Magyarország, 1908. december (15. évfolyam, 287-312. szám)
1908-12-01 / 287. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1908 DECZEMBER I. KEDD XV. ÉVFOLYAM 287. SZÁM ■ — -------- I»jbJV 1 . ... — Előfizetési ári negyedévre 7 korona, egész évre 23 korona. Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal] Teréz-körut 1911 Ellyes számára helyben és vidéken 10 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter szémítéssal díjszabás szerint. A keleti bonyodalom. Budapest, november 30. Hiábavaló diplomácziánknak minden erőlködése a szultánnál és a török kormánynál a bojkott megszüntetése iránt, mert Törökországban most nem a szultán ás nem a kormány az úr, hanemaz a bizottság, amelynek teljes címea következő: „Comité de boycottage contre les marchandises autrichiennes.“ Autrichiennes alatt természetesen minket, magyarokat is értenek, és így történt, hogy a „Kelet“ nevű magyar hajó, — bár orrára egy hatalmas magyar trikolort tűzött ki—ki sem rakodhatott, mert igazán a piros-fehér-piros-zöld lobogót kénytelen viselni. A bojkott-komité, — meg kell vallani — érti a dolgát, sokkal jobban, mint annak idején a mi tulipán-egyesületünk ; a bojkottot már nagyon is súlyosan kezdi érezni az osztrák ipar és kereskedelem, és kezdi érezni már a mi iparunk és kereskedelmünk is. Az a 60—70 milliónyi osztrák és 10—12 milliónyi magyar kivitel Törökországba maholnap a mesék országába tartozik, ezzel már is kénytelenek vagyunk megfizetni Bosznia és Herczegovina annexióját. Diplomácziánknak minden erőlködése, — mint mondottuk — hiábavaló , pedig minden szalmaszálba belekapaszkodik. A baj az, hogy csak szalmaszálak állanak diplomácziánk rendelkezésére, nem pedig igazi, hatékony hatalmi eszközök. Az a legutóbbi bizalmas lépés is: Francziaország közvetítésének kieszközlése iránt, egy kissé nagyon is naiv volt. Francziaország, — meg kell vallani — az annexiókimondása után sem változtatta meg irántunk diplomácziájának udvarias hangját. A mi diplomácziánk készpénznek vette ezt az udvariaskodást és feljogosítva érezte magát Francziaország baráti szolgálatainak igénybe vételére. Elfelejtette azt, hogy Algecirasban a mi diplomácziánk volt az egyetlen, mely Francziaországnak marokkói, életbevágó, nagy érdekei ellen a német prepotencziát támogatta. Francziaország most azután meg nem szűnő udvariassággal megmagyarázta diplomácziánknak, hogy a török bojkott nem gazdasági, hanem politikai természetű dolog, amelyet csak a politikai sebek orvoslása útján lehet megszüntetni. De hogyan is lehetett képzelni azt, hogy Francziaország a mi szép szemünk kedvéért cserben hagyja angol és orosz szövetségeseit és cserben hagyja azt a konferenczia-programmot, melyet ezzel a két nagyhatalommal egyetértve és együttesen állapított meg! Ez a török bojkott mindenképpen érdekes jelenség. Ma, amikor a politikai háborúkat gazdasági érdekekért vívják, a török nép megmutatja, hogy hogyan lehet gazdasági háborút folytatni politikai érdekekért. Mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy hiábavaló a szuronyerdők hatalma, a nép hazafisága és összetartása mindig meghiúsíthatja azt a czélt, amiért a szuronyerdő mozgásba hozatott. Különösen fontos, bár érzékeny, ez a tanulság mi ránk és a mi hatalmasainkra nézve. íme, okkupáltuk és annektáltuk Boszniát és Herczegovinát egyenesen azért, hogy politikai befolyásunk és gazdasági térfoglalásunk számára nyitva tartsuk a kaput Kelet felé. És amikor erre a műre a koronát rátettük, akkor azt kell látnunk, hogy a Kelet kapui be vannak csukva előttünk politikailag is, gazdaságilag is. Politikailag elvesztettük ott minden befolyásunkat, sőt heves ellenségeskedéssel találkozunk mindenfelé, amely már-már a fegyveres kitörésig élesedett. Gazdaságilag pedig — egyszerűen bojkottálnak minket. Ausztria és Magyarország a Kelet gazdasági forgalmában nem számítanak többé. A háborút elvesztettük, — csata nélkül. Ebben a vigasztalan helyzetben igazán irigylésre méltó a mi külügyi hivatalunknak fönséges nyugalma. Mintha csak szerepet cserélt volna a törökkel, emennél látjuk a nyugateurópai agilitást, erélyt, ügyességet, és Bécsben találjuk a keleti fatalitást, mindenbe való belenyugvást és a jövőben való vak bizakodást. „Majd jóra fordul min megbocsátás. Irta: Kavacs Barnabás. " Mikor egymásra találtak, már mind a ketten kíül voltak az első ifjúságon. Milike, a leány, huszonöt esztendős volt, Nándor, a férfiú, a harmincán túl. Amikor először találkoztak, erősen figyelték egymást. A férfiú megfigyelésében alig is volt jóakarat. Első tekintetével is élni kívánó, s élni tudó asszonyi természetet látott meg a leányban, s ennek a megnyilatkozásait figyelte. Aztán halványan rózsás kis foltot látott, s lázas izgalmakra következtetett belőle. Szép, hófehér foga volt a lánynak. Ha "beszélt, ha mosolygott, mindig kimutatta; látszott, hogy tudatában van szépségének. Abban is volt szándékosság, ahogyan a ruháját redőkbe vetette, midőn könnyed mozdulattal a pamlagra ült; czipőjét, feltűnően kis lábát, s fekete, áttört selyemharisnyáját is nem csak tiszta véletlen engedte látszani. Kezében szobafalék volt, amelylyel beszélgetés közben folyton gesztikulált. A tanítónő jelentkezett ebben. A leány melegebben nézte, s értelmezte a férfim szemébe ötlő vonásokat. Hanyag testtartását is előkelőnek találta, beszédéről pedig, melynek szavai írni való szabatossággal és választékkal folytak, el volt ragadtatva. Második találkozásuk már egészen más volt. A férfiúnak közben sokszor eszében volt a lány. Meg-megvallotta magának, hogy szép, életrevaló, üde teremtés. Máskor azt is elgondolta, hogy a kis kaczérsága mellett is műveit, tartalmas lélek. Olyan jelet is talált, amelyben jóságnak megnyilatkozását látta. Szóval, foglalkozott a leánynyal, de már nem a közömbös megfigyelőnek szigorúságával, inkább az érdeklődésnek melegségével. Sőt olyanformát is érzett, hogy talán szeretni is tudná. Nem sokkal rá, meg már alig várta, hogy újból találkozhassék vele. A Leány is csak így volt, csakhogy sokkal ábrándosabban, s nyugtalanabban teltek napjai. Reá a férfi nagyon mély hatással volt. Istenem, egy falura, magányba kárhoztatott szegény tanítónő, akinek a lelke csupa hangulat, hogyne hevülne fel, amikor egészen váratlanul egy igazi modern kultúremberrel találkozik, akinek a külseje is csinos, s társadalmi helyzete is gondtalan és tekintélyes. Aki tud beszélni a nagy színészekről, színésznőkről. Aki el tudja mondani, hogy ezt Duse így, madame Réjane amúgy csinálja. Hallotta Dohnányit, d’Albertet, Busonit és tudja, egyiket is, másikat is mi jellemzi. Látta Londont, Párist, Rómát járt Afrikában, s látott arabs aszszonyokat tánczolni, nyert a montecarlói kaszinóban. És nincsen város, amelyről ne tudna olyant is mondani, amit még könyvben sehol meg nem írtak. Másodszor tehát már úgy találkoztak, mint akik epedtek, sóvárogtak egymás után. Elfogultan ejtették az első szavakat, mint a diák és ideálja a táncziskolában. Ettől kezdve gyorsan, rohamosan szerették egymást. A komoly, nagy szerelemhez már bizonyos érettség kell. Bennük megvolt. Nagyon tudták egymást szeretni. Egy este nagyon meleg, nagyon forró volt fölöttük a jég, őszi estének egyre sötétedő félhomálya volt körülöttük. Időnkint mintha bíborszínű villanások czikáztak volna át a feketeségen. Ők kissé elfogódottak voltak. A férfiú fel-alá járkált a fehér szobában. A leány a kályha mellett, a diván sarkába kuporodva ült. Feje lehanyatlott, s szótlan elgondolkodással várta szerelmesének megszólalását. — Kedvesem! — szólt a férfin. — Van a mi szerelmünk olyan komoly, hogy komoly szavakat is válthassunk egymással. Ahogy a mondat végére ért, megint tett pár lépést. — Szeretjük egymást. El is fogadjuk egymást, ahogy vagyunk, ahogy adjuk magunkat. Mégis jobb, ha tisztán látunk. Igazságra és megbocsátásra építsük frigyünket. A leány megremegett. — Nézze, Milikém! — folytatta a férfiú. —■ maga engem talán túlságosan idealizál. Nem akarom, hogy csalódjék bennem. Hát elmondom magamról a rosszat is. Hadd ismerje meg a múltamat Azzal ugye, sohasem áltattam, hogy kívüle mást nem szerettem? Pedig megtehettem volna. Hiszen úgy, mint magát nem is szerettem senkit. Nem is ismertem ezt a szerelmet. Mondja, Milikém! — folytatta hirtelen, színtelenre tompult hangon, — akarja, hogy folytassam? — Igen, Sándor, mondja el! — Nem fog megítélni? — Oh! Hiszen olyan természetes, hogy már mást is szeretett. Nem fiatal diákgyerek, és nem egy szép leány akadhatott már útjába. — Hát hallgasson meg! Leült melléje, s két tenyere közé fogta a leány keskeny, hosszú ujjú kezét. Meg-megczirógatta, ajkához is emelte, amíg beszélt. — Meg nem csaltam senkit. Talán nem is érdemem, hogy nem. Ezelőtt nyolcz esztendővel szerettem egy leányt. Egyszerű kis falusi leány volt. Maga nem fog rá féltékenykedni. Lapunk mai 8*ainak oldal.