Magyarország, 1909. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1909-07-01 / 154. szám
o latára kell emelkednie, és éppen azért, hogy az országot a megrázkódtatásoktól megóvja, félre nem ismerhető és kérlelhetetlen formában meg kell nyilvánítania a maga akaratát. Ez az út vezet csak arra, hogy az ország túlnyomó nagy többsége az ő zászlaja köré sorakozzék, és ez az út vezet csak arra, hogy belső egységét megőrizze. A legfényesebb bizonyíték erre nézve az, hogy a minapában is azzal erősödött meg a belső egység, hogy az intézőbizottság elhatározta: a párt akaratát a nemzethez intézendő manifesztum útján megnyilvánítani. így van a dolog most is, csakis a határozott akaratnyilvánítás erősítheti meg a függetlenségi pártot, míg a további ingadozás és hallgatás, nagyon tartunk tőle, a bomlás csiráit viszi soraiba. De tartozik ezzel a párt a királynak is, aki — ismerjük el — a mostani zűrzavarban nem láthat tisztán. Azt a sokféle, egymással ellenkező információk okozta ködöt és homályt az ő szemei elől is csak a függetlenségi párt kétséget nem tűrő nyílt akaratkijelentése oszlathatja el. Amikor tehát nemzet és király érdeke egyaránt kívánja a zűrzavar tisztázását, akkor a függetlenségi pártnak nincs mit haboznia. A helyzet élére van állítva; azt, hogy az javára dőljön el, a függetlenségi párt csak férfias, erővel teljes, határozott föllépéssel érheti el. Budapest, június 30. Wekerle Budapesten. Wekerle Sándor miniszterelnök, aki tegnap leutazott dánosi birtokára, ma reggel a fővárosba visszaérkezett. Az anyja összecsapta a két kezét: —Vissza akarsz menni ahhoz a gyalázatoshoz? Hát nem ég ki a szemed? Jávor Pál is bejött, ő is rátámadt a leányára: — No, csak az kellene még, hogy te ahhoz hienj vissza, aki téged elkergetett! Hadd veszszen ott, ahol van. Az anyja kérte, könyörgött neki: — Ne menj, édes lányom. Az atyja fenyegette: — Ha elmegysz, haza ne jöjj többé, látni sem akarunk soha ebben az életben. De a fiatal asszony csak azt ismételte: — El kell mennem, nem tehetek másképp. Mikor éjjel kábult fejjel, lázas álmából fölriadt Botos Laczi, azt hitte, hogy még mindig álmodik. Hiszen nem lehet más, mint álom, hogy ott ül az ágya mellett a felesége s szelíden, nyájasan ráfüggeszti tekintetét. Ilyet csak álmodni lehet. Behunyta a szemét, hogy tovább alszik. De mikor újra fölnézett, a felesége még akkor is ott ül,t s meg is szólalt: — Én vagyok, Laczi. — Miért jöttél? — nyögött a beteg. — Azért jöttem, hogy ápoljalak. De azi olyan hihetetlen volt A férfi kételkedve rázta fejét: — Gúnyolódni akarsz, Zsófi? Megteheted. Látod, milyen összetört nyomorék vagyok. Mit akarsz még? Most már láttál, hát eredi. — Itt maradok nálad, Laczi, — szólt az asszony szelíden. A férfinak lázasan kidagadt a szeme: — Te itt akarsz maradni nálam, mikor mindenki elhagyott? Végezz csak szaporán. Hányass ki a szemétdombra, nem érdemiek egyebet. Aztán menj. A nő azonban gyöngéden rátette a kezét az ura kezére: — Én csak arra gondolok, mikor engem szed Batta, mikor idehoztál, mint fiatal asszonyt és én azt hittem, hogy nálam boldogabb már nem lehet senki a világon. Emlékezel még, Laczi ? A betegnek úgy rémlett, mintha ő is érezne valamit abból a melegségből, ami a fiatal aszszony szeméből kisugárzott. Igen bizony, emlékezik. Olyan csinos, takaros menyasszony volt Zsófi, hogy az embernek örült a lelke, mikor átölelhette. S ha az ördög ide nem hozta volna azt a Szűcs Lidit, talán még most is... — Hát igazán jtte maradsz nálam? — Itt, édes Laczi. A férfi félig hála van, félig megszégyenülve tekintett rá: — Hát nem haragszol reám? — Nem, Laczi. — Milyen angyal vagy te! — susogta a férfi. És az öreg orvos is, mikor látta ezt a türelmes, szelíd asszonyt az ura ágya mellett, azt mondta: — Már az igaz, hogy valóságos angyal. Hosszú idő telt bele, míg az ágyból fölkelhetett Botos Laczi. A lábát nem kellett levágni, de még azután is sokáig sántított a csak botra támaszkodva bírt járni. Azalatt úgy megszelídült a szilaj ember, hogy mindenki bámulta. —■ No, ennek javára vált, hogy keze, lába eltört, — mondták az ismerősei. Lassankint azonban nagy busulás szállta meg a sántikáló férfit. — Hát már így maradok? — kérdezte az orvostól sóhajtva. — Ne féljen, — biztatta az — egy hónap múlva már kutyabaja sem lesz. Nemsokan láthatták, hogy lngo, kockázik, hogy láma-at',ágról-mulat rágva megint, hogy tánczol, hogy iszik, hogy kacsingat a menyecskékre._ Szűcs Lidivel is összekerült. Egy lakóhalmon találkoztak újra. Kipirult arczcal, villogó szemmel, kaczéran forgott tánczosa karján a kikapós menyecske s kihívóan tekintgetett Botos Laczira. Egy darabig csak tűrte ez s úgy tett, mintha nem is látná a térteremtést, de vére forrt s egyszer csak odaférkőzött Szűcs Lidihez: — Nem félsz, hogy megfojtalak? Szűcs Lidi a szeme közé nevetett: — Miért? Mert nem vagyok betegápolónénak való? Hát lelkem, kiki a maga mesterségét folytassa. Éjfél felé látták, hogy Botos Laczi folyvástott ténfereg Szűcs Lidi körül s szinte szikrázik a szeme, amint nézi, hogy tánczol az és hogy kaczérkodik a többivel. — Bizony, még baj esik — mondta Botos Laczinak egyik jó embere. — Haza kellene vinni, — mondta a másik, Körülvették, hívogatták: — No Laczi, menjünk már. Szűcs Lidi is gúnyosan odaszólt: — Menjen, menjen, a felesége várja otthon. Botos Laczinak az arcza lángolt, a szeme égett, mikor odalépett Szűcs Lidihez: — Nem addig, mig egyet nem fordultunk együtt. Szűcs Lidi megrezzent attól az égő tekintettől s egy pillanatig elhalványult, de aztán daczosan, nevetve nézett a Botos Laczi szeme közé: — Nem bánom. Hajnalig tartott a mulatság, akkor mentes szét és Szűcs Lidit Botos Laczi vitte haza a kocsiján. Egymás mellett ültek, rózsás kedvük volt és piros szegfű volt a Botos Lacc gomblyukába dugva, éppen olyan, amilyent Szűcs Lidi hajában virított. Az öreg doktor, aki éppen akkor indult korán reggel ki valamelyik betegéhez a tanyákra, morogva húzta be fejét a csérájába: — Hej, de kár, hogy sánta, béna nem maradt. MAGYARORSZÁG Budapest, 1909. Csütörtök, Julius L. A válság. 67-esek aknamunkája. A függetlenségi párt szétbontására irányuló törekvés. A párt elvhűségének próbája. Az önálló bankért folytatott nehéz, nagy küzdelem. — Saját tudósitónktól— Budapest, junius 30. Példátlanul perfid és szemérmetlen a közösbankos sajtónak a függetlenségi párt ellen folytatott mostani küzdelme. Nyilvánvaló, hogy a 67-esek részéről folytatnak itt egy kiszámított aknamunkát a függetlenségi párt és az önálló bank ellen. Egész erejüket most Kossuthra vetették. Mindennap, minisztériumban és másutt, folytonosan környékezik és közös bambista, üzletes lapokban, a megfizetett tollakkal naponkint fejébe akarják verni, hogy ő csak ál- Vezér a pártban. Nem vezeti a pártot, mások kiveszik a kezéből a hatalmat. Ennek a hazug beszélnek az a világos czélzata, hogy Kossuth valamiképp felüljön nekik és valami kirohanást intézzen, vagy intéztessen az önálló bank hívei ellen a pártban, hogy ezzel a párt egységét megbonthassák. Erének erejével Kossuth «pártvezéri tekintélyét» akarják megvédelmezni. Holott ez csak hazug ürügy, mert senki Kossuth pártvezőrségét kétségbe nem vonta. De igenis, azt teljes erővel meg fogják a függetlenségi párton akadályozni, hogy Szterényi, Wekerle, Névay és más 67-esek a függetlenségi pártot saját támogatásukra felhasználhassák, hogy megint valami 67-es kotyvasztókba cipeljék bele a függetlenségi pártot. Mindenesetre meg fogják azt akadályozni az önálló bank hívei, hogy a közös bank ismert lovagjai a függetlenségi pártot megakadályozhassák, hogy az önálló bankot megcsinálhassa. Tiszta helyzetet akarnak tehát teremteni az önálló bank harczosai a pártban. Legyen vége minden közösködésnek a 67- esekkel és közös banlistákkal. Tűzze ki a függetlenségi párt nyíltan az önálló banknak 1911-re való felállítását, ami a pártnak régi álláspontját képezi és amelynek árát a nemzettel Kossuth világos kijelentése szerint megfizettették. . , ! Szűnjön meg az örökös hazudozás és rágalom az önálló bank hívei ellen, hogy csak egy kisebb «bankcsoport» követeli az önálló bank felállítását. Hiszen az egész függetlenségi pártnak képezi ez nyílt követelését és programming amelyből becsülettel egyetlen párttag sem vonhatja ki magát. Hivassák össze, ha kell, az országgyűlés is és mondja ki a képviselőház nyíltan álláspontját. A tovább’ való bujkálásnak, hazódozásnak és kertelésnek nincs semmi értelme. Tudja meg az Uralkodó is, hogy minden elalkuvas szándék hiábavaló, mert a függetlenségi párthoz tartozó képviselők nem fogják engedni, amíg becsülettel állnak helyt elveik mellett, hogy az önálló banknak 1911-re való felállítását elpaksják, kijátsszák és meghiúsítsák. Ebben nem ismer sem a nemzet, sem a függetlenségi párt semmi tréfát. Ha a kvótafölemeléssel megfizettették a nemzettel az önálló bankot, tessék most a pártnak helyt állni szaváért, különben nem méltó egy percig sem a nemzet bizalmára. Azt mondják, hogy majd nehézségek lesznek, ha a párt az önálló bankot forszírozza. Tetszett volna azokkal a nehézségekkel a kvótafölemeléskor számolni Az is