Magyarország, 1908. december (15. évfolyam, 287-312. szám)

1908-12-01 / 287. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1908 DECZEMBER I. KEDD XV. ÉVFOLYAM 287. SZÁM ■ — -------- I»­jbJV 1 . ... — Előfizetési ári negyedévre 7 korona, egész évre 23 korona. Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal] Teréz-körut 19­11 Ellyes szám­ára helyben és vidéken 10 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter szé­míté­ssal díjszabás szerint. A keleti bonyodalom. Budapest, november 30. Hiábavaló diplomácziánknak minden erőlködése a szultánnál és a török kor­mánynál a bojkott megszüntetése iránt, mert Törökországban most nem a szul­tán ás nem a kormány az úr, hanem­­az a bizottság, amelynek teljes c­íme­­a következő: „Comité de boycottage contre les marchandises autrichiennes.“ Autrichiennes alatt természetesen minket, magyarokat is értenek, és így történt, hogy a „Kelet“ nevű magyar hajó, — bár orrára egy hatalmas magyar triko­lort tűzött ki—ki sem rakodhatott, mert igazán a piros-fehér-piros-zöld lobogót kénytelen viselni. A bojkott-komité, — meg kell vallani — érti a dolgát, sok­kal jobban, mint annak idején a mi tulipán-egyesületünk ; a bojkottot már nagyon is súlyosan kezdi érezni az osztrák ipar és kereskedelem, és kezdi érezni már a mi iparunk és kereske­delmünk is. Az a 60—70 milliónyi osztrák és 10—12 milliónyi magyar ki­vitel Törökországba maholnap a mesék országába tartozik, ezzel már is kény­telenek vagyunk megfizetni Bosznia és Herczegovina annexióját. Diplomácziánknak minden erőlködése, — mint mondottuk — hiábavaló , pe­dig minden szalmaszálba belekapaszko­dik. A baj az, hogy csak szalmaszálak állanak diplomácziánk rendelkezésére, nem pedig igazi, hatékony hatalmi esz­közök. Az a legutóbbi bizalmas lépés is: Francziaország közvetítésének kiesz­közlése iránt, egy kissé nagyon is naiv volt. Francziaország, — meg kell val­lani — az annexió­­kimondása után sem változtatta meg irántunk diplomácziájá­­nak udvarias hangját. A mi diplo­mácziánk készpénznek vette ezt az ud­variaskodást és feljogosítva érezte ma­gát Francziaország baráti szolgálatainak igénybe vételére. Elfelejtette azt, hogy Algecirasban a mi diplomácziánk volt az egyetlen, mely Francziaországnak marokkói, életbevágó, nagy érdekei ellen a német prepotencziát támogatta. Fran­cziaország most azután meg nem szűnő udvariassággal megmagyarázta diplo­­mácziánknak, hogy a török bojkott nem gazdasági, hanem p­o­l­i­t­i­k­a­i termé­szetű dolog, amelyet csak a politikai sebek orvoslása útján lehet megszün­tetni. De hogyan is lehetett képzelni azt, hogy Francziaország a mi szép sze­münk kedvéért cserben hagyja angol és orosz szövetségeseit és cserben hagyja azt a konferenczia-programmot, melyet ezzel a két nagyhatalommal egyetértve és együttesen állapított meg! Ez a török bojkott mindenképpen érdekes jelenség. Ma, amikor a poli­tikai háborúkat gazdasági érdekekért vívják, a török nép megmutatja, hogy hogyan lehet gazdasági háborút folytatni politikai érdekekért. Mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy hiábavaló a szuronyerdők hatalma, a­ nép hazafisága és összetartása mindig meghiúsíthatja azt a czélt, amiért a szuronyerdő mozgásba hozatott. Külö­nösen fontos, bár érzékeny, ez a tanul­ság mi ránk és a mi hatalmasainkra nézve. íme, okkupáltuk és annektáltuk Boszniát és Herczegovinát egyenesen azért, hogy politikai befolyásunk és gazdasági térfoglalásunk számára nyitva tartsuk a kaput Kelet felé. És amikor erre a műre a koronát rá­tettük, akkor azt kell látnunk, hogy a Kelet kapui be vannak csukva előttünk politikailag is, gazdaságilag is. Politikailag elvesz­tettük ott minden befolyásunkat, sőt heves ellenségeskedéssel találkozunk mindenfelé, amely már-már a fegy­veres kitörésig élesedett. Gazdaságilag pedig — egyszerűen bojkottálnak min­ket. Ausztria és Magyarország a Kelet gazdasági forgalmában nem számítanak többé. A háborút elvesztettük, — csata nélkül. Ebben a vigasztalan helyzetben iga­zán irigylésre méltó a mi külügyi hi­vatalunknak fönséges nyugalma. Mintha csak szerepet cserélt volna a törökkel, emennél látjuk a nyugateurópai agili­tást, erélyt, ügyességet, és Bécsben találjuk a keleti fatalitást, mindenbe való belenyugvást és a jövőben való vak bizakodást. „Majd jóra fordul min­ megbocsátás. Irta: Kavacs Barnabás. " Mikor egymásra találtak, már mind a ketten kíül voltak az első ifjúságon. Milike, a leány, huszonöt esztendős volt, Nándor, a férfiú, a harmincá­n túl. Amikor először találkoztak, erősen figyel­ték egymást. A férfiú megfigyelésében alig is volt jóakarat. Első tekintetével is élni kí­vánó, s élni tudó asszonyi természetet látott meg a leányban, s ennek a megnyilatkozásait figyelte. Aztán halványan rózsás kis foltot lá­tott, s lázas izgalmakra következtetett be­lőle. Szép, hófehér foga volt a lánynak. Ha "beszélt, ha mosolygott, mindig kimutatta; lát­szott, hogy tudatában van szépségének. Abban is volt szándékosság, ahogyan a ruháját re­­dőkbe vetette, midőn könnyed mozdulattal a pamlagra ült; czipőjét, feltűnően kis lábát, s fekete, áttört selyemharisnyáját is nem csak tiszta véletlen engedte látszani. Kezében szoba­falék volt, amelylyel beszélgetés közben foly­ton gesztikulált. A tanítónő jelentkezett ebben. A leány melegebben nézte, s értelmezte a férfim­ szemébe ötlő vonásokat. Hanyag test­tartását is előkelőnek találta, beszédéről pe­dig, melynek szavai írni való szabatossággal és választékkal folytak, el volt ragadtatva. Második találkozásuk már egészen más volt.­­ A férfiúnak közben sokszor eszében volt a lány. Meg-megvallotta magának, hogy szép, életrevaló, üde teremtés. Máskor azt is el­gondolta, hogy a kis kaczérsága mellett is műveit, tartalmas lélek. Olyan jelet is talált, amelyben jóságnak megnyilatkozását látta. Szóval, foglalkozott a leánynyal, de már nem a közömbös megfigyelőnek szigorúságával, in­kább az érdeklődésnek melegségével. Sőt olyan­formát is ér­zett, hogy talán szeretni is tudná. Nem sokkal rá, meg már alig várta, hogy új­ból találkozhassék vele. A Leány is csak így volt, csakhogy sokkal ábrándosabban, s nyugtalanabban teltek nap­jai. Reá a férfi nagyon mély hatással volt. Istenem, egy falura, magányba kárhoztatott szegény tanítónő, akinek a lelke csupa han­gulat, hogyne hevülne fel, amikor egészen vá­ratlanul egy igazi modern kultúremberrel ta­lálkozik, akinek a külseje is csinos, s társa­dalmi helyzete is gondtalan és tekintélyes. Aki tud beszélni a nagy színészekről, színésznőkről. Aki el tudja mondani, hogy ezt Duse így, madame Réjane amúgy csinálja. Hallotta Doh­­nányit­, d’Albertet, Busonit és tudja, egyiket is, másikat is mi jellemzi. Látta Londont, Pár­­ist, Rómát járt Afrikában, s látott arabs asz­­szonyokat tánczolni, nyert a montecarlói ka­szinóban. És nincsen város, amelyről ne tudna olyant is mondani, amit még könyvben sehol meg nem írtak. Másodszor tehát már úgy találkoztak, mint akik epedtek, sóvárogtak egymás után. Elfogultan ejtették az első szavakat, mint a diák és ideálja a táncziskolában. Ettől kezdve gyorsan, rohamosan szerették egymást. A komoly, nagy szerelemhez már bi­zonyos érettség kell. Bennük megvolt. Nagyon tudták egymást szeretni. Egy este nagyon meleg, nagyon forró volt fölöttük a jég, őszi estének egyre sötétedő félhomálya volt körülöttük. Időnkint mintha bíborszínű villanások czikáztak volna át a feketeségen. Ők kissé elfogódottak voltak. A férfiú fel-alá járkált a fehér szobában. A leány a kályha mellett, a diván sarkába kuporodva ült. Feje lehanyatlott, s szótlan elgondolkodással várta szerelmesének megszólalását. — Kedvesem! — szólt a férfin. — Van a mi szerelmünk olyan komoly, hogy komoly szava­kat is válthassunk egymással. Ahogy a mondat végére ért, megint tett pár lépést. — Szeretjük egymást. El is fogadjuk egy­mást, ahogy vagyunk, ahogy adjuk magunkat. Mégis jobb, ha tisztán látunk. Igazságra és megbocsátásra építsük frigyünket. A leány megremegett. — Nézze, Milikém! —­ folytatta a férfiú. —■ maga engem talán túlságosan idealizál. Nem akarom, hogy csalódjék bennem. Hát elmondom magamról a rosszat is. Hadd ismerje meg a múltamat Azzal ugy­e, sohasem áltattam, hogy kívüle mást nem szerettem? Pedig megtehet­tem volna. Hiszen úgy, mint magát nem is szerettem senkit. Nem is ismertem ezt a sze­relmet. Mondja, Milikém! — folytatta hirte­len, színtelenre tompult hangon, — akarja, hogy folytassam? — Igen, Sándor, mondja el! — Nem fog megítélni? — Oh! Hiszen olyan természetes, hogy már mást is szeretett. Nem fiatal diákgyerek, és nem egy szép leány akadhatott már útjába. — Hát hallgasson meg! Leült melléje, s két tenyere közé fogta a leány keskeny, hosszú ujjú kezét. Meg-meg­­czirógatta, ajkához is emelte, amíg beszélt. — Meg nem csaltam senkit. Talán nem is érdemem, hogy nem. Ezelőtt nyolcz esztendő­vel szerettem egy leányt. Egyszerű kis falusi leány volt. Maga nem fog rá féltékenykedni. Lapunk mai 8*ainak­ oldal.

Next