Magyarország, 1907. május (14. évfolyam, 104-129. szám)

1907-05-01 / 104. szám

­ Egy új felségjog. — Brankovits pátriárka ügye. — Irta: Tomits Jása. Újvidék, április 29. Brankovits pátriárka védője, Polit Mihály dr. egy uj felségjogot fedezett fel. Ez az uj felségjog múlt vasárnap ki is volt zárva a „Pester Lloyd“ vezérczikkében. Polit Mihály dr. tulajdonképpen nem azon fáradozott. Egy olyan szappan feltalálásán törte a fejét, amelylyel tisztára moshatná Brankovits pátriárkát. Ez alkalommal meg­esett vele az, ami legtöbb felfedezővel meg­esik : mindig egyebet fedez fel, mint amit keres. Ugyanis azt fedezte fel, hogy a szerb pátriárkának állása a kiváló felségjogok kö­rébe tartozik. Ismeretes, hogy mi rejlik egy ilyen kiváló felségjognak hangoztatása mö­gött. Olyan jog az, amely előtt minden más félreáll. Egy abszolutisztikus módon kezelt jog! A jelen esetnek a jelentősége volna az: jöjjön egy kis abszolutizmus és meg van mentve a pátriárka! A szerb pátriárkának az állása mindenek­előtt választáshoz van kötve és pedig a pátriárka a szerb kongresszus által válasz­tandó és a király által jóváhagyandó. Magá­tól értetődik, hogy ezen jóváhagyásnak al­kotmányos uton kell történnie. Különben az 1868 : IX. t.-cz. 3. §-a rendeli, hogy a szerb egyházi autonómia ügyében a felségjog al­kotmányos utón gyakorlandó. Azon régi ki­váló felségjogokon már túl vagyunk. Al­kotmányos országban egyetlenegy tényező elkülönítve nem működhetik. Felfedezését Polit dr. diszes csomagolásban piaczra viszi, még pedig ezzel a felirattal: „Wekerle dr." Ugyanis a „Pester Lloydsban úgy adja elő a dolgot, mintha Wekerle dr. miniszterelnök volna alkotója ama nézetnek, hogy a szerb pátriárka állása a kiváló felség­jogok körébe tartozik. Ha lehetséges volna az újságczikkekre az ipartörvényt alkal­mazni, akkor Polit dr. azon veszélyben fo­rogna, hogy megbírságolják amiatt, mert a saját közjogi hamisítványára egy­másnak czimképét tiltott módon ragasztotta fel. Ezen elmélet mellett, amely az új felség­jogot a pátriárkai kérdéssel összefüggésben alkotja meg, egy más elmélet is napvilágot látott,­­ amely a pátriárka sérth­etlenségét hir­deti. Úgy látszik, mintha a pátriárka legin­kább ezt a nézetet vallaná. Igaz ugyan, hog Brankovits pátriárka a karloviczi szerb egy­házi kongresszus nem rég megtartott tize­­gyedik ülésében kényes ügyének pertrak­lása alkalmából kijelentette, hogy a k­gresszus határozatából a konzekvencza le fogja vonni és csak arra kér kongresszust, hogy megelőzőleg ő hallgassa ki. Ebből pedig kitetszik, Brankovits pátriárka saját részéről a­gresszus illetékességét ismerte el. A­gresszusi zárszámadási felülvizsgálati jág jelentése alapján a kongresszus 5 vazatával 12 szavazata ellenében hat­ ú­tilag kimondotta, hogy Brankovits pátr a szerb egyházi alapokat megkárosl­­ és hogy a felmerült kár esetleg bá­r is behajtandó. Ezen jelentésben azon fejezés is előfordul, miszerint a pá s­arka jogtalanul pénzeket szedett * . Ezután következett Musitzky Dönes dr. indítványa, amely azt követeli, hogy Brankovits pátriárkának már megállapí­tott rosszakarata (dlolusa) kimondassák és egyúttal közöltessék vele az egyház híveinek azon óhaja, hogy magas állásából vonuljon vissza. Ez a deklaráczió 38 szavazattal 30 szavazat ellenében a kongresszus által elfo­gadtatott. Ezek után Brankovits pátriárka nemcsak, hogy a konzekvencziákat le nem vonta, hanem a kongresszusi képviselők többségét a járásbíróság előtt becsületsértés czímén beperelte. Egyúttal nyilvánosan azt hirdeti, hogy az ő számára nincs illetékes bíróság. Egy, az ő személyéhez közel álló hírlap, a zágrábi „Szrbobran“ azt hozza fel, ha a já­rásbíróság a pátriárka érdekében dönt, akkor szükségtelen visszalépnie, azonban az eset­ben sem köteles a pátriárka visszalépni, ha a bíróság ellene döntene. Tehát a bíróság ítélkezése erkölcsi szempontból kiindulva csak akkor legyen reánézve kötelező, hogy ha a bíróság az ő javára döntene. Brankovits pátriárka híveivel együtt „sért­hetetlenségének“ érveit arra fekteti, hogy sem országos törvény, sem autonómiai szabály­zat arra nézve nincs, amely alaposan és­szott, a tekintete tétova szállt s erősen ki­pirult arczán meglátszott, hogy sokat ivott. Az én asztalomhoz egészen közel ült egy kis asztalnál valami barátjával, hajlott korú őszes úri­emberrel, aki egyre próbálgatta csitizni, de hiába, mert annál jobban kiabált, s dühösen hadonászott. Minden szavát megérthettem s könnyen kitalálhattam, hogy kiről beszél. — Megölöm a czudart, — kiabálta, — meg, megölöm. Ezzel a két kezemmel fogom meg­fojtani. Kiszorítom belőle azt a gyalázatos lelkét. Engem meg nem csal többé. Társa valamit súgott neki, de a dühös em­ber nem hallgatott rá. — Megfojtom. Vagy agyonlövöm mint a ve­szett kutyát. Egyebet nem érdemel tő­lem. Egyszer már megbocsátottam neki. Könyörgött, rimánkodott, fogadta, hogy ez­után becsületes lesz. Soha, soha többé nem követ el ballépést. Csak a múltnak átka volt az rajta, valami régi ismeretség, de szakított vele. Nem lesz többé okom panaszra. És most, oh, a nyomorult, most már megint... Rajtakaptam. Bizonyítékaim vannak. Nem tagadhatja. De most nem irgalmazok a hit­ványnak. Nem, nem, ha térden csúszik is előttem ! Barátja ismét mondott valamit, halkan, csil­lapító hangon. De ki bírhatott volna ezzel a felbőszült emberrel ? — A gyerekeimet emlegeted ? Szegény gyermekeim! De azokra is jobb lesz, ha elpusztítom ezt a gyalázatost... Azt mondod : váljak el tőle? Nem, az ilyen viperát agyon kell taposni. Azt kell vele cselekedni. Igen, azt . . . 4 gitve az országnak az a közóhaja, mely a képviselőház kapuján is kopogtat a létminimum és a progresszív adó be­hozatala iránti kérvények formájában. Természetes, hogy ilyen, a jövede­lemre fektetett adóreform mellett a reáliákra kivetett adó csak alacsony és alárendelt jelentőségű lehet, hiszen annak jövedelme, hozadéka az általános jövedelmi adóban egyszer már meg van adóztatva. Eddigi adórendszerünk éppen megfordított irányt követett; kíméletlenül támadta meg az el nem titkolható reális vagyont, de elszalasztotta és kiaknázat­lanul hagyta a dús jövedelmeket. Az eredmény az volt, hogy az adó keve­set hozott, és mégis megtámadta, por­­lasztotta magát a nemzet vagyontőké­­jét is, holott a jó adórendszernek éppen az az ismérve, hogy sokat jövedelmez és mégis kíméli a nemzet vagyonát. Hanem, ha — igen helyesen — rá­térünk arra az adórendszerre, amelynek alapja a jövedelem, akkor gyökeresen szakítanunk kell azzal a módszerrel, amelylyel eddig nálunk a jövedelmeket és az azokra kivetett adókat megálla­pították. Nevetséges, de egyúttal er­kölcstelen is, hogy nálunk az adózó polgá­rok,, polgári becsületszó alatt“ bevallják a jövedelmüknek­­ egy negyedrészét. Persze, 10 százalékos adókulcs mellett, melyet a különböző pótadók kétszer­­háromszor akkorára is növelnek, sen­kitől sem lehet kívánni, hogy igazi jö­vedelmét bevallja. Ezt az országos hazudozást, a szabadelvű rendszer méltó hagyatékát, meg kell szüntetni. Legyen az adókulcs méltányosan és okosan megállapítva, de ezzel szemben rá kell szoktatni az adózókat jövedelmük igaz, becsületes bevallására, és találni kell módokat, hogy a jövedelmét eltagadó ne csak hasznát ne lássa, hanem kárát vallja eljárásának. Ilyenformán lehetne Magyarország számára egy modern, igazságos, köny­­nyen elviselhető és mégis jól jövedel­mező adórendszert csinálni. Azt, hogy a pénzügyminiszter az I. és II. osztályú kereseti adó tételeit, a „fejadót“, meg a „családtagok adóját“ eltörli, nem is emeljük különösen ki. Ezek már nem is igazságtalanságok, hanem lelketlen barbárságok, melyeknek eltörlése any­­nyira magától értetődik, hogy anélkül semmiféle adóreform el nem képzelhető­­nél alkalmasabbat gyermekeim számára iga­zán nem tudnék találni. Csak látnád, milyen kiváló sikert ért el már ama rövid idő alatt is, mióta, kis leányaim mellett volt, mint ne­velőnő. És hogyan szereti őket, hogy gon­doskodik róluk! Mily oktalanság lett volna, ha eleresztem. Pedig el akart menni. Kijelentette, hogy saj­nálja, de kénytelen elmenni. Ő szegény leány, akinek tekintetbe kell vennie, ha másutt kedvezőbb feltételeket kinálnak neki és ro­konai különben is sürgetik, mert azt mond­ják, ez a helyzet, hol a háznál csak ur van és asszony nincs, nem neki való, itt nem szabad maradnia. Azóta, hogy nőmmé lett, bevallotta, hogy szive is megszólalt s szeretett engem már előbb. Oh édes barátom, boldogságom teljes és azt mondhatom neked, hogy ...“ Itt megszakadt a levél. Nem tudom, azt akarta-e mondani barátjának, hogy kövesse példáját s házasodjék meg szintén ? Vagy csak a saját boldogságát akarta még tovább festeni ? Mindez azonban engem nem érdekelt. Hogy az idős urak nagyon boldogok, ha szép, fiatal feleséget kapnak, az nem újság. Meddig tart az a boldogság, az más kérdés. A volt özvegy most virágot hordott a tomblyukában s úgy romlott nekem, mintha ermete kiegyenesedett volna s lépése ru­ganyosabbá vált volna. Látnivaló, hogy­iatalodik. De egyszerre csak vége lett a mindennapi sétáknak. Nem láttam őket. A kisleányok még eljöttek, de csak egy cselédféle kisérte; az atyjuk s a szép mostohaanyjuk nem jött velük. Egyszer mégis elkísérte az atyjuk is. Nem volt virág a gomblyukában s olyan szomo­rúan ődöngött a gyerekek után. Fáradtnak látszott s leült arra a padra, melyen oly sokat ült másodmagával a szép nyári na­pokon. Most már ősz volt. Hulldogáltak a faleve­lek s lecsüggesztett fejjel üldögélt ott a bol­dog ember. Kisleányai odajöttek hozzá. Meg­simogatta aranyos-szőke hajukat s azt hi­szem, ha ott közel lettem volna, meghallhat­tam volna, hogy sóhajtott. Aztán bekövetkezett a tél s nem láttam többé őket. Lehet, hogy erről a tájékról el is mentek lakni a város más részébe. Néha azonban eszembe jutottak. Egész tragédiát képzeltem magamnak. Ki tudja, mi történhetett velük? De hallani nem hallot­tam felőlük, hiszen a nevüket sem tudtam. Nos a tragédia csak az én fejemben mo­tozhatott. Nem történt velük semmi gyászos eset. Láttam őket a télen egyszer a színház­ban. A fiatal­asszony nagyon jókedvű volt, nevetgélt s ragyogott a szeme, az ura meg olyan szerelmes tekintettel tapadt rá, mintha csak tegnap lett volna az esküvőjük. A minap aztán megint láttam az urat. De már akkor nem ragyogott az arcza, sőt igazán különös állapotban láttam. Olyan állapotban, amilyenben ilyen idős és előkelő urat nem igen kellene látni. Mert előkelő úrnak látszott, noha akkor ott a kávéházban, ahol találtam, az inggal­lérja le volt tűrve, a nyakkendője félrecsű­ MAGYARORSZÁG Budapest, 1907. szerda, május 1.

Next