deáknak hive, Andrássynak barátja s a királynak kedves embere. Bajner Pál következett utána 1869. október 21-étől 1871. február 10-ig. A negyvenes években a hontmegyei ellenzék egyik vezére, az öreg Ivánkának pajtása, fiatalkorában férfiszépségéről a dámáknál híres, kiért egy előkelő csillagkeresztes hölgy így ábrándozott : „Rainer oder keiner“. Ezért maradt agglegény miniszter és elsorvadt. Helyét örökölte Tóth Vilmos, a nyitrai troubadúr. Vörös hajáról és szép hangjáról nevezetes. 1871. február 10-étől 1873. márczius 5-ig vezette a belügyminisztériumot, ő volt a legelső reakczionárius. Ő tette az első kísérletet a vármegyék jogainak elkobzására és a választási törvények kijátszására. Miatta tört ki az első obstrukczió Lónyai Menyhért alatt s a nyitrai exczellencziás fölfelé bukott, Bécsben főszámszéki elnök lett. Szápáry Gyula gróf követte 1878. márczius