Magyarország, 1907. május (14. évfolyam, 104-129. szám)
1907-05-01 / 104. szám
Egy új felségjog. — Brankovits pátriárka ügye. — Irta: Tomits Jása. Újvidék, április 29. Brankovits pátriárka védője, Polit Mihály dr. egy uj felségjogot fedezett fel. Ez az uj felségjog múlt vasárnap ki is volt zárva a „Pester Lloyd“ vezérczikkében. Polit Mihály dr. tulajdonképpen nem azon fáradozott. Egy olyan szappan feltalálásán törte a fejét, amelylyel tisztára moshatná Brankovits pátriárkát. Ez alkalommal megesett vele az, ami legtöbb felfedezővel megesik : mindig egyebet fedez fel, mint amit keres. Ugyanis azt fedezte fel, hogy a szerb pátriárkának állása a kiváló felségjogok körébe tartozik. Ismeretes, hogy mi rejlik egy ilyen kiváló felségjognak hangoztatása mögött. Olyan jog az, amely előtt minden más félreáll. Egy abszolutisztikus módon kezelt jog! A jelen esetnek a jelentősége volna az: jöjjön egy kis abszolutizmus és meg van mentve a pátriárka! A szerb pátriárkának az állása mindenekelőtt választáshoz van kötve és pedig a pátriárka a szerb kongresszus által választandó és a király által jóváhagyandó. Magától értetődik, hogy ezen jóváhagyásnak alkotmányos uton kell történnie. Különben az 1868 : IX. t.-cz. 3. §-a rendeli, hogy a szerb egyházi autonómia ügyében a felségjog alkotmányos utón gyakorlandó. Azon régi kiváló felségjogokon már túl vagyunk. Alkotmányos országban egyetlenegy tényező elkülönítve nem működhetik. Felfedezését Polit dr. diszes csomagolásban piaczra viszi, még pedig ezzel a felirattal: „Wekerle dr." Ugyanis a „Pester Lloydsban úgy adja elő a dolgot, mintha Wekerle dr. miniszterelnök volna alkotója ama nézetnek, hogy a szerb pátriárka állása a kiváló felségjogok körébe tartozik. Ha lehetséges volna az újságczikkekre az ipartörvényt alkalmazni, akkor Polit dr. azon veszélyben forogna, hogy megbírságolják amiatt, mert a saját közjogi hamisítványára egymásnak czimképét tiltott módon ragasztotta fel. Ezen elmélet mellett, amely az új felségjogot a pátriárkai kérdéssel összefüggésben alkotja meg, egy más elmélet is napvilágot látott, amely a pátriárka sérthetlenségét hirdeti. Úgy látszik, mintha a pátriárka leginkább ezt a nézetet vallaná. Igaz ugyan, hog Brankovits pátriárka a karloviczi szerb egyházi kongresszus nem rég megtartott tizegyedik ülésében kényes ügyének pertraklása alkalmából kijelentette, hogy a kgresszus határozatából a konzekvencza le fogja vonni és csak arra kér kongresszust, hogy megelőzőleg ő hallgassa ki. Ebből pedig kitetszik, Brankovits pátriárka saját részéről agresszus illetékességét ismerte el. Agresszusi zárszámadási felülvizsgálati jág jelentése alapján a kongresszus 5 vazatával 12 szavazata ellenében hat útilag kimondotta, hogy Brankovits pátr a szerb egyházi alapokat megkárosl és hogy a felmerült kár esetleg bár is behajtandó. Ezen jelentésben azon fejezés is előfordul, miszerint a pá sarka jogtalanul pénzeket szedett * . Ezután következett Musitzky Dönes dr. indítványa, amely azt követeli, hogy Brankovits pátriárkának már megállapított rosszakarata (dlolusa) kimondassák és egyúttal közöltessék vele az egyház híveinek azon óhaja, hogy magas állásából vonuljon vissza. Ez a deklaráczió 38 szavazattal 30 szavazat ellenében a kongresszus által elfogadtatott. Ezek után Brankovits pátriárka nemcsak, hogy a konzekvencziákat le nem vonta, hanem a kongresszusi képviselők többségét a járásbíróság előtt becsületsértés czímén beperelte. Egyúttal nyilvánosan azt hirdeti, hogy az ő számára nincs illetékes bíróság. Egy, az ő személyéhez közel álló hírlap, a zágrábi „Szrbobran“ azt hozza fel, ha a járásbíróság a pátriárka érdekében dönt, akkor szükségtelen visszalépnie, azonban az esetben sem köteles a pátriárka visszalépni, ha a bíróság ellene döntene. Tehát a bíróság ítélkezése erkölcsi szempontból kiindulva csak akkor legyen reánézve kötelező, hogy ha a bíróság az ő javára döntene. Brankovits pátriárka híveivel együtt „sérthetetlenségének“ érveit arra fekteti, hogy sem országos törvény, sem autonómiai szabályzat arra nézve nincs, amely alaposan ésszott, a tekintete tétova szállt s erősen kipirult arczán meglátszott, hogy sokat ivott. Az én asztalomhoz egészen közel ült egy kis asztalnál valami barátjával, hajlott korú őszes úriemberrel, aki egyre próbálgatta csitizni, de hiába, mert annál jobban kiabált, s dühösen hadonászott. Minden szavát megérthettem s könnyen kitalálhattam, hogy kiről beszél. — Megölöm a czudart, — kiabálta, — meg, megölöm. Ezzel a két kezemmel fogom megfojtani. Kiszorítom belőle azt a gyalázatos lelkét. Engem meg nem csal többé. Társa valamit súgott neki, de a dühös ember nem hallgatott rá. — Megfojtom. Vagy agyonlövöm mint a veszett kutyát. Egyebet nem érdemel tőlem. Egyszer már megbocsátottam neki. Könyörgött, rimánkodott, fogadta, hogy ezután becsületes lesz. Soha, soha többé nem követ el ballépést. Csak a múltnak átka volt az rajta, valami régi ismeretség, de szakított vele. Nem lesz többé okom panaszra. És most, oh, a nyomorult, most már megint... Rajtakaptam. Bizonyítékaim vannak. Nem tagadhatja. De most nem irgalmazok a hitványnak. Nem, nem, ha térden csúszik is előttem ! Barátja ismét mondott valamit, halkan, csillapító hangon. De ki bírhatott volna ezzel a felbőszült emberrel ? — A gyerekeimet emlegeted ? Szegény gyermekeim! De azokra is jobb lesz, ha elpusztítom ezt a gyalázatost... Azt mondod : váljak el tőle? Nem, az ilyen viperát agyon kell taposni. Azt kell vele cselekedni. Igen, azt . . . 4 gitve az országnak az a közóhaja, mely a képviselőház kapuján is kopogtat a létminimum és a progresszív adó behozatala iránti kérvények formájában. Természetes, hogy ilyen, a jövedelemre fektetett adóreform mellett a reáliákra kivetett adó csak alacsony és alárendelt jelentőségű lehet, hiszen annak jövedelme, hozadéka az általános jövedelmi adóban egyszer már meg van adóztatva. Eddigi adórendszerünk éppen megfordított irányt követett; kíméletlenül támadta meg az el nem titkolható reális vagyont, de elszalasztotta és kiaknázatlanul hagyta a dús jövedelmeket. Az eredmény az volt, hogy az adó keveset hozott, és mégis megtámadta, porlasztotta magát a nemzet vagyontőkéjét is, holott a jó adórendszernek éppen az az ismérve, hogy sokat jövedelmez és mégis kíméli a nemzet vagyonát. Hanem, ha — igen helyesen — rátérünk arra az adórendszerre, amelynek alapja a jövedelem, akkor gyökeresen szakítanunk kell azzal a módszerrel, amelylyel eddig nálunk a jövedelmeket és az azokra kivetett adókat megállapították. Nevetséges, de egyúttal erkölcstelen is, hogy nálunk az adózó polgárok,, polgári becsületszó alatt“ bevallják a jövedelmüknek egy negyedrészét. Persze, 10 százalékos adókulcs mellett, melyet a különböző pótadók kétszerháromszor akkorára is növelnek, senkitől sem lehet kívánni, hogy igazi jövedelmét bevallja. Ezt az országos hazudozást, a szabadelvű rendszer méltó hagyatékát, meg kell szüntetni. Legyen az adókulcs méltányosan és okosan megállapítva, de ezzel szemben rá kell szoktatni az adózókat jövedelmük igaz, becsületes bevallására, és találni kell módokat, hogy a jövedelmét eltagadó ne csak hasznát ne lássa, hanem kárát vallja eljárásának. Ilyenformán lehetne Magyarország számára egy modern, igazságos, könynyen elviselhető és mégis jól jövedelmező adórendszert csinálni. Azt, hogy a pénzügyminiszter az I. és II. osztályú kereseti adó tételeit, a „fejadót“, meg a „családtagok adóját“ eltörli, nem is emeljük különösen ki. Ezek már nem is igazságtalanságok, hanem lelketlen barbárságok, melyeknek eltörlése anynyira magától értetődik, hogy anélkül semmiféle adóreform el nem képzelhetőnél alkalmasabbat gyermekeim számára igazán nem tudnék találni. Csak látnád, milyen kiváló sikert ért el már ama rövid idő alatt is, mióta, kis leányaim mellett volt, mint nevelőnő. És hogyan szereti őket, hogy gondoskodik róluk! Mily oktalanság lett volna, ha eleresztem. Pedig el akart menni. Kijelentette, hogy sajnálja, de kénytelen elmenni. Ő szegény leány, akinek tekintetbe kell vennie, ha másutt kedvezőbb feltételeket kinálnak neki és rokonai különben is sürgetik, mert azt mondják, ez a helyzet, hol a háznál csak ur van és asszony nincs, nem neki való, itt nem szabad maradnia. Azóta, hogy nőmmé lett, bevallotta, hogy szive is megszólalt s szeretett engem már előbb. Oh édes barátom, boldogságom teljes és azt mondhatom neked, hogy ...“ Itt megszakadt a levél. Nem tudom, azt akarta-e mondani barátjának, hogy kövesse példáját s házasodjék meg szintén ? Vagy csak a saját boldogságát akarta még tovább festeni ? Mindez azonban engem nem érdekelt. Hogy az idős urak nagyon boldogok, ha szép, fiatal feleséget kapnak, az nem újság. Meddig tart az a boldogság, az más kérdés. A volt özvegy most virágot hordott a tomblyukában s úgy romlott nekem, mintha ermete kiegyenesedett volna s lépése ruganyosabbá vált volna. Látnivaló, hogyiatalodik. De egyszerre csak vége lett a mindennapi sétáknak. Nem láttam őket. A kisleányok még eljöttek, de csak egy cselédféle kisérte; az atyjuk s a szép mostohaanyjuk nem jött velük. Egyszer mégis elkísérte az atyjuk is. Nem volt virág a gomblyukában s olyan szomorúan ődöngött a gyerekek után. Fáradtnak látszott s leült arra a padra, melyen oly sokat ült másodmagával a szép nyári napokon. Most már ősz volt. Hulldogáltak a falevelek s lecsüggesztett fejjel üldögélt ott a boldog ember. Kisleányai odajöttek hozzá. Megsimogatta aranyos-szőke hajukat s azt hiszem, ha ott közel lettem volna, meghallhattam volna, hogy sóhajtott. Aztán bekövetkezett a tél s nem láttam többé őket. Lehet, hogy erről a tájékról el is mentek lakni a város más részébe. Néha azonban eszembe jutottak. Egész tragédiát képzeltem magamnak. Ki tudja, mi történhetett velük? De hallani nem hallottam felőlük, hiszen a nevüket sem tudtam. Nos a tragédia csak az én fejemben motozhatott. Nem történt velük semmi gyászos eset. Láttam őket a télen egyszer a színházban. A fiatalasszony nagyon jókedvű volt, nevetgélt s ragyogott a szeme, az ura meg olyan szerelmes tekintettel tapadt rá, mintha csak tegnap lett volna az esküvőjük. A minap aztán megint láttam az urat. De már akkor nem ragyogott az arcza, sőt igazán különös állapotban láttam. Olyan állapotban, amilyenben ilyen idős és előkelő urat nem igen kellene látni. Mert előkelő úrnak látszott, noha akkor ott a kávéházban, ahol találtam, az inggallérja le volt tűrve, a nyakkendője félrecsű MAGYARORSZÁG Budapest, 1907. szerda, május 1.