Magyarország, 1906. november (13. évfolyam, 265-290. szám)

1906-11-01 / 265. szám

3 litás a magyar szívekben, mert a hála érzése közelebb hozhat bennünket, mint az erőszak kényszere. Vagy talán a királyi tekintély szenvedett valamely csorbát a nagyhatalmak szemében ? ! Ellenkezőleg! Minden szabadságszerető, művelt nép megbecsülni tudja azt az érzelmi áldozatot, melyet az alkotmá­nyos uralkodó családi hagyományaival szemben a nemzeti becsület kedvéért hozott. A hatalmaskodó önkény helyett a nagylelkűség nimbusza ragyogja most körül az uralkodó jogarát! De van a nemzet ünnepségének egy második örvendetes eredménye is. Az érzelmei, megható szolidaritása, amelyben milliók szíve összedobbant. A hőstiszte­let eszményi kultuszában egy-két ala­csony lelkű ünneprontó kivételével együtt érzett, együtt lelkesült az egész ország. Ezek sem mertek nyíltan, nap­fényben jelentkezni, csak sötétben kul­logtak, mint a győztes tábor után a csatatér hiénái. De annál magasztosab­­ban nyilatkozott meg az erőteljes nemzeti összetartozóság érzete a hazafias tömeg­ben. Az ilyen egység a nagy törté­nelmi korszakoknak jellemző vonása. Mert csak az egységben van erő. A kö­zös czélokban való együttműködés és teljes összhang a nemzeti emelkedés lépcsője. A sikeres munkának egyetlen biztosítéka. Az elszigeteltség és a meg­­hasonlás ellenben részekre­­ tördeli és meggyengíti még az erőt is. Minő lélekemelő látvány volt, midőn idegenajku polgártársaink is eljöttek hódolni szabadsághőseink diadalútja elé! Egyházi öltönyben vezették papjaik a hí­veket a kisebb állomásokhoz, ahol a vonat meg se állt, csak keresztülrobogott. Nemcsak a tiszta ruhákon, az arczokon is meglátszott az ünnep. Zászlók alatt vonultak ki és akinek volt, az fel is tűzte a kokárdáját. Iskolásfiúk álltak födetlen fővel sorfalat a földiszített pá­lyaudvaron. Néhol letérdepeltek. Egyik kezükben a levett kalap, a másikban nemzetiszinü zászlócskák. Maguk vágták ki czifra papirosból. Ezért becsesebb az minden selyemnél és patyolatnál! Szemeinkbe könyek szöktek. Ez volt a Rákóczi-ünnep fénypontja, midőn a szabadság és a béke a haza földjén megcsókolták egymást. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi kér­dés állami életünknek nyílt sebe, melyet­­végre gyökerében kell orvosolnunk. Azok között a panaszok között me­lyek alkalmasak voltak a titkos és szervezett izgatások folytán a nemzetiségi mozgalmak felszítására, vannak jogos és jogtalan panaszok. Jogos minden olyan­ panasz, amely egyes polgároknak bárminő jogsérelmét foglalja magában. Ilyenek a közigazgatási vissza­élések, a közszabadság lábbal tiprása, amelyet, sajnos, egyes lelkiismeretlen tisztviselők gyakran az állam külső te­kintélyével fedeztek. Az ilyen visszaélések előtt évtizede­kig szemet hunyt a hatalom, mert a korrupt liberális rendszer a kortes tiszt­viselőt a kizsarolt néppel szemben is megvédelmezte. Erélyes, de tisztakezű és a nép nyelvét és szokásait is értő igazságos hivatalnoki karral sok jogos panaszt orvosolhatnánk. Ha ezek a nép­pel bánni tudnak, sok lelkiismeretlen izgatásnak fészkét tiporhatják el. Csak az a panasz jogtalan, amely abból az alapgondolatból indul ke, hogy a ma­gyar állam közjogi egységében a nemzeti­ségek különállást képviselnek. Ez a felfo­gás, ha jóhiszemű, akkor tévedés,­­ ha rosszhiszemű : hazaárulás! Közjogi egységünk a mi ezredéves történelmi örökségünk, mert a négy folyam között fekvő földterület mindig egységes államszervezet volt: magyar állam! Még mikor három részre tépték szét Szent István birodalmát, akkor is egységes magyar törvényhozás és jogszol­gáltatás uralkodott itt. Jól úgy beszéltek, hogy azokat senki ember fia nem tudja nemcsak forgatni, de még megemelni sem. Budavárának bevételénél is ott volt Guthi István és vele harczolt baj­társai beszélték, hogy buzogányával egy csa­pásra négy törököt küldött a paradicsomba. Ő maga sohasem említette hős tetteit, nem kérkedett erős karjával. Áldott jó ember volt, egy nagy hibájáról azonban sehogy sem tu­dott leszokni, a káromkodásról. Ez volt a reggeli imádsága, ez az esti fohászkodása. Hiába volt kérés, könyörgés, figyelmeztetés és a jámborok részéről gyehennával való fe­­nyegetődzés, Guthi István uram nem hagyta abba gonosz szokását. Ez a gonosz szokás azokban az erkölcsös időkben nagy de­fektus volt az emberek szemében és ép­pen azért bár nagyrabecsülték vitézi vol­tát, a szegényeket gyámolító jobbját, még­sem keresték társaságát, sőt „miután a sok admonitio daczára sem akarta vala magát emendálni, Veresegyházi Tamás, Deb­reczen város egyik akkori prédikátora dominica Ss. Trinitatis az templomi praedi­­kállás alatt a palam et publice megfeddette Guthi István vitéz urat káromkodó beszéde miatt és az jámbor keresztyénietek megbot­­ránkoztatása okábul“ . . . Égi szerencse volt, hogy kurucz Guthi István nem compareált az isteni szolgálatra, labanczüzésben lévén akkor nap Szoboszló tájékán. Mert ha ott van a templomban, bizonyára éktelen káromkodással felelt volna a tiszteletes uram admonitióira. Amint hazaérkezett és barátai elmondták neki, hogy Veresegyházi Tamás tiszteletes uram kiprédikálta, rettentő haragra gyűlt ő figyelme.. Alig tudta Dohai István uram le-Mig minden más nemzet erőszakkal nyomta el és olvasztotta be az idegen elemet, addig mi harczoltunk érettük, oltalmaztuk őket s részt adtunk nekik az államéletben. Történetük azonban a nemzetiségeknek csak annyi volt, amennyivel részt vettek a mienkben. De valamint őseink bölcsesége nem­csak hazát adott a betelepedett német, szerb és román törzseknek, hanem egy­úttal alkalmat is nyújtott nekik, hogy fajukat fentarthassák, vallásukat, kultú­rájukat fejleszthessék; úgy kell mind­ehhez előzékenyen segédkezet nyújta­nunk nekünk is. Hadd szolgálják velünk együtt a közös államc­ést és hadd ver­senyezzenek velünk a hazaszeretet hű­ségében! Szabadságunk legyen az ő szabadságuk. Hazánk az ő hazájuk! Ellenségünk az ő ellenségük! Meg kell értenünk egymást, hogy a közös veszedelem nyomása alatt el ne pusztuljunk! Szakítani kell azzal az éles hang­gal és beteges érzékenykedéssel is, melylyel az országgyűlés hevesebb temperamentumai minden nemzetiségi felszólalást fűszereznek. Ne vég­jük egy kalap alá a jogos panaszt a rosszhiszemű izgatással Toroljuk meg a szabadság minden sérelmét, de ne tegyük füg­gővé azt nemzetiségi szempontoktól, mert közös sérelmünk az. Szelídülnünk kell modorban, hogy összecsiszolódhassunk. Mert ha mi év­százados közjogi küzdelmeinket és állami önállóságunk nagy harcsát sikeresen akar­juk befejezni, nem állhatunk harc­ban egyszerre az egész világgal. A kamarillá­­val, az osztrák túlkövetelésekkel, saját nemzetiségeinkkel és az összevásárolt hazaárulókkal. Mérsékeljük tehát szenvedélyeinket tü­relmes fölénynyel és józan, okos poli­tikával. A koporsó mellett még a harag is lecsendesedik a szívekben. A jóleső részvét pedig sok ellenséget békített csendesíteni valamennyire. Pedig ez az ember volt az egyedüli, aki előtt megjuhászodott a kurucr. Most is eltette tehát Guthi uram a haragját másnapra. Mikor aztán hajnalodott, átment Dohaihoz, reábizta csak úgy szóval házát, vagyonát, aztán lóra kapva elvágtatott a városból, annyit mondva csak Dohainak, hogy visszamegy a fejedelem táborába, mert neki nem való élet ez itt a jámbor, békesség­szerető emberek között. Jó vitézt, erőskarú vakmerő embert szíve­sen láttak a fejedelem táborában. Guthi Ist­ván meg nem is volt már ismeretlen a ku­rucz vitézek közt. És miután Guthi István neve csakhamar félelmetes lett a labanczok előtt, Rákóczi Ferencz is kiváncsi volt szem­­tül-szembe látni azt az embert, akiről had­nagyai csodadolgokat beszéltek. Mikor Guthi Istvánt maga elé rendelte a fejedelem, a kurucz felöltötte a farkasbőr dolmányt, mely ugyancsak ragyogott a sok ezüstgombtól és ezüstláncztól. A fejedelemnek nemcsak a Guthi uram „külső perszonája“ tetszett meg, hanem „ékes ruházativá is“. Nem is állhatta meg, hogy meg ne kér­dezze, hol szerezte volna ezt az értékes vi­tézi ruhát, melynek nem volt párja a kurucz táborban. — Debreczen városa csináltatta nékem ezt a vitézi ruhát, Nagyságos Fejedelem, — felelt bátran Guthi István. — Bizonyára vitézségedet akarta a nemes Város jutalmazni — szólt mosolyogva a fe­jedelem, — mert bizony vagyon azon ezüst bőven. — Nem igen azért adta azt, Nagyságos Fejedelem. Hálóczi jelszava: A hazáért és szabadságért! Ez vala jelszavad. Elnémultál örökre, ámde A szózat egyre hat. Kürtszó az, mely régen elröppent A táj szellőivel, De a völgyben visszhangja tart még, És nem is nyugszik el. Dalma­y Győző: Kurucz Outlii István. — A Magyarország eredeti tározója. — Irta : Kon­cz Ákos. „Guild István nevű kurucznak, ki nem régen jött Törökországból, ki iszonyú, hal­latlan, irtóztató káromkodó ember, egy uj farkasbőrt ezüst gombostul, lánczostul csinál­tattunk és ajándékoztunk.“ * Ezt a néhány sorból álló feljegyzést talá­lom Debreczen város 1703-ik évi jegyzőköny­vében die sexta Augusti. Nem lesz érdektelen megtudni, hogy ki volt ez a Guthi István, akinek Debreczen város ezüstgombos ruhát csináltatott. Guthi István az elsők között volt, akik II. Rákóczi Ferencz zászlóbontására is haza és szabadság védelmére siettek. Edzett, harcz­­hoz szokott ember volt Guthi István. Hatal­mas szál férfiú, aki alatt még a legnemesebb paripa is meghajlott. Kardjáról, buzogánya­ MAGYARORSZAT Budapest, 1906. csütörtök, november

Next