Magyarország, 1907. október (14. évfolyam, 233-258. szám)
1907-10-01 / 233. szám
MAGYARORSZÁG I _im I * ■ ni— 11 írni " 1 " "" 1 ....... f i mim mim\ | i BUDAPEST, 1907. OKTÓBER 1. KEDD XIV. ÉVFOLYAM 233. SZÁM." —— ... i - ■ ■— ——■ ■ ■■■■—■ ■■■ ----- — Előfizetési ári negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő: ------- Szerkesztőség és kiadóhivatali Teréz-körut 19 e7 Egyes száméra Helyben és vidéken 10 fillér. 33 olló L & O B. Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Tisztelettel felkérjük vidéki előfizetőinket,hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt szíveskedjenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen Új tárgyalások előtt. Budapest, szeptember 30. Valószínűleg teljes csendben, rövid telefon-üzenetváltás történt a két miniszterelnök között. Az újságokban nagyon kihegyezett szétválási jelenet ridegsége ezzel talán, egészen elenyészett. A két kormány e hét közepén megint összejön és folytatja tanácskozásait. A bécsi lapok tele vannak most reménykedéssel. Pedig erősítik, hogy az osztrákok semmiféle engedményekre nem hajlandók, ellenben ragaszkodnak a kvótafelemeléshez. Ha így állna a dolog, akkor nagyon könnyű volna megállapítani, hogy a kiegyezésből nem lesz semmi. De a megegyezést mi is valószínűnek tartjuk Jóslatunkat nem arra alapítjuk, mintha mi jobban ismernék az eseményeket, mint mások, vagy valami különös bölcs előrelátással akarnánk dicsekedni. 'I ! ' Mi és az egész magyar közvélemény nagyon jól tudja, hogy az osztrák kancsal mészáros sohase oda vág, ahová nézi. Neki esze ágában sem volt a kiegyezést komolyan kockára tenni. Annyit kihúz belőlünk e téren is, amennyit bír. Megpróbálkozik kvótaemeléssel és mindenféle előnyök kierőszakolásával, de a végén aztán mégis megelégszik azzal, hogy neki tíz évre biztosíttatik Magyarországnak gazdaságilag függő helyzete. Ausztria a magyarországi nagy fogyasztási területet, amely körülbelül ezermillió korona értékű osztrák, nagyon is harmadrangú minőségű ipari árut konzumál, semmiáron sem akarja elveszíteni. Most megcsörtette egy kicsit a kardját. Az osztrák pénzintézetek és gyárosok hitelmegszorításokkal fenyegetődztek. Csak az kellene még, hogy fenyegetéseiket tartósan be isváltsák! Minden hitelkevesbbités egy-egy torlasz az osztrák iparczikkek beözönlése ellen. Nem hitelez többet annyit az osztrák gyáros, hát a magyar kereskedő nem vesz tőle többé annyit. A magyar fogyasztó megrendeléseivel felkeresi majd a magyar vagy a külföldi piacokat. De most a mókát tovább is akarják odaátvinni. Hozzáláttak az osztrák Duna szabályozásához. A Dunát szakaszonként sorba veszik és akkor akár ítéletnapig is tatarozhatják. Ez osztrák nyelven azt jelentené, hogy a dunai közlekedés a magyar áruknak meg van nehezítve. Egyszer az annabergi vasúti csatlakozásnál nem engedik a magyar árukat Ausztria határain túlmenni, máskor a dunai forgalmat zárják fel, vagy,nehezítik meg számunkra. : ! !/;!•• i I" ! ;HJ ! !. M Csinos kis szomszédság ez. Becsületes, jó szövetségestárs, aki ugyancsak szívén viseli az egy uralkodó jogara alatt élő másik országnak érdekeit. De a mókát viszonozni is lehet. "A Dunát t. i. lefelé is lehet szabályozni. Sőt a vasúti sínpárokat is lehet" szakaszonként újraépíteni. Tunelokat lehet bővíteni, a forgalmat itt-ott átrakodással lehet lebonyolítani. Szóval, az osztrák áru, ha úgy tetszik, akár Ítéletnapig sem kerül rendeltetési helyére, sem a Balkánon, sem szép Magyarországon. Nekünk van tengeri összeköttetésünk Svájccal, Francziaországgal, Angliával, az élelmiczikkek feldolgozva, vagy nyers állapotban majd csak vevőkre találnak, ha valamivel olcsóbb áron is, mint eddig. De Ausztria a világ legtúlsó végén sem talál versenyt meg nem álló iparczikkei részére fogyasztási piaczot. Redukálnia kell gyárainak üzemét, sokat közülük be is zárathat. Munkásait elküldheti és tőkéit kamatozatlanul heveztetheti! Minket ez az osztrák «blokkiozás” csak saját erőink kifejtésére ösztönöz. Megszokjuk a magunk dolgait megbecsülni. Beérjük egyelőre kevesebbel is. Ellátjuk magunkat saját ipari termesünkkel és tíz év múlva észre se veszszük, hogy volt-e valamikor osztrák iparczikk a világon. Szabóné. A «Magyarország'» ghicli tárcsája. — Irta: Vécseiné Jankovich Lujza. Klára asszony a tél végén köhögni kezdett. Aféle gyanús, rövid, száraz köhögése volt, melynek hallatára egyszerre mintha sirbolti levegő csapná meg az embert. Szegény ura is rémülten futott egy híres speczialistához, aki apróra kikérdezte Szabót, hogy milyen volt a felesége családja, milyen egész,ségi állapota van neki, van-e gyerek és hogy ép, egészséges-e? A megijedt ember elmondta, hogy neki semmi nemzetsége nem szenvedett öröklött nyavalyában, ő törődött és sápadt ugyan, de a mostani gondterhes idők... Nehéz az élet... A felesége családja, amint ő tudja, szintén egészséges. Egyszerű, rendes életű emberek és a leányuk is olyan volt, mikor elvette. Olyan volt egészen az elmúlt tavaszig, amikor egyszerre, mintha kicserélték volna. Türelmetlen, ideges lett. Napról-napra fogyott és sápadtabb volt. Azelőtt szorgalmas, vidám kis asszonyka volt, most órákig el tud ülni szótlanul, ölbe kulcsolt kezekkel, a szemeinek ilyenkor valami töprengő, távolba vesző tekintete van. Mióta pedig a kislányunk megszületett... — Nos, nos?... — Nem lehet azt elmondani kérem. Én sem értem. Alig vártam szegény kicsikét, mert reméltem, hogy az ő megérkezése egy csapásra mindent megváltoztat. Dehogy is! Még rosszabb lett. És ami előttem merőben érthetetlen, aligtörődik a gyerekkel. Legtöbbet a fizetett cseléd bajlódik szegénykével. Ha nagy ritkán ölbe is veszi, csak nézi, nézi valami különös, megmagyarázhatatlan tekintettel, de meg se csókolja... — Azt nagyon helyesen cselekszi — bólintott a professzor. —Nem ő táplálja a kicsit? — Dehogy kérem. Üvegen nevelkedik a kis ártatlan. — Az jó. A diagnózis hamar készen volt: nagyfokú vérszegénység és kezdődő tüdősorvadás. Hogy milyen mérvet öltött a baj és milyen a szervezetellentálló képessége, azt a vizsgálat fogja kideríteni. Elment tehát és megvizsgálta a beteget. Úgy volt, ahogy gondolta. Az asszony fiatal és ez baj. De részben megnyugtatta a férjet. Ha mindjárt elejét veszik, lehet reményem, hogy megbirkózik a bajjal. Azért csak elel a főváros miazmás levegőjéből. Minél hamarabb, annál jobb. Most egyelőre a Riviérára, fenyvesek közé. Ha itt marad, bizony semmiről sem lehet jót áldani. Szabó Gyula szegény ember volt, de a feleségét imádta. Azonkívül a kis leány édesanyját is meg kellett tartani az életnek bármi áron. Volt tehát min gondolkoznia, törhette a fejét, honnan teremtsen elő annyi pénzt, hogy a Riviérára és Tátrába is elküldhesse az asszonyt. A sok gondolkodás közepett pedig ijesztő módon rohant az idő. Elmúlt a február, már a veszedelmes tavaszi szelek kezdtek fújdogálni, mikor, mintha az Isten küldte volna az útjába, Hidvéghy Kálmánnal találkozott. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha az ki akarta volna kerülni, de meggondolhatta magát, mert mosolygó arczcal ment feléje és barátságosan nyújtotta szép formájú, fehér kezét, melynek gyűrűsujján hatalmas soliter, pompázott. — Szervusz, öregem. Hogy vagy? Régen nem láttalak. Szabó, a főlzegény jó Szabó, boldogan mosolygott. Jól esett neki, hogy megszólította ez az ember, kit a sors kedvezése olyan magasan kiemelt felette. A barátságuk régi keletű volt, még a gimnázium falai közt kezdődött. Később mind a ketten az egyetemre iratkoztak be. Mint földiek,ott is nagyon összetartottak. Szabó, alighogy a diploma a kezében volt,pénz és protekció híjján, nagyon szerény hivatallal volt kénytelen beérni. Nemsokára aztán, a józan ész tanácsa ellenére, szerelmi házasságot kötött. Egész másképpen indult Hidvéghy, kinek mindig fantasztikus álmok bevitették agyát, ő is szerényen kezdte, de csak ideiglenesnek tekintette állását és csakugyan, körülbelül egy évvel ezelőtt beadta lemondását, hogy rokonai meghívására, szűkebb hazájába, Erdélybe menjen vissza. A szerencse kedvezett neki. Szülővárosábanúj bankot alapítottak éppen, és a részvényesek egyhangúlag az elegáns, megnyerő modorú Hidvéghy Kálmánt választották meg igazgatónak, nagyon szép fizetéssel és még kapunk mai száma 32 oldal.