Magyarország, 1907. július (14. évfolyam, 156-181. szám)

1907-07-02 / 156. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST. 1907. JULIUS 2. KEDD XIV. ÉVFOLYAM^ 156. SZÁM. Előfizetési év. Egyetlen. 7 évTM ** korona.­ FWkeszti: Szerkesztőség és kiadóhivatal! Teréz-körut 19 K -Egyen szám éra helyben és vidékeit 10 fillér. Holló Lajos. Hird^tések minimét« „4mit4»„a dij„*b4. ««int. Tisztelettel felkérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az elő­fizetés megújítása iránt szívesked­­jenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen. ...­­­­...................................................................... A tolakodó osztrák. Budapest, július 1. Tudtuk és mondottuk is mindig, hogy a Magyar türelem­ szörnyen, hosszú, de azt hittük, hogy annak is megvan a maga határa. Most látjuk, hogy ni­­cs. Mert amit két nap óta, mű­vel itt egy szemtelen, tolakodó osztrák, az példát­lan a világon­. Semmiféle nemzete a világnak nem tűrné­ azt, hogy eljöjjön a határai közé egy külföldi ember, nép­­gyűléseket rendezni, izgató beszédeket tartani. Nálunk megtörtént ez­ a példát­lan eset, a hatóság tudtával, beleegye­zésével, közreműködésével.­­ Próbálná­ azt meg például Franczia­­országban egy német birodalmi kép­viselő, amit Pernestorfer Hálunki de facto Megcselekedett, hogy összegyűjtse a Francziaországba­­ élő német elv­társakat, és izgassa őket a fennálló tár­sadalmi és állami rend ellen. Az az atyafi alighanem szereplésének első órájában megismerkednek a franczia toloncz-rendszabályzattal. Nálunk? A rendőrség hivatalosan­ tudomásul veszi a bejelentést, hogy egy Magyaror­szági népgyűlésein egy osztrák bi­rodalmi képviselő beszédet fog tartani. És a rendőrség képviselői végigülik és végighallgatják az egész népgyűlést, mintha az a világ legrendesebb dolga volna, hogy itt idegen­ ország embere lázító beszéddel segítsen szétbontani amúgy is bomladozó nemzeti egysé­günket. Valób­an­ nem tudja az ember, mit bámuljon inkább­, az osztrák­ «ven­dég» szemtelenségét-e, vagy a Magyar rendőrség Mamlaszságát ? Mondhatjuk, szép kis preczeder is! Sietnek is az osztrákok fölhasználni. Halljuk­ is már az­ osztrák szoczialista képviselők fogadkozását, hogy időről­­időre le fognak' hozzánk' rándulni, hogy «szervezzék' a Magyar társadalmat». Ép­pen csak ez hiányzott nekünk ! Jó képe lesz annak a Magyar társadalomnak­, amit a bécsi s­zoczialisták fognak meg­szervezni! Választási Mozgalmaink is egy új, eredeti, Modern vonással gaz­dagodnak. A Magyar jelölt és a Magyar népszacok mellett meg fog jelenni az osztrák­ birodalmi képviselő is, hogy ki­oktassa, fölvilágosítsa ezt a tudatlan, po­litikailag éretlen magyar népet. Mert a Mi Pemerstorfer urnak’ sz­abad, miért ne volna szabad a többinek is? És ami szabad volt egy népgyűlésein, miért ne volna szabad tizen, százon, ezren? Hiszen megmondotta Pemerstorfer Úr, hogy ő itthon érzi magát, mert a «monarchia» határain belül van! Lám, lám­, milyen egyformán tudnak­, gondol­kozni az osztrák urak, mikor Magyar­­ország közjogi helyzetéről van szó! Akár klerikális, akár liberális, akár szo­czialista, a «Gesammtmonarchie»-ből egy sem enged. Igaz, hogy ez az első eset, amikor osztrák ember magyar nép­­gyűlésen nyíltan vallhatta és hirdet­hette ezt a magasztos eszmét, de a rendőrség által nyújtott prec­edens foly­tán van reményünk­, hogy ezentúl or­szágszerte hirdethetik­ a bécsi urak Ausztria és Magyarország szoros állami együvétartozását! Mert hiszen ők­ itt­hon vannak! Hát enged­elmet kérünk. Mi ezt a pre­­c­edenst el n­em fogadhatjuk. Tiszteljük a vendégjogot, de csak addig, amíg a vendég vissza nem d­ll vele. Várjon a szabad Amerika eltűrte volna-e, ha Ap­­ponyi, amikor Amerikában járt és ott beszédeket mondott, Amerika közéleté­nek vezető embereit piszkos, korrupt, hitvány alávalóknak nevezte volna? Vagy ha megpróbálta volna ott pártot szervezni arra a Czélra, hogy fölfor­gassa Amerika társadalmi és gazdasági rendjét? Pedig Pernestorfer Ur nálunk ezt mind Megcselek­edte. Ennélfogva Pernerstorfer Urat egyszer s Mifi­­denkorra ki kell Utasítani Ma­gyarországból. A nemzetek között általános, elemi szabály az, hogy egymás belügyeib­e A Nagy János sarcza.­ ­— A «Magyarországa eredeti tárczája. — Irta: Vértesi Arnold. • Jól ismerték a dunántúli végekben Nagy Já­nost, a veszprémi vitézek zászlótartóját. Hire volt derékségének, sok jeles vitézi cseleke­detének, de nem volt szerencséje: már har­madszor került török rabságba. Holmi fehér­vári portyázó török katonák elfogták. Azoktól szerezte meg Musztafa aga, mivel­hogy illendő, hogy ilyen derék vitéz ne ma­radjon közönséges emberek rabságában, ha­nem a hatalmas császár jóravaló agájának a gondviselése alá jusson. Nem is veretett vasat a lábára az aga. Hadd lássák, hogy Musztafa aga megbecsüli a vitéz embert s nem cselekszik úgy, mint az ebhitü gyaurok, (Allah pusztítsa el őket), aok mindjárt vasat vernek a rabságba jutott sze­gény törököknek kezére, lábára, akár köz­­rendü, akár főember legyen. A lándzsa végével sem fenyegette, hogy nagyobb sarczot csikarjon ki tőle: — Tudod te magad, jó vitéz, hogy meg kell becsülni az ilyen vitézlő embert s illendő sarczczal kell megváltani. — Nincs már semmim, amiből sarczot fizet­hetnék, — feleli Nagy János; — kétszer ki­fosztottak a ti embereitek s itt kell meg­­rothadnom a rabtartó házban, ha sarcz nél­kül nem bocsátotok ki. Musztafa aga szakállát simogatta és nyá­jasan szólt: —­ Ne beszélj így, fiam, Nagy János. Hogy ereszthetnék én el sarcz nélkül ilyen derék fő-fő vitézt? Hát csak annyira becsülöd te magadat? Lám, Czakó Ambrus is megadta a negyedfélezer forint sarczát, te is megad­hatsz annyit. — Czakó Ambrusért is a szegény veszprémi katonák adták oda a zsoldjukat, — sóhajtott Nagy János; — de ki váltson ki engem? — Majd csak összekoldulhatod a sarczodat te is. Kezességre, hitlevélre kieresztelek. Tu­dod, mi a törvényi s a becsületes szokás a csá­szár népe közt és a ti népetek közt. De Nagy János csak azt ismételte, hogy nem lehet az, soha meg nem hozhatná ő a sarczát. — No, fiam, hát akkor majd megmutatjuk neked a lándzsa végét, ahogy ti szoktátok, — mondta Musztafa.­­ S arra megkezdődött­ az alkudozás Musztafa ága és Nagy János közt.­­— Megadhatnál legalább’ harmadfélezer fo­rintot.­­ — Miből? Se házam, se földem. Szegény végbeli katona vagyok. ■— A királyod megadhatná, akinek szolgálsz. — A király? — gondolta Nagy János. — Czakó Ambrus kapitányt is a szegény kato­nák maguk váltották ki. De mivel válthatnák ki őt? Zsoldot már Isten tudja, mióta nem láttak. Egészen lerongyosodtak, éheznek is sze­gények. Nagy nyomorúságban vannak. Csak a portyázás tartogatja bennök a lelket, csak amit itt-ott elcsíphetnek a török elől. Az aga azonban nem akart alábbszállni: — Csúnya, fösvény nép vagytok, ti ma­gyarok. Azt mondjátok: nincs pénzetek. De ha ti elfogjátok a jámbor igazhivő törököt, bezzeg lenyúznátok a bőrét is. Hát nem vette meg a hétezer tallért szegény Halil agáért Zrinyi György uram? Pedig az is szegény vitéz volt, a jámbor aga. Bezzeg ti elfogdossátok a szegény kalmárokat is, mikor békesség­ben utaznak. Hát nem a veszprémi huszárok fosztogatták-e ki szegény Ámhát agát? Hát most csak nyúljatok a tarsolyotokba s fizes­setek ti is. i _­i .1 — De honnan vegyünk­ annyi tenger pénzt? — vetette ellene Nagy János. — Annyiért egész zászlóalja embert is fogadhatnának he­lyettem. Dorgáló szóval fordult feléje az aga: — Szégyelled, vitézlő Nagy János, hogy olyan kevésre becsülöd magadat. Bizony meg- szurkáltatlak a lándzsa végével, ha embersé­gesebben nem beszélsz s meg nem adod a be­csületes sarczodat. — Hát mit adjak? Hiszen tudod­, hogy már kétezer odaadtam mindenemet. . . Ilyen derék vitéz szerezhetett azóta megint. Szégyen volna, ha kétezer forinton alul eleresztenélek. Azt mondanák: a zászló­tartó Nagy Jánost nem tudta megbecsülni Musztafa aga. — Adnak helyettem más rabot, a ti nem­zetetekből valót. — Mi haszna abból Musztafa agának? ■— szólt a török fejét csóválva. — Az ember a császáré, de a pénz, amit fizetsz, az az enyém. Hát eleresztelek másfélezer forintért... Az is sok? Hát legyen ezer forint. De most már ne alkudjál tovább. Nem illik az ilyen vitézhez. — Hiába ígérném, derék aga, soha még nem bírnám fizetni. Végre megegyeztek négyszáz forintban. — Azt nézem, hogy már harmadszor esett meg rajtad ez a szerencsétlenség, — mondta Lapunk mai száma 22 oldal.

Next