Magyarország, 1907. január (14. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

- ban a Strassnoff-esettel nevetségesen blamálta magát, egész Horvátország nagy örömére, prognánt rendezett a szerbek ellen, mire 1902-ban komoly zavargások törtek ki Hor­vátországban Kimen rendőri és korrup­­cziós politikája miatt, amelyet a ma­gyar nemzet érdekeivel azonosítottak, mi­után Khuen és Tomasics ezt így szug­­gerálták folyton. Mikor azután Bécsben látták, hogy a horvátok magyargyűlölete a legnagyobb fokot érte el s így komoly kom­­plikácziók esetén biztosan számíthatott Ausz­tria Horvátország támogatására, akkor kiment Budapestre küldték, hogy Magyarországot hasonló eszközökkel elgyengítse s az abszo­lutizmus karjaiba szolgáltassa, mint azt Hor­vátországban tette. De emitt gazda nélkül csináltak számítást, mert sem a magyarok, sem a horvátok nem ültek fel nekik. Magyarországon hamarosan túladtak Khuen grófon és mikor a horvátok látták, hogy a magyar nemzetnek, a magyar nemzeti lé­leknek igazi képviselői, a függetlenségi pár­tiak megvetéssel és undorral utasították el maguktól azt a gyanúsítást, hogy a ma­gyarok érdeke, hogy Horvátországban rendőri, korrupcziós és protekcziós rendszert honosítottak meg; akkor lehullott a hályog sze­mükről s megtudták, hogy Khuen semmi esetre sem a magyar nemzet és politika esz­köze volt, hanem a bécsi kamarilláé. Ennek a megismerése, valamint a tapasztalat 1848- ban elég volt, hogy a horvátokat visszatartsa annak a végzetes hibának elkövetésétől, ame­lyet 1818-ban tett s így jött létre 1905-ben a magyarok és horvátok fegyverbarátsága, amely az­­1905 okt. 8-án a h­orv­át nemzet igazi képviselői által elfogadott fiumei rezo­­luczióban nyert kifejezést. A fiumei rezoluczió elfogadásának egy másik, mélyebb oka az is, hogy a horvát intelligenczia ma már a kultúra azon tokán van, amikor a szabadságot és alkotmányt tartja a legfőbb jónak s igy érzésében és gondolkozásában mindig azokkal rokonszen­vez, akik a szabadságért küzdenek s igy a magyar szabadságharczot csak a legnagyobb rokonszenvvel üdvözölhette. Bécs tervei így hajótörést szenvedtek, mert számításukból kihagyták úgy a magyar,mint a horvát nemzet előrehaladott kultúráját, amely lehetővé tette a magyaroknak, hogy a Khuen-féle uralmat Horvátországban ne helyeseljék, a horvátokat pedig megakadá­lyozta abban, hogy a magyaroknak szabad­ságukért és függetlenségükért folytatott szük­séges és hazafias harczuk elé, amelynek De nem írhatok le minden egyes kiállított műtárgyat, mert most nem is kritikai mélta­tás volt a czélom­.* Nemcsak azért ismertettem meg a testté vált igét a magyar közönséggel, hogy egy párisi nagy művészeseményről beszámoljak, hanem, hogy felhívjam az egész magyar sajtó érdeklődését, mert hiszen a művészet minden országé. Nincsen olyan nehéz ügy, amelyet néhány jószivű íróember rövid idő alatt diadalra ne juttathatna. Ha pedig a „gyengébb nem“ (aki mellett semmi sem a mi erőnk) segíteni fog a vi­lágraszóló nemes eszmét teljes diadalra jut­tatni, akkor a mi honfitársaink, — a magyar anyák fiai — nem lesznek többé oly elha­gyatottak Párisban, ahova pedig el kell za­rándokolnia minden zseninek, mert Páris is­kolája és főképp elismerése nélkül mindig hiányos marad a tudásuk­ s csak lokális az értékük. A „Maison des Arts“ illusztris alapítói pe­dig tisztelettel kérik s remélik Apponyi Al­bert gróf, az első magyar szépművészeti mi­niszter támogatását és Andrássy Gyula gróf európai hirű, műértő magyar mágnásunk szi­ves érdeklődését. Nemzetünk művészetét és művészeit tárt karokkal várják Párisban, mert most már lesz hely itt az idegenben is, ahol méltóan bemutathatják a mi fajunk nagy művészi erejét anélkül, hogy fontoskodó diplomácziai ügyvivőket és művészetben utazó, de ahhoz nem értő dekorált urakat kellene (drága pén­zen) mozgósítani. „Honos alit Artes.“ előbb vagy utóbb teljes győzelemmel kell végződnie, akadályokat gördítsenek, sőt ellen­kezőleg lelkesedéssel kisérték ezt a harczot s a lehetőség szerint támogatták is. így érvényesült Kossuth szava : „A sza­badság összeköt, a reakezió elválaszt ben­nünket, és meg vagyok győződve, hogy azok a reakezionárius idők örökre eltűntek, amikor valamelyik hatalomnak sikerülne nemzetünk­kel visszaélni nemzeti szabadságtörekvések elnyomására. A történelmi tapasztalat és az előrehala­dott kultúra közelebb hoztak bennünket egy­máshoz. Zrínyi, Rákóczi, Frangepán po­litikája feltámadását ünnepük úgy a magya­roknál, mint a h­orvátoknál és annak a nagy megismerésnek a magasztos fénye, hogy az őszinte testvériség és csorbiz­­tatlttn alkotmányos szabadság a legjobb biz­tosítéka a magyar korona országai boldogu­lásának és haladásának, hamarosan el fogja oszlatni a zsarnoki és soviniszta vágyak utolsó árnyékát. Bárcsak áthatná egész lényünket és minden érzésünket a „Szabadság, Egyen­lőség és Testvériség!“ MAGYAROSI 3­ZAC? Budapest, 1907 kedd, Január 1. A harcziaskedvü bolgárok. — A bolgár-szerb háború felé? — — Saját levelezőnktől. — Bclgrád, deczember 30. Czankov Drágán, öreg bolgár politikus ked­­­vencz mondása volt: — Bulgáriából az út Maczedóniába Szer­bián keresztül vezeti Ezzel akarta talán az öreg oroszbarát utánozni a hajdani orosz mondást, hogy „az oroszok útja Konstantinápoly felé Bécsen ke­resztül vezet!“ Jó tíz éve, hogy Bulgáriában Czankov fenti jeligéjét nem hangoztatták, az majdnem feledésbe ment, de most újból feltámad. Fel­elevenítik a harcziaskedvű­ bolgár újságok, még­pedig a kormányhoz és a bolgár udvar­hoz közelálló hírlapok. A bolgárok ugyanis nagyon dühösek a szerbekre és a görögökre, mert a bolgár ügy Chaezedóniában — saját beismerésük szerint — rosszul áll. A bolgár balsikerekért a szerb és görög felkelő­ csapatokat teszik felelőssé Szófiában. Pedig ez nem felel meg a való­ságnak. A bolgárok balsikereinek Maczedo­­niában­ egészen mások az okai. Az ottani lakosság, tönkretétetvén a Szófiából szerve­zett 1903. évi nagy m­ac­edón felkelés által és az állandó anarchiát megunván, elfordult a bolgároktól és inkább a szerbekhez, görö­gökhöz és a románokhoz vonzódik. A bol­gárok ezért aztán rátörtek a szerb és görög falvakra, felgyújtották azokat és gyilkolták a békés lakosságot, azt akarván ezzel elérni, hogy a nem bolgár falvak is a bolgár­ párt­hoz szegődjenek. Ez természetesen nem si­került, de a végeredmény az volt, hogy az 1903. év után a szerbek és görö­gök is felkelő­ csapatokat szerveztek ma­­c­edón­ elemekből; ezeknek azonban nem volt támadó, hanem csakis önvédelmi jelle­gük. Ezek a szerb és görög bandák csakis a saját nemzetiségű falvaikat védelmezték a bolgár bandák támadásai és kegyetlenkedései ellen és így megóvták nem­zetbelieiket, hogy ne pártoljanak át a bolgárokhoz. Ezen tények nagyon is felbőszítették a bolgárokat, akik most sajtóháborút indítottak Szerbia és Görögország ellen. De ez sem elégíti ki őket. Harczias kedvükben valóságos fegyveres háborúval fenyegetik meg Szerbiát; Görögországot azért nem, mert vele a föld­rajzi helyzet miatt nem is viselhetnek hábo­rút, így tehát Szerbia a bolgár harczias düh egyedüli czélpontja. A szerbellenes bolgár sajtóhangulat, amely egészen váratlanul jött, elhidegítette a szerb­bolgár barátságot, mely 1897. év óta sike­resen fejlődött és a pesszimista hangulatú politikusok már attól is félnek, hogy Bulgá­ria és Szerbia között összekocc­anásra kerül a dolog. Nem hiszem, hogy ennyire fejlődnék a dolog, de hogy a szerb-bolgár viszonyok nagyon is elhidegültek és pedig a bol­gárok indokolatlan magatartása folytán ,, az világos és bizonyos. A szerb politikusok és a szerb sajtó di­cséretreméltó, higgadt, tartózkodó magatar­tásával arra törekszik, hogy a szófiai szen­vedélyek kitörését meggátolja, de a bolgárok nagyon is harczias kedvűek. A szerb-bolgár viszonyt szóba is hozták a szkupstina teg­napi ülésében, de a tárgyalás higgadt volt. Már egy előbbi tudósításomban említettem, hogy Bécs erősen dolgozik Szófiában, hogy a szerb-bolgár barátságot szétverjék. Ezt egész Szerbiában szentül hiszik. Íme egy szerb politikus véleménye az osztrák akna­munkáról : — úgy látszik, Aehrenthal báró — ígéreté­hez képest — megváltoztatja a politikát a balkáni államok irányában. Ausztria most kevésbbé fenyeget, kevesebbet sérteget, de azért titkosabban, ügyesebben dolgozik. Aehrenthal veszedelmesebb Golub­ovszkinál ránk balkániakra. Ausztriának nem volt elég, hogy a szerb­bolgár vámunió it tönkretette, most Aehrenthal azon iparkodik, hogy barátság helyett ellen­ségeskedést idézzen elő a bolgárok és szerbek között. Ez sikerült is neki, mert a bolgárok rámentek a lépre. Dicsérte őket az expozé­ban, simogatta őket, nagy ígéreteket tett nekik Mac­edonia tekintetében a szerbek ro­vására és végre lemondott a bírósági kapi­­tulácziókról Bulgáriában. A bolgárok ezen kis konc­essziót nagy eredménynek tekintet­ték és most készek az egész világgal harc­ba menni, de különösen a szerbekkel, amire haj­togatják is őket Bécsből. A bolgár sajtó szent háborút hirdet Szerbia és a szerbség ellen, ez pedig tisztán bécsi eredmény. A mostani bolgár külügyminiszter, Sztancsov személyes barátja Aehrenthalnak, együtt szol­gáltak Szent-Pétervárott. Az új szerbellenes kurzus Bulgáriában attól a naptól kezdődik, amikor Sztancsov miniszter lett. Mi most már vdthálborúban vagyunk Bulgáriával. A bolgá­rok nem siettetik a kereskedelmi szerződés megkötését és most az autonóm tarifa érvé­nyes közöttünk. Ez rossz jel. Bulgária most azt a szerepet tölti be, amelyet Szerbia az 1885. évben. Akkor Szerbia, Ausztria kedvéért és un­szolására, hadat üzent Bulgáriának. Most Bul­gária készül hadat üzenni Szerbiának, az osz­trák barátság kedvéért. Szerbia megbánta tettét 1885. évben, Bulgária is meg fogja bánni nemsokára. (­▼—v.) akczió a hágai békekonferenczia érdekeiben. Budapest, deczember 31. William T. Stead, a „The Review of Review“ szerkesztője, a híres békeapostol, aki a világbéke érdekében kifejtett fáradozásaiért egy ízben már a Nobel-féle békedíjat is megkapta, Londonból a következő levelet intézte hozzánk: A „Magyarország“ tek. szerkesztőjének­­ Tisztelt Uram! A most reánk virradt újév nagy nemzetközi eseménye a második hágai konferenczia lesz. Ez lesz az első olyan alkalom, amikor a világ minden nemzete együtt lesz a tanácsban. 1899-ben csak huszonhat állam kül­dött követeket. Ez évre azonban máris csaknem negyven állam fogadta el a meghívást. Az augusz­tusi gyűlés hivatalos programmja azonban m­esz­­sze mögötte marad a nemzetek reményeinek és várakozásának. Tisztelettel arra kérem önt, en­gedje meg, hogy két javaslatot terjesszek ön elé a Békeszövetség programmját illetőleg; egyet pedig arra nézve, hogyan, milyen eszközök ré­vén válhatnék az hathatóssá ? Az első javaslat az, hogy Hágában a kormá­nyok forma szerint magukra vállalnák a propa­gandát a béke és a nemzetközi eszme dolgában, ahelyett, hogy ennek a feladatnak több-kevesebb eredménynyel való végzését magánosokra vagy a béke-egyesületekre bíznák. Ebből következnék azután az, hogy a konferenc­ia ajánlaná a kép­viseletben jelenlevő hatalmaknak eg­y béke-költség­­t­etés vagy béke-alap megalkotását. Ez határozott arányban állhatna az illető állam hadi költség­vetésével, mondjuk pl. hogy egy tizedszázalékát tenné annak, vagyis hogy egy koronát áldoz­nánk a béke ügyéért minden olyan ezer korona ellenében, melyet hadikészületre költünk. A második javaslat az, hogy tegye a konfe­renczia kötelezővé a hágai egyeség VIl­. pontját. Ez a pont azt kívánja, hogy mielőtt két ellenfél kardot húzna, tárja az ügyet olyan semleges ta­nácsadók elé, akik ekkor mint segédek vagy

Next